Jöhet a pofonok nélküli boksz? – Moncz Attila publicisztikája

Amikor a per elkezdődött, senki sem gondolta volna, hogy a közepes képességű labdarúgó, Jean-Marc Bosman, valamint az RFC Liege és a Dunkerque futballcsapata is világhírű lesz. Aztán 1995-ben megszületett az ítélet, az Európai Unión belüli szabad munkaerő-áramlás részeként a lejárt szerződésű játékosokért (majd sportolókért) korábbi klubjuk nem kérhetett pénzt, így megteremtették a ma is ismert átigazolási piac egyik fő pillérét. Most hasonlóan nagy horderejű precedens is kisülhet egy német bírósági ügyből, amelyben a szereplők ugyancsak messze vannak a világhírtől, elvégre Mike Glemser, Jan-Niklas Pietsch, illetve a Riessersee, valamint a Starbulls Rosenheim is csak a távolból szemléli a jégkorong elitjét. De ha a bíróság a felperesnek (Glemser) ad igazat, az nem csupán a hoki, de az összes kontaktsport (a labdarúgástól a kézilabdáig, a boksztól a UFC-ig) jövőjét befolyásolhatja.

Az előzményekért 2023. február másodikáig kell visszamennünk, a Riessersee és a Starbulls Rosenheim azon a napon vívott egymással bajnokit a német harmadosztályban, az Oberliga Südben. A hatodik percben Pietsch és Glemser ütközött, utóbbi fejjel „belezuhant” a palánkba, és eltört a negyedik, valamint az ötödik nyakcsigolyája. Többször is megműtötték, az életét megmentették, de élete hátralévő részét nyaktól lefelé lebénulva, tolókocsiban kell töltenie. Pietsch ötperces kiállítást kapott, láthatóan nem volt szándékos az eset, meg aztán ő nem is egy vérengző bekk, a legutóbbi tíz idényben átlagosan 33 percet töltött a büntetőpadon. (Az igazán kemény legények 100 perc fölött „kezdődnek”.) Glemser tavaly áprilisban a Bildnek így nyilatkozott korábbi csapattársáról (a 2020–2021-es idényben a Hannover Scorpionsban játszottak egymás oldalán): „Pietsch ne vádolja magát. Egy ilyen ütközés benne van a sportban. Nem vádolom, nem akarom, hogy még egy élet tönkremenjen. Egyszerűen megtörtént, ami megtörtént. Ebből kell a legjobbat kihoznom.”

Ehhez képest a minap megérkezett Glemser és ügyvédi csapata beadványa az egyik müncheni bíróságra. Azt kérik, állapítsák meg, hogy a – szerintük – súlyos testi sértést elkövető, maradandó egészségkárosodást okozó Pietsch a felelős minden lehetséges következményért. A teljes kereset értéke 822 ezer euró, ebből 650 ezer euró a fájdalomdíj, a többi a kezelések költsége. Jelentős pálfordulás az egy évvel korábbi, szerintem sokkal kulturáltabb reakcióhoz képest. Hogy mi vezetett el idáig, nehéz megtippelni. A szerencsétlenül járt sportoló az Instagram-oldalán azzal indokolta lépését, hogy „…egyszer sem jelentkezett nálam, egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok”. Rendben, tényleg nem szép tudomást sem venni egy vélt vagy valós áldozatról, de ilyen indokkal azért a nulláról ritkán szoktak az egymillió eurós kártérítés határára ugrani. Sokkal közelebb lehet a valósághoz, hogy nem sikerült Pietschcsel, illetve a biztosítójával megegyezni a költségek közös viseléséről, emiatt aztán elindult a „hadjárat”. Vagy esetleg néhány ügyvéd, felismerve a nagy esélyt, addig duruzsolt Glemser, illetve a mellette a baleset után is kitartó barátnője fülébe, amíg rábólintottak a kereset beadására.

Amivel az alperes védője, Wolfram Cech szerint lavinát indíthatnak el: „Ha védencemet bűnösnek találja a bíróság, akkor olyan sportágakban, mint a labdarúgás, a jégkorong vagy a kézilabda, az elkövetett szabálytalanságok testi sértésnek minősülhetnek, ha kiállítást adnak értük.” Márpedig hiába esett vissza például az elmúlt évtizedben jó húsz százalékkal a piros lapok száma a futballban, kiállítások nemhogy a két, ebből a szempontból sokkal jobban „eleresztett” sportágban, de ebben is vannak és lesznek. Ahogyan például az ökölvívásban vagy a vegyes harcművészetekben is.

És minden sportágból hozhatunk legalább hasonló súlyosságú balesettel záruló összeütközést. Kézilabdában a nekem talán legemlékezetesebb (gyerekkoromban a megyei napilap szinte minden évben felidézte az eseményeket) baleset Pánovics Lajos és Joachim Deckarm ütközése volt a Tatabánya–Gummersbach mérkőzésen, amelynek során a német világsztár kettős koponyatörést szenvedett, 131 napot töltött kómában, és a mai napig tolószékben él. (Pánovics az eset után visszavonult, idővel barátságot kötött Deckarmmal, akit rendszeresen látogat. A német játékos nem hibáztatta magyar sporttársát, akivel közösen 2004-ben nemzetközi fair play díjat kapott.)

Labdarúgásban 2018 februárjában a brazil Leandro Padovani ütközött össze egy csapattársával egy iráni bajnokin, aminek következményeként részlegesen lebénult. Bokszban sajnos több mérkőzés is halálesettel zárult, a legutóbbi 2024. május 12-én, amikor a profik között bemutatkozó Sherif Lawalt úgy kiütötte Malam Varela, hogy nem tudták megmenteni az életét. A vegyes harcművészetekben, felügyelet mellett zajló meccsen három évvel ezelőtt jegyezték fel az eddigi utolsó halálesetet, amikor egy csupasz öklű találkozón Justin Thornton két hónapos kóma után halt bele a sérüléseibe egy Dillon Cleckler elleni vereséget követően.

Ugyanakkor e sportágakban, azt gondolom, mindenki tudja (vagy legalábbis tudnia kellene), mit vállal és az milyen kockázattal jár. Ráadásul ezen sportágak népszerűségéhez éppen a megalkuvás nélküli, győztes mentalitás járul hozzá, ami dinamizmussal ruházza fel a küzdelmet, és ami – az Independent publicistája szerint – „…a dicsőségért való küzdelemben operaházi látványosságot teremt az egyének, illetve a csapatok között”. A kontaktsportok szószólói állítják, az előnyök még mindig messze felülmúlják a kockázatokat, mivel a résztvevők fontos dolgokat tanulnak a fittségről, a csapatmunkáról, a fizikai kontaktus kezeléséről, a félelem leküzdéséről, valamint nagyobb önbizalmat és csapatszellemet „kölcsönöznek” a művelőinek.
Amiben talán javulniuk kellene/illene az ilyen sportágakban, az a tájékoztatás minősége. Azt aligha kell például elmagyarázni egy NFL-játékosnak, hogy agyrázkódást szenvedhet egy ütközésnél, de azt igen, ez hosszabb távon milyen hatással lehet az életminőségére. Megfelelő kommunikáció esetén aligha lett volna szükség olyan csoportos keresetre, amelyet 2011-ben nyújtott be húszezer, már visszavonult játékos a liga ellen, mondván, az illetékesek nem figyelmeztették őket megfelelően az amerikai futballban „szerezhető” agysérülésekre. A kétszázat közelítette azoknak a száma, akiknél például korai demenciát, epilepsziát vagy Parkinson-kórt diagnosztizáltak. Ugyanakkor ne legyenek illúzióink, mindannyian olyan gyors és olyan egyértelmű „költség-haszon elemzést” végeztek volna, mint az egykori kiváló játékos, Lawrence Taylor által megformált Luther „Cápa” Lavay a Minden héten háború című filmben. Legyen bármennyire is sérült, neki kellett az egymillió dolláros bónusz, emiatt tessék szépen őt visszaengedni a pályára. Azaz az ilyen sportágakban szereplők egy része képtelen a saját biztonságára vonatkozó döntést objektíven meghozni, a győzelem és a remélt anyagi haszon érdekében inkább feláldozza magát.

Ha Glemserék nyernek, talán nem is lesz több ilyen jellegű döntési helyzet. Más kérdés, hogy akkor mennyien lesznek kíváncsiak becsúszás nélküli labdarúgó-mérkőzésre, ütések nélküli bunyóra vagy ütközésektől mentes NFL-összecsapásokra. Sokkal fontosabb lenne a sport és a sporton belüli kommunikáció megváltoztatása, mint a nem létező hibások üldözése.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!