Kovács Attila: Óriási lépés lenne egy magyar NHL-játékos

– Kicsit több, mint egy hónapja sportigazgató, mennyire tudta ennyi idő alatt átlátni a szervezeti működést, és milyen feladatokba vágott bele?
– Ennyi idő alatt nem lehet a világot megváltani, a legfontosabb feladatom most, hogy felmérjem, hogyan működik a szövetség, mik azok a területei, amikbe esetleg bele kell nyúlni, változtatni a hatékonyság növelése érdekében – mondta Kovács Attila, az MJSZ sportigazgatója a Nemzeti Sportnak. Az eddigi tapasztalataim pozitívak, a kollégák egyirányba húzzák a szekeret. Talán kicsit a különböző divíziók és csoportok közötti kommunikációt kell javítani, hogy gördülékenyebben tudjanak együttműködni. A legfontosabb viszont, hogy a jégkorongszövetségnek kialakuljon az identitása, és céljai, amikért mindenki közösen dolgozik együtt.

– Mik lehetnek ezek a közös célok?
– Három is van, és ezek eléréséhez különböző időintervallumú munka szükséges. Az első, hogy a női válogatott kijusson az olimpiára, és aztán akár rendszeres olimpiai résztvevő legyen. Emellett szeretnénk elérni, hogy a zászlóshajóink, a férfi és a női felnőttválogatott stabilan A-csoportos legyen. Ez lehet a következő lépés az előttünk álló években. Majoross Gergely szövetségi kapitány kinevezésével jó irányba állt a férfi nemzeti együttes, egyre több fiatal kerül a csapatba, ezért sem gondolom, hogy elérhetetlen cél lenne a tartósan elithez tartozás. Ezeken kívül, és talán felül, a magyar jégkorongnak óriási lépés lenne, ha sikerülne kinevelnünk egy NHL-es játékost. Ehhez is szükséges, hogy az utánpótlástól a felnőttválogatottig mindenki ugyan azért dolgozzon. Ha lenne valaki, aki berúgja ezt az ajtót, ami még sosem nyílt ki előttünk, akkor tudnánk a magyar sportnak és a fiatal hokisoknak egy példaképet mutatni, akit mindenki követni akarna. Arról nem beszélve, hogy a hazai hoki nemzetközi megítélése is rengeteget javulna.

– Látja valakiben ez utóbbira a potenciált? Szongoth Dománban esetleg?
– Vele az újpesti jégkorong-akadémián dolgoztam együtt, és, hogy ilyen fiatalon, mindössze tizenhat évesen meghatározó tagja tud lenni a felnőttválogatottnak egy olimpiai selejtezőtornán, jó jel, de nem szeretnék elkiabálni semmit. Viszont úgy látom, ő rendelkezik olyan képességekkel, hogy a következő években odakerülhet a draftlistára vagy akár még feljebb.

– A női válogatott olimpiai selejtezője február elején lesz, addig már nem lehet sokat változtatni, de a másik két kitűzött cél eléréséhez milyen utat jelöltek ki?
– A női szakágban az elmúlt évek eredményei azt igazolják, hogy a munka eredményes, nem szükséges belenyúlni. A másik két célhoz vezető út legfontosabb része pedig az edzőképzés fejlesztése, a Módszertani Központtal, és a Testnevelési Egyetemmel szorosan együttműködve szeretnénk átalakítani a képzési rendszerünket, és hasonló modell alapján felépíteni, mint amilyen az újpesti akadémiánál volt az elmúlt években. Én vallásszerűen hiszek abban, hogy az előrehaladáshoz a szakemberek képzése a kulcs.

– Miben különbözik a mostani munkája attól, amit Újpesten csinált?
– Leginkább a léptéke más, mert a titulust nézve nincs különbség. Újpesten a csapatokkal, játékosokkal foglalkoztam, akár egyesével, személyesen. A jégkorongszövetségnél ennél átfogóbb a munka. Mindkét rendszerben nekem kívülről kell látnom mi történik a csapatokban, szervezetekben. A legfontosabb feladatom, hogy a hatalmas szövetségi kereteken belül a különböző szervezetek munkáját a lehető leghatékonyabbá tegyem, összehangoljam.

– Édesapja, id. Kovács Csaba a szövetség szakmai alelnöke, neki mekkora szerepe volt abban, hogy elvállalta a megbízást?
– A családi kötöttség miatt ő azt mondta, nem szeretne részt venni a megbízási döntésben. Engem az elnökasszony, Kolbenheyer Zsuzsanna keresett meg, mert tetszett neki az a rendszerorientált gondolkodás, amit Újpesten látott. A munkánk édesapámmal kapcsolódik, stratégiai döntésekben konzultálunk, és azt gondolom sikeres lesz az együttműködésünk. Korábban is minden szakmai kérdést megvitattam vele, és ha nem is azonnal, de általában megtaláltuk a közös nevezőt. Látva, hogy mennyi időt töltött el a jégkorongban és az üzleti életben, nagyra tartom az ő tapasztalatát, és a hokis közeg nagy részével egyetértve hallgatok rá.

– Sokat inspirálódott korábban a finn oktatási és utánpótlásrendszerből. Jelenleg is példaként tekint rá?
– Igen, de a szociokulturális különbségek miatt nem lehet egy az egyben átemelni egy rendszert. Minden jégkorongban fejlett országnak van olyan edzőképzési módszere, ami hasznunkra lehet. Ezeket meg kell vizsgálni, és ha lehet, átemelni a saját környezetünkbe. A finnek évek óta kimagaslóan gondolkodnak rendszerben, több olyan mentoredzővel dolgoztam, akik ebből a közegből jöttek. Az újpesti munka is félig-meddig finn modellre épült, és hasonlóak az elképzeléseim a jégkorongszövetségnél is.

– Miben kell leginkább kompromisszumot kötniük ilyenkor a magyar közeg sajátosságai miatt?
– A legnagyobb különbség a hoki sorszáma a többi csapatsporthoz képest. Amíg Finnországban, vagy Svédországban sokszor a bőség zavarával küzdenek az edzők, addig nálunk inkább az a probléma, hogy össze tudjanak állítani egy csapatot. Specifikus itthon a tao által adott lehetőség, nem tudok olyanról, hogy máshol ilyen finanszírozással támogatnák a különböző sportágakat. Nagyon fontos, hogy ezeket a forrásokat minél produktívabban használjuk fel.