A góljával győzte le a Vidi a kedvenc csapatát – Wittmann Géza-interjú

– Ott járunk, hogy a Videoton már kiütötte a Dukla Prahát, a PSG-t, valamint a Partizan Beogradot is az UEFA-kupában, és még 1984 decemberében kiderült, hogy tavasszal a Manchester United lesz a negyedik fordulóban az ellenfele. Mennyire volt hosszú a tél a múlt élményei és a várt nagy feladat árnyékában?
– Elég hosszú volt – válaszolta Wittmann Géza, a fehérváriak saját nevelésű középpályása, aki 1975-től 1988-ig két év kihagyással szolgálta a piros-kékeket. – Természetesen nagy volt a motiváció, feldobta a társaságot, amikor megtudtuk, hogy a United lesz a rivális, hiszen már akkor is Európa egyik legjobb csapatának számított. Tényleg rengeteget edzettünk a felkészülés alatt, Kovács Feri bácsi feltérképezte őket, látta, hogy fizikailag elképesztően erősek, ennek szellemében dolgoztunk.

– Ön ráadásul köztudottan Manchester United-szurkoló volt, így még különlegesebb lehetett a várakozás.
– Igen, 1975 óta szorítok nekik, ez a szerelem az iskolai évek alatt kezdődött. A fehérvári Vasvári gimiben az osztályfőnököm, Lakos Imre hatalmas focirajongó volt. Akkor még nem léteztek sportadók, sőt, alig lehetett külföldi meccset látni a televízióban, de az osztrák tévé adta a rangosabb angol mérkőzéseket. Ilyenkor este felmentünk a tanár úrhoz négyen srácok, és nála néztük a meccseket. Ahogy mondtam, a Manchester United neves alakulat volt, jól is játszott, így köteleződtem el mellette.

– Akkoriban még nem futballozták végig a csapatok a telet, több mint három hónapig leállt a bajnokság. Hogyan készültek a tavaszi folytatásra?
– Többek között három hetet Kínában töltöttünk, ami kemény szakasz volt, viszont remek időben és pályákon készülhettünk jó ellenfelekkel szemben.

Vaszillal versengtek, ki rúg nagyobbat

– A manchesteri utazás előtt volt különleges izgalom, elvárás? Megjárták Prágát, Párizst és Belgrádot is, de az Old Traffordon fellépni talán teljesen más érzés…
– A meccs előtti napot tudom felidézni, amikor a stadionban edzettünk, és ez már önmagában óriási élmény volt. Vaszil Gyulával ekkor beszéltük meg a tribünöket látva, hogy a mérkőzés szünetében megpróbáljuk úgy megrúgni a labdát a tizenhatosról, hogy kirepüljön a stadionból. Másnap így is tettünk, elképesztő lövéseink voltak, fel a 20. sor környékére, de persze nem sikerült annyira fölé lőni, viszont a szurkolók azon röhögtek, hogy milyen rosszul rúgunk. A nézők egyébként rendkívül barátságosan viselkedtek, akkor tapasztaltam először olyasmit, hogy mozgássérült, kerekesszékes drukkerek ültek az első sorban, pacsiztunk velük, közvetlenek voltak.

– Az Old Trafford hangulatát hogy élte meg?
– Hihetetlen volt és hangos. Végig ordítottak az angolok, minden helyzetnél felüvöltöttek, nagyon várták a gólt. Mi meg azt, hogy ne kapjunk…

– Végül kaptak, de csak egyet. Nagyon nehéz volt „túlélni” a kinti meccset?
– Azt kaptuk, amit vártunk. Én ezen meccsen nem játszottam, a kispadról néztem végig, ahogy a Manchester végig nyom, szinte folyamatosan birtokolja a labdát. Tudtuk, hogy védekeznünk kell, könnyebb lett volna busszal utazni Angliába, mert akkor beparkolhattunk volna a kapunk elé… Jöttek a beadások, a lövések, annyi pihenő volt, amíg Disztl Peti elment a labdáért, letette az ötösre, kirúgta, és kezdődhetett minden elölről. Az biztosnak tűnt, hogy kapunk gólt, a mennyiség nem volt mindegy, hogy egy mínusszal megyünk haza, vagy öttel…

– Végül 1–0 lett az eredmény. Mit éreztek a lefújás után az öltözőben? Megkönnyebbülést, vagy még a döbbenetet, hogy milyen meccsnek voltak a részesei?
– Örültünk annak, hogy nem lett sok a vége. Nyilván nem beszéltünk még ott arról, hogy ha otthon esetleg egyszer be tudunk találni, akkor bármi lehet, de jó érzés volt, hogy nem szállt el minden esélyünk.

– Kovács Ferenc később sokszor elmondta, hogy a visszavágó előtt nem volt más cél, mint rúgni valahogy egy gólt, aztán kibekkelni a mérkőzést a tizenegyesekig. A visszavágó előtt már ennek szellemében készültek?
– Egyértelműen így történt. Erről beszéltünk, ez volt a forgatókönyv, és így készültünk a fehérvári összecsapásra. Azt mondta Feri bácsi: a legfontosabb, hogy ne kapjunk gólt. Még ha nem is rúgunk, legfeljebb kiesünk összesítésben 1–0-val, de ha meg találunk egyet, akkor még sanszunk is lehet.

– Manchesterben végig a padon ült, Székesfehérváron viszont a kezdőcsapatban kapott helyet. Mikor tudta meg, hogy a visszavágón fontos szerep jut önnek?
– Közvetlenül a meccs előtt. A mérkőzést megelőző napon sem lehetett érezni, hogy ki jut szóhoz a sérült játékosok helyén. Leginkább négyünk közül lehetett választani, mellettem Vaszil Gyula, Palkovics István és Borsányi István is bekerült a csapatba.

– Kovács Ferenc mit kért öntől a mérkőzés előtt?
– Nem arról voltam híres, hogy alapvonaltól alapvonalig szaladok és összetörök négy-öt embert, inkább a labdával voltam jó. Feri bácsi mindenkitől azt kérte, ami az erénye, ezeket kellett összerakni, hogy legyen egy jó csapatteljesítmény.

Miután bement a labda, csak futni akart

– A 20. percben szabadrúgáshoz jutott a Vidi mintegy 25 méterre a manchesteri kaputól. Ott állt a labda mellett Szabó Józseffel, a gólkirállyal, ekkor sokan azt gondolták, hogy ő lövi el majd a labdát…
– Ha közelebb van a labda a kapuhoz, biztos, hogy Józsi végzi el a szabadrúgást, de a tanakodás végén mondta, lőjem el én. Teszem hozzá, én is erősködtem, hogy ez a távolság nekem jobban fekszik. Megbeszéltük, hogy átlépi a labdát, én pedig ellövöm.

– A talaj sáros és mély volt, ennek eredményeként az volt a célja, hogy erőből lője meg a labdát, ami esetleg csússzon meg és okozzon gondot a manchesteri kapusnak, Gary Bailey-nek?
– A legfontosabbnak azt tartottam, hogy kaput találjak. Sokszor visszanéztem, mindenképpen kapura ment volna a labda, persze azt nem tudjuk, hogy védett-e volna a kapus. A fiamnak, Krisztiánnak      (válogatott kosárlabdázó, a Kecskemét játékosa – a szerk.)      mindig azt mondom, óriási bombagól lett volna, ha nem ér bele a sorfal, így meg csak becsorgott, de akkor is gól lett.

– És amikor csorgott a hosszú sarok felé a labda, érezte, hogy végül becsúszik a jobb sarokba?
– Néztem-néztem, hogy jó helyre megy a labda, és amikor dőlt érte a kapus, csak reménykedtem, hogy ne érjen oda. Végül bement, onnantól meg már csak futni akartam.

– Megszületett a várva várt gól, és elkezdődött a maradék hetven, illetve száz perc kibekkelése. A sáros talajon ez még keményebb fizikai igénybevételt jelenthetett. Hogy bírták a hátralévő időt?
– Tény, nem sok fű volt a pályán… Rengeteget futottunk, én annyit, mint akkor, sohasem teljesítettem, és nem csak azért, mert hosszabbításba torkollott a meccs. Lehet, hogy sokszor feleslegesen üldöztük a labdát, de hajtott minket a vér. A szerencse is mellettünk állt, akadt néhány nagy helyzetük. Azt például nem értettük, hogy Jesper Olsen miért nem kezdett, mert egyértelműen a dán játékos volt a legkreatívabb futballistájuk, aki képes volt mindig veszélyt teremteni. Azért szorítottunk, hogy minél később kerüljön pályára. A beszállása után meg is szaporodtak a gondjaink.

– Az idő teltével érezhetően fogyott a manchesteri játékosok egyébként nagy magabiztossága?
– Igen, azt vettük észre, hogy tehetetlenek, és egyébként éppen ezért is lett volna fontos nekik Jesper Olsen játéka korábban is. Egyébként játszották a sablont, passz ide, passz oda, ívelés a tizenhatoson belülre. Jöttek-jöttek, mi birkóztunk velük, és vártuk, hogy teljen az idő.

– A hosszabbítás előtt a kitartás volt a jelszó?
– Ott azt mondtuk, hogy már csak kétszer tizenöt perc van vissza, meg tudjuk csinálni. Nem éreztem idegességet a csapaton, mindenkin látszott, hogy fejben ott van, koncentrál. Persze, nem vettük biztosra, hogy eljutunk a tizenegyesekig, de nem érződött az angolokon, hogy gól lenne bennük.

– Mennyit készültek a meccs előtt a tizenegyespárbajra? Az biztos volt, hogy benne lesz a rúgók sorában?
– Négy játékos biztos volt, aki odaáll a labda mögé ebben a helyzetben, köztük én is. A sorrendet a pályán határoztuk meg. Ötödiknek Gömöri Ottó tette fel a kezét, hogy ő majd belövi, és akkor mindenki hátradőlt, mert remek rúgótechnikája volt, és nem szokott hibázni. Aztán szegény egy kicsit elmérte…

Jött a hülye gondolat, de el is szállt

– Kevés embernek adatik meg, hogy egy ilyen meccsen, ekkora tétnél tizenegyest rúghasson. Mennyire ment össze a kapu, amikor sétált a tizenhatos felé, vagy éppen letette a labdát a pontra?
– Elhatároztam előre, hogy hova rúgom a tizenegyest, a kapufa és a hálótartó vas közé akartam lőni, lehetőleg laposan, mert a felső sarkot nem mertem megkockáztatni. Amikor vittem a labdát a tizenegyeshez, egy pillanatra jött a hülye gondolat, hogy mi van, ha kihagyom, de ez el is szállt. A nekifutásnál már nem voltam ideges, és sikerült betalálnom.

– Úgy tűnt, nagyon megkönnyebbült, levette a mezt, az arcát beletemette.
– Leesett rólam a teher azzal, hogy belőttem. Aztán Ottó kihagyta, de Disztl Peti úgy fogta meg a hatodik manchesteri lövést, hogy ki sem pattant róla a labda. Végül Vadász Imi szépen eltalálta a sarkot, és kezdődött megint a rohanás. Későbbi remek játékosok, Halmai Gábor, Vajda Gusztáv, Tiber Krisztián voltak a labdaszedők, ők is futottak be, de „Vadit” nem lehetett utolérni, csak a félpályánál, ott lett nagy az emberkupac.

– Összességében melyik a kedvenc pillanata a menetelésből?
– Természetesen a gólom, de például Madridban pályára lépni is hatalmas élmény volt. A döntő már Fehérváron eldőlt, viszont nekünk sikerült a visszavágót megnyerni a Santiago Bernabéu Stadionban, és úgy ünnepeltek minket a spanyolok, mintha mi szereztük volna meg a trófeát. Szerencsére az én beadásom csorgott szegény Májer Lajos elé a győztes gól előtt, de szívesen emlékszem vissza az elődöntőben a Zseljeznicsar elleni gólpasszomra, amit Disztl Lacinak adtam.

– Nem nagy kockázat kijelenteni, hogy a pályafutásában ez a sorozat a csúcs. Jól gondolom?
– Kétszer voltam az NB I-ben bronzérmes, harcoltunk a bajnoki címért, nyertünk remek együttesek között Intertotó-kupát, de egyértelműen az UEFA-kupa-menetelés a csúcs. A klub és a város rendezvénysorozattal emlékezik meg a negyven évvel ezelőtt történtekről, és jó érzés olyan embereket látni az eseményeken, akik akkor még esetleg gyerekek voltak, vagy meg sem születtek, és persze a korunkbeliekkel is jó nosztalgiázni. Én saját nevelésű játékosként éltem át ezt a sorozatot, a kötődés nagyon fontos volt ebben a csapatban, sokan kaptuk meg az alapokat a Vidiben, ez jelentős szegmense volt a sikereinknek.

Vadász Imre elnyűhetetlen motorja volt a Videoton középpályájának, ötöstől ötösig robotolt, a régi közhely szerint elvégezte a piszkos munkát, de természetesen akadtak olyan pillanatok, amikor csillogott, ilyen volt az UEFA-kupa elődöntőjének első mérkőzésén a jugoszláv Zseljeznicsar ellen szerzett bombagólja. A ballábas játékos másik emlékezetes momentuma a Manchester United elleni tizenegyespárbaja során született, hiszen az ő lövésével jutott be a Vidi a legjobb négy közé. „Kovács Feri bácsi is mondta, hogy a lehetséges ellenfelek közül az egyik legerősebbet, a Manchester Unitedet kaptuk a nyolc között, de már addigra volt skalpunk, hiszen a PSG-t kivertük, aztán a Partizanon is sikerült túljutnunk – mondta Vadász Imre, aki 1973 és 1987, valamint 1990 és 1994 között szerepelt a fehérváriaknál. – Ezután következett a United, és azt mondtam, ha már meg kell halni, haljunk meg szépen. Az első meccs alapján erre nem sok reményünk volt, negyven évvel később is úgy él bennem az a mérkőzés, hogy szinte egyáltalán nem volt esélyünk veszélyes helyzet kidolgozására, kapura lövésre. Olyan nyomás alatt tartottak minket, hogy folyamatosan dörzsölte a háló a hátunkat. Az 1–0-s angol siker hízelgő volt ránk nézve, és ez teremtette meg a lehetőségét annak, hogy reménykedjünk, hazai pályán hátha egyszer betalálunk… Wittmann Géza révén sikerült is, onnantól kezdve pedig nem állhattunk meg, harcoltunk, mentünk, még ha a térdünkön is jártunk.” Vadász Imrének nem volt idegen a rengeteg futás és fizikai párharc, mert mindig is robotoló játékosnak tartották és tartotta magát, a kulimunkát elvégezte, mellette a középpályán Burcsa Győző rúgta a gólokat, Csongrádi Ferenc irányított, ő a bal oldal bejátszását vállalta, besegített a balhátvéd Horváth Gábornak és az előtte játszó Novath Györgynek. Elmondása szerint a nyomás volt nagyobb a United ellen, és az ellenfél kevesebbet hibázott, nemigen lehetett lelesni a passzokat. „A visszavágón nagyon türelmesnek kellett lenni, ha nekik rontunk, kaptunk volna egy hármast – folytatta a Vidi legendája. – A biztos védekezés volt az alap, abból igyekeztünk a széleken elmenni, hátha kisül belőle valami.” A piros-kékek eljutottak a tizenegyespárbajig, de Vadász Imre nemigen akart lőni, nem is került be az első öt lövő játékos közé, viszont a hatodik, mindent eldöntő tizenegyest már el kellett vállalnia. „A meccs előtti edzésen gyakoroltuk a tizenegyeseket, Disztl Peti három lövésemből kettőt megfogott. Persze, ismert, túljárt az eszemen. Az első öt rúgó közé nem kerültem be, nem is volt ezzel gond, a hatodik előtt viszont mindenki nézte a földet, az eget, a lelátót, nem akart senki odamenni. Borsányi Pistának szólt Feri bácsi, hogy rúgja, de ő ellenkezett, viszont engem előretaszigált, hogy »itt a Vadi«. Én vállaltam, eldöntöttem, melyik sarkot akarom rúgni, és szerencsére oda is ment. Nem azt mondom, hogy amikor mentem a tizenegyeshez, nem jött velem a majré is, de a gondolat adva volt, mit szeretnék csinálni. Azért rúgtam a kapus bal kezéhez a labdát, mert ezt éreztem biztosnak, ha valaki kifordítja a belsőjét, abban nagyobb a veszély.” A képek negyven év után is hidegrázósak: Vadász Imre belőtte a tizenegyest, majd egy pillanatra megállt magasba emelt kézzel, de mielőtt bárki odaért volna hozzá ünnepelni, elindult, és elsprintelt a felezőig a B-közép elé, ott érték utol a társak és ugrott rá a labdaszedőkkel együtt körülbelül húsz ember. „Csodálatos volt ez a menetelés, rengeteg felejthetetlen pillanatról beszélhetnék, de a legszebb nekem, amikor a Real Madrid stadionjában, kilencvenvalahányezer ember előtt a győzelmünk után tiszteletkört kellett futnunk, és a spanyolok kiabálták: »Videoton, Videoton!« Ennél többet nem remélhet, kaphat egy futballista. A feleségem a 60. születésnapomra meglepetésutat szervezett Madridba, ahol megnéztünk egy meccset, és óriási élmény volt, hogy harmincöt év után ismét beléphettem a Bernabéu Stadionba.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 22-i lapszámában jelent meg.)