Jégre született – interjú Kolbenheyer Zsuzsannával

– Mikor húzott legutóbb korcsolyát, elnök asszony?
– November végén jégkorongoztam a barátaimmal a Tüskesátorban. Tizenhárom éve gyűlik össze ez a társaság hétfő, szerda és péntek reggelente, ilyenkor három a három ellen játszunk, kapus nélkül, keresztbe a pályán.

– Amikor az interjú időpontjáról először egyeztettünk, Kínában járt a Nemzetközi Jégkorongszövetség, az IIHF képviseletében, aztán Svédországból hívott vissza. Ennyi elfoglaltság mellett miképp jut ideje heti háromszor jégkorongozni?
– Ez a korábbi időszakra volt érvényes. Májusban választottak meg a Magyar Jégkorongszövetség elnökének, szeptember óta van újra jég a Tüskesátorban, azóta talán hatszor vettem hokibotot a kezembe. Amikor nem tudok jégre menni, elsősorban futással igyekszem tartani a kondíciómat. Még aktív hokis voltam, amikor rákaptam a futásra, ha konditerembe megyek, általában ott is futógépen edzek. A nemzetközi szövetség elnökségi tagjaival futóklubot alapítottunk, az elnökségi ülések, a kongresszusok napján reggel hétkor találkozunk, és legalább egy órát futunk,
vagy ha nagyon rossz az idő, lemegyünk a konditerembe.

– Sokszorosan is történelmet írt a magyar jégkorongsportban: ön volt itthon az első igazolt női játékos, pályára lépett a női válogatott első meccsén, első magyar női sportdiplomataként került be az IIHF vezérkarába és az idén első női elnöke lett a magyar szakszövetségnek. Melyik szerepkörben kellett a legkeményebben megdolgoznia az elismerésért?
– Amikor édesapám „nagy örömére” gyerekként kitaláltam, hogy jó lenne jégkorongozni, nem gondoltam túl a dolgokat. Tetszett a játék, szerettem volna kipróbálni. Igazán mély vízbe akkor kerültem, amikor beválasztottak a Nemzetközi Jégkorongszövetség elnökségébe. A testület tagjai jellemzően éveket töltenek el előzetesen különböző pozíciókban az IIHF-ben, én viszont teljesen kívülről érkeztem. Így felvenni a fonalat, ráadásul nőként, mindössze 34 évesen, nagy kihívást jelentett. Viszont az elnökség korábbi hölgytagjainak nem volt hokis előéletük, náluk mindenképpen nagyobb rálátásom, tudásom volt, akár nemzetközi szinten is a női jégkorongról.

Született: 1977. július 3., Budapest Sportága: jégkorong       Klubjai játékosként: NSZE, Marylin Válogatottság: 55 Kiemelkedő eredményei játékosként: 15x magyar bajnok, 6x vb-résztvevő Sportvezetőként: a szövetség női szakágvezetője (2011–2017), az MJSZ elnökségi tagja (2012–2015, 2020–2024), az MJSZ alelnöke (2015–2020), a Nemzetközi Jégkorongszövetség elnökségi tagja (2012–), az IIHF női bizottságának elnöke (2012–), az IIHF jogi bizottságának elnöke és a történeti bizottság tagja (2021–), az MJSZ elnöke (2024–), a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja (2024–)

Cseh kandidálót győzött le a választáson

– Mennyi ideig tartott a prológus?
– Két és fél év elteltével éreztem, hogy megérkeztem. Talán látszott, hogy én magam is keresem a helyem a sportág vezérkarában, mindenesetre az akkori IIHF-elnök, René Fasel igyekezett biztatni, támogatni, mondván: minden rendben lesz, csak kell egy kis idő, hogy belerázódjak.

– Vélhetően könnyebb lett volna a dolga, ha valamelyik tradicionális hokinemzetet képviseli.
– Lehetséges, bár hozzáteszem, a 2012-es választáson éppen egy cseh kandidálónál kaptam több szavazatot. Vele szemben valószínűleg a hokis tapasztalat szólt mellettem. Azóta már kétszer, 2016-ban és 2021-ben is megerősítettek a pozíciómban, ezzel együtt továbbra is az az érzésem, hogy a férfi kollégáim útja kevésbé göröngyös.

– Talán nem véletlenül fogadhatta édesapja, Kolbenheyer József is fenntartással, amikor annak idején bejelentette, hogy kipróbálná a hokit.
– Apu 37 éves koráig jégkorongozott, játszott a KSI, a Budapesti Volán, a Székesfehérvári Volán és a Lehel csapatában, utóbbi kettővel ob I-es bajnokságot nyert. Bennfentesként tisztában volt a sportág hazai helyzetével, tudta, hogy abban az időben itthon nem volt perspektíva a hokiban, ezért nem szerette volna, ha az öcsém a nyomdokába lép. Jobban örült volna, ha olyan sportágat keres, amelyben több sikerélménye lehet. Az, hogy én hokibotot vegyek a kezembe, apuban fel sem vetődött, engem inkább az unokatestvéreim által űzött műkorcsolyától próbált távol tartani. Kezdetben nem volt boldog, hogy én is a jégkorongot választottam, de ahogy mindig mindenben, ebben is támogatott, amikor látta, hogy komolyan gondolom.  

– Valóban egy németországi kirándulás döntötte el a sorsát?
– A Népstadion Szabadidő Egyesület U12-es csapata játszott egy bajorországi tornán, és a család elkísérte az öcsémet. Az ellenfél fiúcsapatában helyet kapott két német kislány is, és a testvérem csapattársai, illetve edzői, Gergely Ákos és Musatics Róbert elkezdtek kapacitálni, hogy próbáljam ki én is a hokit. Lehet, hogy csak viccnek szánták, én viszont komolyan vettem a javaslatukat, és a következő edzésen már ott voltam a Kisstadionban.

– Igaz, hogy az első korcsolyáját az édesapjától kölcsönözte?
– Régi darab volt, apuéknál talán még most is megvan. Az ő lába negyvenkettes, az enyém akkor harminchetes volt, kicsit tehát nagy volt rám, de ha az ember jó szorosan meghúzza a korcsolyát a bokájánál, akkor tart, lehet vele mozogni.

– Hogy érezte magát egy szem lányként egy fiúcsapatban?
– Mivel közös öltözőnk volt, korábban érkeztem meg a tréningekre, s mire a többiek befutottak, már a jégen voltam. A gyakorlást pedig előbb fejeztem be, amikor a társaim lejöttek a pályáról, én már indultam haza. Egyébként nagyon rendes társaság volt, szeretettel fogadtak, és ha a meccseken esetleg az ellenfél játékosának nem tűnt fel, hogy lány vagyok és megpróbált „lebontani”, azonnal a védelmemre keltek. Egy pillanatig sem éreztem, hogy ne lennék teljes jogú csapattag, ne tartoznék közéjük. Nyilván az is segített, hogy 12 évesen kezdtem, még csak kiskamaszok voltunk valamennyien.

– Mai szemmel nézve milyen volt a nyolcvanas évek női hokija?
– Minden kezdet nehéz… A javarészt tinédzserkorú, sőt már húszas éveikben járó lányok akkor tanulgattak korcsolyázni, akkor ismerkedtek a hoki alapjaival, ráadásul a többségük hetente csak néhányszor edzett. Azt a szakmai szintet nem is lehet egy napon említeni a mai válogatottak tudásával. Az utolsó, ausztráliai vébémen volt szerencsém együtt játszani például Gasparics Fannival, aki az észak-amerikai profi női ligában is jégkorongozott. Ha valaki ma azt állítja, hogy napjaink női hokija nem hoki és nem élvezhető, vélhetően még nem látott A-csoportos meccset. Az indulást illetően nagyjából hetven év lemaradásban van a női szakág a férfival szemben, viszont sokkal dinamikusabban fejlődik. Amennyiben valaki életében először menne hokimeccsre, biztosan azt javasolnám az illetőnek, nézzen meg egy A-csoportos minőségű női meccset, mert sokkal könnyebben megérti a játék logikáját, szabályrendszerét.

A színművészeti és a jogi egyetemet is elvégezte

– Csöppet sem fáj a szíve, hogy nem manapság aktív játékos?
– Nem sajnálok semmit sem a sportkarrierem kapcsán. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha a mi generációnknak olyan lehetőségei lettek volna, mint a mai lányoknak, én mindent megteszek azért, hogy hokisként amerikai egyetemi ösztöndíjat kapjak. Nem vagyunk természetesen egyformák, nekem mégis furcsa azzal szembesülni, hogy nem mindenkinek ez a célja…

– Ha nem is tanult Amerikában, egyetemeket azért elvégzett, ráadásul anyukaként.
– A Színház- és Filmművészeti Egyetemet már azelőtt befejeztem, hogy az első gyerekem megszületett, viszont a jogi államvizsgákat valóban háromgyerekes szülőként tettem le. Sokszor megkaptam már a kérdést, miképp tudtam egyszerre ennyi mindennel foglalkozni, de nekem ebben nem volt semmi különleges, mindig több dologgal foglalkoztam egyszerre. Amikor az ember benne van a sodrásban, bele sem gondol, mit vállal azzal, ha a három gyerek mellett még tanul, dolgozik plusz jégkorongozik is, egyszerűen csak napról napra teszi a dolgát.

– Miért adta fel a médiakarrierjét?
– Először a jogi egyetemet kezdtem el, s amikor a következő évben, 1997-ben felvételt hirdettek a színművészetin Vitray Tamás és Horváth Ádám televíziós műsorvezető-szerkesztő-rendező osztályába, oda is jelentkeztem. Háromszáznál többen pályáztak a 12 helyre, nem sok esélyt adtam magamnak, de azért megpróbáltam. Azt gondoltam, jó kiegészítése lehetne a jogi diplomának, és hosszabb távon sajtójoggal tudnék foglalkozni. Kipróbáltam a gyakorlati televíziózást is, a sydney-i olimpia idején a köztévé sportcsapatának tagja lehettem, majd később az RTL Klubnál is megfordultam, de azt éreztem, hogy nem ez az én utam. Dolgoztam ügyvédi irodában, szívesen foglalkoztam volna büntetőügyekkel, esetleg családjoggal – nem tudom megmondani, miképp alakul a sorsom, ha 2011-ben nem keres meg Kovács Zoltán, a jégkorongszövetség akkori főtitkára, és nem ajánlja fel, hogy vegyem át a női válogatottak menedzselését. Társadalmi munkában láttam el ezt a feladatot, és elsősorban az a cél vezérelt, hogy az új generációnak segítsek könnyebbé tenni az életét, hogy csakis a hokira fókuszálhasson és a legjobb teljesítményt nyújthassa.

– Ezzel a váltással viszont végérvényesen új útra lépett.
– Szintén Kovács Zoltán és a szövetség akkori elnöke, Németh Miklós, valamint az alelnök Kovács Csaba ötlete volt, hogy nemzetközi vonalon is képviseljem a magyar hokit, így indultam el az IIHF elnökségi tagságáért 2012-ben. Épp a tromsői U18-as vb-ről jöttem haza, amelyen a lányok feljutottak az A-csoportba, amikor Zoli felhívott, majd leültünk beszélgetni. Noha a nemzetközi tornákon találkoztam az IIHF egy-egy képviselőjével, alaposabban nem ismertem a világszövetség munkáját. Elkezdtem tájékozódni, s gyorsan kiderült, hogy a vezető testület átlagéletkora 68 év; én akkor 34 voltam. Kérdeztem is a főtitkár urat: tényleg van realitása, hogy bekerüljek a vezetőségbe? Kovács Zoltán megnyugtatott, hogy van esély, én meg úgy gondoltam, veszítenivalóm nincs, legfeljebb nem kapok elég szavazatot. Elindult a lobbizás, elkísértem Zolit a különféle nemzetközi eseményekre, ismeretségekre tettem szert és engem is megismertek, majd 2012 szeptemberében IIHF-elnökségi taggá választottak. Sokat köszönhetek Pásztor Györgynek is, aki 12 esztendőn át volt a nemzetközi szövetség elnökségének tagja, s akitől számos hasznos, praktikus tanácsot kaptam. 

– A családjának mennyi jutott önből a sűrű időszakokban?
– Három gyerekem van: Bendegúz ma már 21 éves, a lányom, Rozi 19, Csanád pedig 17 esztendős. Amikor picik voltam, ügyeltem rá, hogy minél több időt töltsünk együtt. Nem jártak bölcsődébe, amikor pedig munkába álltam, számíthattam a férjem és a nagyszülők támogatására. Talán Csanád szembesült kisgyerekként leginkább a távolléteimmel, mert csupán négyéves volt, amikor elkezdtem elég sokat utazni, viszont az apukája akkor is biztos pontot jelentett neki. Remélem, ha egyszer netán megkérdezik a gyerekeimet az édesanyjukról, azt felelik, hogy jelen voltam az életükben, sőt jelen vagyok manapság is. Ha, mondjuk, Kínában képviselem a téli olimpián az IIHF-et, akkor is pontosan tudom, melyik gyerek mit csinál, mi a programja, s ők is tudják, hogy bármikor hívhatnak, legfeljebb első nekifutásra csak üzenetet váltunk. Amikor pedig itthon vagyok, háziasszonyként is igyekszem gondoskodni a családról. Szeretek sütni, főzni, és most már a lányom is otthonosan mozog a konyhában.

– A jégpályán melyik gyerek követte?
– Mindhárman kipróbálták a jégkorongozást. Bendegúz manapság is aktív, a GKS Katowice második számú csapatának légiósa, de játszott egy évet Németországban is, mindemellett a Műszaki Egyetem hallgatója. Rozi és Csanád a hokiról vívásra váltott. Csanád hét évig párbajtőrözött, ha tehettem, szívesen elkísértem a versenyeire, az volt a mi kettőnk közös „énideje”. Rozi térproblémák miatt végül a lovaglásban találta meg azt a sportágat, amely igazán közel áll hozzá. A sport mindegyikük életében kiemelt szerepet kap, ahogy a férjem is rendszeresen focizik – bár most éppen operálták a térdét –, illetve lejár a jégpályára hokizni a barátaival.

Az új elnökség Bevinné a hokit az egyetemekre

– A nagy klubok egységesen önt támogatták a májusi közgyűlésen. Elnökként nyilván nem jár ismeretlen terepen, hiszen korábban is tagja volt a sportág hazai vezérkarának, mégis: milyen állapotban vette át a magyar hokit?
– A tao adta lehetőségeket részben kihasználtuk, részben nem, s azt érezzük az új elnökség tagjaival, hogy sportszakmai szempontból is sokkal többet lehetett volna tenni a magyar jégkorongozásért. Igyekszünk sok mindenen változtatni, például párbeszédre törekszünk a klubokkal, mert korábban nemigen kérdezték meg őket arról, mit szeretnének, milyen irányba tartanának. Örömteli
tény, hogy két felnőttválogatottunk legközelebb az elit-vb-n szerepel, s hogy a legjobb 16 között van az U18-as és U20-as csapatunk is, ám ezzel együtt is égető hiányosság, hogy nincs olyan utánpótlás-nevelési koncepciónk, amely egyértelmű támpontokat adna a fiatalok egyesületi képzéséhez. A négy akadémián, az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémián, a Budapest Jégkorong Akadémián, a DVTK Jegesmedvék Jégkorong Akadémián és az UTE Jégkorong Akadémián más típusú munka indult el, de az akadémiák alatti korosztályokban lenne min frissíteni, korszerűsíteni. Ez persze nem egy-két év feladata.

– A kirakatot, az Erste Ligát illetően a leggyakrabban elhangzó kritika, hogy elárasztották a csapatokat a légiósok, s nem feltétlenül az elitből érkezők. Ahogy sokan hiányolják a minőségi második vonalat is, amely felszívná és felkészítené a élvonalbeli bajnokságra az utánpótlásból kikerülő, ám a profi klubok szűrőjén elsőre kihulló fiatalokat.
– Még mielőtt sor került volna a közgyűlési szavazásra, már jeleztük a leendő elnökség nevében: ha mi kapunk bizalmat, a külföldiek kérdésében bizonyosan változás lesz, mert a jelenlegi állapot nem vezet sehová. Azzal is egyetértek, hogy roppantul hiányzik az Erste Liga alól egy olyan fejlesztő bajnokság, amelyben az U21-ből kikerülő játékos el tudja tölteni azt a néhány évet, amíg beleerősödik a felnőtthokiba. Ez óriási hiányossága és adóssága a taós éveknek. Ezzel összefüggésben fontos összehangolni a játékoskarriert és a felsőfokú tanulmányokat. Folynak a tárgyalások, és örömteli nyitottságot érzünk az egyetemektől, hogy bevihessük a jégkorongozást a felsőoktatásba, akár oly módon is, hogy egyetemi csapatok is versenyezzenek egy, az Andersen Liga és az U21-es bajnokság szereplőivel közös sorozatban. Szeretnénk ez ügyben már a következő idényben megtenni az első lépéseket, elérni például, hogy ösztöndíjat kaphassanak a jégkorongozó hallgatók.

– Régi álmuk a magyar hokirajongóknak, hogy végre idehaza szurkolhassanak elit-vb-n a válogatottnak. A 2023-as kandidálástól végül kénytelen volt elállni a magyar szövetség, de most olyan pletykákat hallani, hogy a csehekkel közösen esetleg pályáznánk a 2029-es vb lebonyolítását.
– Folyamatosak a megbeszélések, de nem biztos, hogy a 2029-es tornát céloznánk meg. Egyelőre szándéknyilatkozatot adtunk ki, pályázatról még nincs szó. Vannak rutinos rendező országok és vannak kevésbé tapasztaltak, utóbbiak közül például a kazahok és a britek is lebegtetik egy ideje a rendezési szándékukat. Ez is jelzi, hogy egy pályázat beadása nem egyszeri ötlet, hanem egy folyamat része. Mi most az első lépést megtettük, de hogy pontosan hová futhat ki a történet, még nagyon sok mindenen múlik. A 2029-es vb-ről jövőre lesz döntés, négy esztendő pedig hosszú idő, mérlegelni kell minden szempontot. Továbbra is előfeltétel, hogy a házigazda válogatottja öt éven belül kétszer szerepeljen az elit-vb-n; jó hír, hogy ez az ajtó előttünk is kinyílt.

– Csak ebben a hónapban megfordult a franciaországi Chamonix-ban az IIHF elnökségi ülésén, a lengyelországi női olimpiai selejtezőtornán a nemzetközi szövetség delegátusaként vett részt, s lesz székelyföldi látogatása is az MJSZ delegációjával, ahol tárgyal majd a román szövetséggel, amelynek Nagy Attila személyében magyar elnöke van. Látja-e már a karácsonyi programját?
– Az ünnep a családé, szenteste ellátogatnak hozzánk a nagyszülők is. Édesapám és az öcsém lelkes horgászként a halfogás mellett a halászlé elkészítését is magára vállalja, de lesz thai rákleves is, amit néhány éve hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, és nagy sikert aratott. Aztán jöhetnek a főételek és a sütemények. Utóbbiak elkészítése az édesanyám és az én reszortom, de ez ügyben még előzetesen egyeztetünk, hogy ne ugyanolyan édességeket tálaljunk mindketten.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 14-i lapszámában jelent meg.)