Sportkönyvtár: egy sportág bibliája

Ismeri Huizingát? – szegezi a kérdést a civil ruhás nyilas a szőke kihallgatótisztnek Sánta Ferenc regényében, Az ötödik pecsétben. A „szakmáját” lelkiismeretesen kitanuló, rendkívül olvasott fiatalember természetesen ismeri a holland történész-filozófus munkásságát, amelynek azonban egyik alapfogalma még azoknak is ismerősen cseng, akik sohasem hallottak Huizingáról. A homo ludens, azaz játékos ember a rendszertanban nem meghonosodó, mégis igen találó elnevezése fajunknak, nem kevesebbet fejez ki, mint hogy az ember alkotó tevékenységének – amelynek végterméke maga a kultúra – a játékosság a mozgatórugója. Különösen igaz ez a sportra: folyamatosan keressük a puszta testedzés funkcióját ellátó atlétikánál, úszásnál, tornánál lényegesen játékosabb mozgásformákat, amelyeket adott esetben legalább olyan szívesen nézünk, mint űzünk. A sportjátékok egyik jól bevált és meglehetősen heterogén csoportját alkotják azok a labdás sportágak, amelyeket egy kifeszített háló két oldalán űznek, s lényegük: juttasd a labdát az ellenfél térfelére, de lehetőleg úgy, hogy a rivális ne tudja visszaadni. Ez az elv világot meghódító játékok (tenisz, asztalitenisz, röplabda) fundamentumának bizonyult, de emellett egy olyan sportágénak is, amely mindvégig megmaradt magyar, sőt, szegedi különlegességnek. A turuljáték rászolgált alternatív elnevezésére, a röpteniszre, hiszen a Magyarországon akkor, a századfordulón már ismert és népszerű tenisz elemeit ötvözte a röplabdáéval, miközben a játék dinamikája leginkább talán a tollaslabdáéhoz hasonlított.

Joó Gyöngyi 2004-ben írta meg a centenáriumán éppen túl lévő turuljáték „bibliáját”, 2024-ben ennek jelent meg átdolgozott, újabb adatokkal bővített kiadása. Az, hogy a könyv nem gyakorlott (újság)író munkája, hanem pedagógusé, legfeljebb a bosszantó sajtóhibákon és az itt-ott „csikorgó” helyesíráson érhető tetten, a munka alaposságán nem. A sportág történetét a pontosan dokumentált kezdetektől – a híres palicsi „olimpiák” állandó résztvevője, Halácsy Antal találta fel a játékot 1903-ban az angol eredetű idegenhonos őrület, a labdarúgás „ellensúlyozására” – veszi végig napjainkig, s a történészi igényességet aláhúzza, hogy sem adat, sem idézet – mert azok is vannak szép számmal – nem marad forrásmegjelölés nélkül. A mellékletek hozzávetőleg a kötet felét (!) teszik ki, itt találjuk meg a fotótárat, a dokumentumok jegyzékét, a Halácsy-féle turuljáték-bemutatók listáját, a versenyeredmények lajstromát, a hivatalos Turulinduló szövegét vagy éppen azt a páratlan listát, amely a turuljáték valamennyi említését felsorolja az Arcanum, illetve a Hungaricana adatbázisában. 

A sportág történetét ismertető fejezetet lapozgatva egyértelmű, hogy a turuljáték históriája voltaképpen nem más, mint a túlélésért folytatott küzdelem krónikája. Megesik, hogy egy hazai fejlesztésű játék, legyen mégoly ötletes és szórakoztató, világsztárok által promotált is, jelentős kormányzati támogatás nélkül nem (lenne) képes fennmaradni – nos, a turuljáték soha, semmilyen finanszírozásban nem részesült „felülről”, létezését a Szegeden és vonzáskörzetében élő sportbarátok letörhetetlen lelkesedésének köszönhette és köszönheti, no meg az olyan sportemberek szervezői tevékenységének, mint Halácsy Antal vagy éppen lapunk szegedi tudósítója, a játékot szintén magas szinten űző Thékes István édesapja, Thékes László. Mindemellett a játék eredeti neve melletti kitartásnak is megvan a maga története, hiszen a mondabeli sólyom nem minden történelmi korszakban számított szalonképes szimbólumnak…

Természetesen nem hiányozhat a játékszabályok részletes ismertetése sem a kötetből, a terjedelmes képanyag pedig különösen a turulütők evolúcióját bemutató fejezetben jut fontos szerephez – a mívesen, sakkfiguraszerűen faragott fanyeleket érdemes a saját szemünkkel látni, a mai napig ilyen eszközökkel ütik meg a kopott teniszlabdát a játékosok, miközben más sportágakban a funkcionalitás már évtizedekkel ezelőtt felülírta a művészeti szempontokat.

Funkciónak persze az sem utolsó, hogy a turulmérkőzés végeztével a játékosok a gratuláció sajátos rítusaként egymáshoz érinthetik ütőik tükörsima, korongszerű ütőfelületét.

(Joó Gyöngyi: A turuljáték. Egy szegedi sportág története és szabályai, Magyar Kultúra Emlékívek/Tiszatáj Intézet, 2024)

Íme, a maga teljes valójában az a bizonyos Csúcs-jelentés, ami az országnál jobban már csak a kilencvenes évek közepének nyilván okkal riadt ferencvárosi sportvezetőit tartotta lázban – számok, adatok, bérek, reklámpénzek, kifizetések és megfejthetetlen kiadások sorjáznak hosszú oldalakon át. Konkrét feljelentés névvel, nevekkel nem történt, és alighanem ez verhette ki a biztosítékot az év tavaszán az első Orbán-kormány koalíciós partnerét, az FKgP-t (Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt) vezető Torgyán Józsefnél. A Ferencvárosi Torna Club 1998. szeptember 8-án választotta egyhangúlag társadalmi elnökévé a földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztert, aki a szigorú rendcsinálás jegyében megbízást adott „a nemzeti kincs” átvilágítására. A szakértői átvilágításból könyv született, ám ez formabontó módon jóval kevésbé érdekes és főleg kevésbé fogyasztható, mint a kiadvány előszava, amelyben dr. Torgyán József hat oldalon fejti ki észrevételeit. Ezt követi maga a jelentés, amelyhez a vizsgálatot 1998 októberében és novemberében Kolossváry György és Szép Tamás bejegyzett könyvvizsgáló, továbbá dr. Tamás Lajos egyetemi docens, ügyvéd végezte el, a csoportot dr. Csúcs László korábbi rádióalelnök, kisgazdapárti országgyűlési képviselő, a könyv megjelenésekor a parlament költségvetési és pénzügyi bizottságának alelnöke vezette. Szóval. Torgyán doktor a bevezetőben a maga jól ismert, a pátoszt sohasem nélkülöző stílusában rögtön nyomatékosította:      „Labdarúgócsapatunknak a Bajnokok Ligájában elért sikereknek köszönhetően kialakult rendkívül előnyös pénzügyi helyzete a felelőtlen gazdálkodás következtében megsemmisült. Felbecsülhetetlen nagyságú pénzösszegek elsikkasztásáról suttogtak, majd beszéltek egyre nyíltabban. (…) A Ferencvárosi Torna Club helyzetének felmérése céljából elrendeltem az egyesület teljes átvilágítását.” Mint tudjuk, ebből végül tulajdonképpen semmi sem lett, és a klubelnök-miniszter sem rejtette véka alá csalódottságát, miután büntetőfeljelentés végül nem történt. Pedig a csőd felé menetelő óriásklubból úgy folytak ki a pénzek, hogy azt öröm volt nézni. Torgyán nem örült ennyire, Csúcs Lászlótól Pintér Sándor belügyminiszterig mindenkit nyomatékkal arra kért, hogy ha indokolt, induljon eljárás. És a végkicsengés: „A Ferencvárosi Torna Club századik, jubileumi évének méltó megünnepléséhez, az újabb sikeres 100 esztendő megalapozásához nem az egymásra mutogatásra, nem egymás bemocskolására van szükség; sokkal inkább olyan önzetlen, Fradi-szívvel végzett munkára, amely félelmet és megalkuvást nem ismer, amely csak az eredményt tartja szem előtt. Hogy ez a Fradi-szív létezik-e, vagy sem, e sorok olvasóinak megítélésére bízom…” És innentől csak számok és számok és újabb számok 130 oldalon keresztül, éppen csak azt nem tudja meg az olvasó, hogy az említett Fradi-szív pontosan mennyibe is kerül. (Fradi-titkok, a vizsgálati jelentés és dokumentumai – dr. Torgyán József FTC-elnök előszavával, Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, 1998) L. PAP ISTVÁN

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 14-i lapszámában jelent meg.)