Sean Simpson: Miért ne lehetne magyar hokis is az NHL-ben?

MI JUT ESZÉBE A MAGYAROKNAK KANADÁRÓL? MEGMUTATTUK SEAN SIMPSONNAK!

– A magyarok többségének a juharszirup, az 1976-os montreali olimpia, a Váratlan utazás című sorozat, Bryan Adams és persze Wayne Gretzky jut eszébe Kanadáról. A legendás jégkorongozóval csaknem egyidősek, találkoztak annak idején egymással a jégen?
– Igen, gyerekként sokszor játszottunk egymás ellen. Van egy sztori, amit gyakran elmesélek: tízévesen igen jó idényem volt, száztíz gólt lőttem, ami elég soknak számít. Ugyanakkor Wayne Gretzky háromszázhetvenkettőig jutott, már akkor látszott, hogy kiemelkedő játékos, és aztán nagy sztárrá is vált. Szerintem ő minden idők legjobb jégkorongozója. Lehet persze ezzel vitatkozni, de a rekordjai önmagukért beszélnek. És nemcsak a jégen alkotott maradandót, hanem a pályán kívül, emberileg is példaértékű a viselkedése.

– Kanada igazi hokinemzet. Gyerekkorában egyértelmű volt, hogy jégkorongozni fog?
– A hatvanas-hetvenes években nem volt olyan gyerek Kanadában, aki ne jégkorongozott volna. Hokiztunk a befagyott tavakon, az iskolában, az utakon, a családi ház udvarában megépített jégpályán – édesapám nekem is épített ilyet, s mint ismert, Wayne Gretzkyék udvarán is volt jégpálya. Akkoriban hazamentem az iskolából, már húztam is fel a korcsolyámat és mentem az udvarra hokizni. Édesanyám csak arra az időre vitt be a házba, amíg megvacsoráztam, aztán mehettem vissza. Édesapám lámpákat is szerelt fel, hogy sötétedés után is tudjak játszani. Mindegy volt, hol, gyerekként folyton jégkorongoztunk.

– Ön is említette, hogy korosztályában a legjobbak közé tartozott. Draftolta is 1980-ban a Chicago Blackhawks. Az NHL-ben azonban már nem sikerült jégre lépnie. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Mindenekelőtt, Kanadában óriási jelentőségű, ha lehetőséged van a juniorligában játszani. Annak idején az Ottawa 67's játékosa voltam, és eléggé sikeresnek is mondhattam magam. Nagyon izgalmas időszak volt, amikor a Chicago draftolt. Részt vettem néhány edzőtáborában, és két évig a farmcsapatában játszottam az amerikai ligában. Bár bemutatkoznom nem sikerült az NHL-ben, közel voltam hozzá, és ebből rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, amelyet elsősorban már edzőként tudtam kamatoztatni.MI JUT ESZÉBE A MAGYAROKNAK KANADÁRÓL? MEGMUTATTUK SEAN SIMPSONNAK!



– A magyarok többségének a juharszirup, az 1976-os montreali olimpia, a Váratlan utazás című sorozat, Bryan Adams és persze Wayne Gretzky jut eszébe Kanadáról. A legendás jégkorongozóval csaknem egyidősek, találkoztak annak idején egymással a jégen?
– Igen, gyerekként sokszor játszottunk egymás ellen. Van egy sztori, amit gyakran elmesélek: tízévesen igen jó idényem volt, száztíz gólt lőttem, ami elég soknak számít. Ugyanakkor Wayne Gretzky háromszázhetvenkettőig jutott, már akkor látszott, hogy kiemelkedő játékos, és aztán nagy sztárrá is vált. Szerintem ő minden idők legjobb jégkorongozója. Lehet persze ezzel vitatkozni, de a rekordjai önmagukért beszélnek. És nemcsak a jégen alkotott maradandót, hanem a pályán kívül, emberileg is példaértékű a viselkedése.

– Kanada igazi hokinemzet. Gyerekkorában egyértelmű volt, hogy jégkorongozni fog?
– A hatvanas-hetvenes években nem volt olyan gyerek Kanadában, aki ne jégkorongozott volna. Hokiztunk a befagyott tavakon, az iskolában, az utakon, a családi ház udvarában megépített jégpályán – édesapám nekem is épített ilyet, s mint ismert, Wayne Gretzkyék udvarán is volt jégpálya. Akkoriban hazamentem az iskolából, már húztam is fel a korcsolyámat és mentem az udvarra hokizni. Édesanyám csak arra az időre vitt be a házba, amíg megvacsoráztam, aztán mehettem vissza. Édesapám lámpákat is szerelt fel, hogy sötétedés után is tudjak játszani. Mindegy volt, hol, gyerekként folyton jégkorongoztunk.

– Ön is említette, hogy korosztályában a legjobbak közé tartozott. Draftolta is 1980-ban a Chicago Blackhawks. Az NHL-ben azonban már nem sikerült jégre lépnie. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Mindenekelőtt, Kanadában óriási jelentőségű, ha lehetőséged van a juniorligában játszani. Annak idején az Ottawa 67's játékosa voltam, és eléggé sikeresnek is mondhattam magam. Nagyon izgalmas időszak volt, amikor a Chicago draftolt. Részt vettem néhány edzőtáborában, és két évig a farmcsapatában játszottam az amerikai ligában. Bár bemutatkoznom nem sikerült az NHL-ben, közel voltam hozzá, és ebből rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, amelyet elsősorban már edzőként tudtam kamatoztatni.

– A holland Tilburg Trappersnél folytatta a pályafutását 1983-ban. Érdekes váltás, Hollandiát manapság inkább gyorskorcsolyázó nagyhatalomként tartjuk számon, mintsem hokinemzetként.
– Valóban sokszor megkapom a kérdést, hogy eshetett a választásom a holland bajnokságra? Úgy, hogy abban az időben Hollandia az A-csoportban szerepelt és a téli olimpián is részt vett. Rengeteg kanadai játszott a bajnokságában, s bár arról nem tudtam semmit, milyen a színvonala, az említett tényeket figyelembe véve igent mondtam a Tilburg hívására. Édesapámnak meg annyit, hogy eljövök egy évre Európába játszani, félreteszem a fizetésem és abból néhány hónapig utazgatok a kontinensen, aztán visszamegyek Kanadába és eldöntöm, mit akarok csinálni. Az egy évből azóta csaknem negyven lett. Pedig az első év nem volt könnyű, akkoriban nem volt még internet, csak levelezni tudtam a családommal, és honvágyam is volt. De visszatekintve, jó döntés volt, hogy Európába jöttem.

– Alig múlt harmincéves, amikor befejezte a játékos-pályafutását és edzőként kezdett el dolgozni.
– A kilencvenes évek elején elég szigorú volt a légiósszabály az európai bajnokságokban. Egy csapat csupán kettő vagy három nem európai játékost nevezhetett a mérkőzésekre, ezzel az én helyzetem nehézzé vált. Mindenképpen a jégkorong mellett akartam maradni, ezért döntöttem úgy, hogy elkezdek edzősködni. Az utolsó idényemben a svájci Lyss játékosa voltam, miközben irányítottam az U20-as csapatát. A fókusz egyre inkább az edzősködésre tevődött át, hiszen abban nem is voltam rossz.

– Olyannyira, hogy miután 1997-ben kinevezték a Zug vezetőedzőjének, az idény végén megnyerték a svájci bajnokságot, majd két évvel később bajnoki címig vezette a München Baronst a DEL-ben.
– Így van, és két ilyen siker után meg is nyíltak előttem az ajtók. Például, újra a Zug vezetőedzője lettem, illetve először másodedzőként, majd kapitányként, összesen nyolc alkalommal dolgozhattam a kanadai válogatottal a Spengler-kupán. A 2007–2008-as idényben irányításommal meg is nyertük, nagyon jó emlékeket őrzök arról a tornáról. A következő évben lettem a Zürich Lions vezetőedzője, s mindjárt az első idényemben megszereztük a Bajnokok Ligája-győzelmet. Senki sem gondolta volna, hogy a végső győztes egy svájci csapat lesz, hiszen KHL-csapatok is részt vettek a sorozatban. A döntőben azonban felülmúltuk a Metallurg Magnyitogorszkot. Jól mutatja, mennyire váratlan siker volt, hogy a hazai meccsünket az elődöntőben és a döntőben sem a saját csarnokunkban játszottuk, mivel már le volt foglalva koncerthelyszínnek.

– BL-győztesként pedig megmérkőzhettek a Victoria-kupáért. A sors pikantériája, hogy éppen a Chicago Blackhawks volt az ellenfél...
– Valóban érdekes volt, hogy a Chicago éppen abban az idényben érte el története első Stanley-kupa-győzelmét, amikor a Zürich az én vezetésemmel megnyerte a Bajnokok Ligáját. Sokan azt mondják, szerencsével nyertünk ellenük 2–1-re. Meglehet, ha ötvenszer játszunk velük, negyvenkilencszer ők nyernek, néhány meccsen akár nagyobb különbséggel is. De azon az estén hazai jégen nagyon jól jégkorongoztunk és megérdemeltük a győzelmet. Ahogy a BL-döntő visszavágóját, úgy ezt a meccset sem fogom elfelejteni soha. Tizenháromezer zürichi szurkoló előtt győztünk le egy NHL-csapatot, elképesztő volt a hangulat!

– Feltételezem, hasonló euforikus élményt jelentett, amikor 2013-ban szövetségi kapitányként a döntőig vezette a svájci válogatottat az A-csoportos világbajnokságon. Bár a döntőben kikaptak a svédektől, fogalmazhatunk úgy, hogy Stockholmban nyertek egy ezüstérmet?
– Mindenképpen, hiszen az, hogy a svájci válogatott eljutott a döntőig, akkoriban igazán különlegesnek számított. Tulajdonképpen én is mindig úgy beszélek erről a sikerről, hogy nyertünk egy ezüstérmet. Hazaérve is hősként ünnepeltek minket. Mérföldkő volt ez a svájci hoki életében, megmutatta, hogy jól működik az a program, ami évek óta épült. És nem is egyszeri, kiugró eredmény volt, hiszen öt évvel később Svájc ugyancsak vb-ezüstérmet szerzett.

– Mi tette a svájci jégkorongot ilyen sikeressé?
– Mindenképpen az az utánpótlásprogram, amelyet a legutóbbi két generáció esetében már alkalmaztak. Amikor én először játszottam Svájcban, a válogatott még az A- és B-csoport között liftezett, manapság meg már az aranyéremért harcol. Akkoriban egyetlen svájci játékos sem szerepelt az NHL-ben, ma már nagyjából tizenöt, és mindegyikük ott van a legjobbak között.

– Mi is hasonlóról álmodozunk Magyarországon...
– Én is szívesen látnék magyar játékost az NHL-ben, ezért is szeretnék segíteni a magyar jégkorongnak, hogy ez megvalósulhasson. Talán most csak álom, de például Anze Kopitar személyében Szlovéniának is van NHL-játékosa. Miért ne lehetne Magyarországnak is? Igen jót tenne a hoki népszerűségének, hiszen jelenleg valahol a kilencedik helyen áll a hazai sportági rangsorban. Hozzáteszem, Svájcban a jégkorong a labdarúgás és az alpesi sí mellett a legnépszerűbb sportág, húsz-harminc éve azonban a hokisok csak az országon belül voltak ismertek, külföldön nem, ezért is fektettek nagy hangsúlyt az utánpótlásprogramra. Ennek pedig beérett a gyümölcse, de azért nem egy éjszaka alatt. A kulcs az volt, hogy ragaszkodtak a kidolgozott programhoz és türelmesek voltak.

– Miben kell előrelépnünk, hogy egyszer Magyarországnak is legyen NHL-játékosa?
– A fizikai állóképességben, az erőnlétben mindenképpen. A legtöbb országban csak három hétre állnak le az idény vége után, és már kezdődik is a nyári alapozás. Ha mondjuk a tizenhét-tizennyolc éves korosztálytól ezt a programot alkalmaznánk, erősebbek lennének, jobban felvennék a versenyt a nemzetközi mezőnnyel.

– Jelenleg legalább akkora kihívás feljuttatni a magyar válogatottat a jövő évi, divízió 1-es világbajnokságon az A-csoportba, mint ott döntőig vezetni a svájci válogatottat?
– Annyiban van hasonlóság, hogy 2012-ben csak a tizenegyedik helyen végeztünk a vb-n, egy évvel később senki sem hitte, hogy ezüstérmesek leszünk. Ezért is volt annyira különleges. A magyar válogatott legutóbb az utolsó előtti helyen végzett, szóval nem esélyesként utazunk májusban Ljubljanába. De a csapatnak hinnie kell benne, hogy ez sikerülhet, álmodni kell róla és tenni érte. Sohasem lehet tudni, mi történik egy egyhetes tornán, meg kell ragadni minden lehetőséget.

– Korábban említette, hogy a svájci válogatottban remek volt az összhang, szenvedélyes volt a csapat. Ugyanezt érzi a magyar válogatottnál?
– Amikor kineveztek szövetségi kapitánynak, az első napokban végighívtam telefonon a játékosokat, beszélgettem velük, és egytől egyig remek benyomást tettek rám. Kiváló emberek, profi sportolók és elkötelezettek a magyar válogatott iránt. Azt tapasztaltam az összetartások alatt, hogy remek társaságot alkotnak, szeretnek jégkorongozni, játszani akarnak a hazájukért és olyan sikert elérni, amivel büszkévé teszik az országot.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 24-i lapszámában jelent meg.)