Izraelben lelki békére lelt – Keleti Ágnes-sorozat, 6. rész

A kéziszercsapat 1956. december 7-én nyert olimpiai aranyérmet, másnap véget értek a melbourne-i játékok. A lányok a verseny utolsó gyakorlatáig betartották ígéretüket – „a sportra koncentráltunk, jóllehet volt bennünk szorongás” –, ám a hazautazás előtt a magyar férfilakosság egy részének bevagonírozásáról szóló rémhírek is megosztották a csapatot: Korondi Margit – a szüleivel még itthon megbeszélte, ha úgy adódik, kint marad –, Bodó Andrea – vőlegénye, az újságíró Molnár Miklós kiérkezése után a Sports Illustrated túrája alatt döntötte el, hogy az Egyesült Államokat választja – és a tartalék Nagy Márta Amerikába távozott. Köteles Erzsébetet két gyereke, Tass Olgát férje, a helsinki olimpiai bajnok vízilabdázó, Lemhényi Dezső és gyereke várta itthon, s Kertész Alice is hazatért, miután Milánóból telefonon beszélt a szüleivel, akikről korábban azt hallotta, már nem élnek. 

Annak ellenére, hogy nővére, Vera kint élt Ausztráliában, nem volt egyértelmű, hogy Keleti Ágnes nem tér haza. A testvérek rögtön találkoztak, amint Ágnes megérkezett a magyar csapattal. Megdöbbentek, mert édesanyjuk halálhírét keltették, szerencsére a mama táviratban cáfolta, egyúttal eredményes versenyzést kívánt. Miután Ágnes három olimpiai aranyat nyert, a Népsport munkatársa felkereste az édesanyját, aki többek között ezt mondta: „(…) rossz idegállapotban utazott el. Később meg az nyugtalanított, hogy egyes külföldi lapok halálhíremet keltették. Arra gondoltam: ha ez a lányom fülébe jut, egészen biztosan összeroppan és képtelen lesz jó teljesítményre. (…) Már egy bajnokság is nagyon boldoggá tett, hát még ez. Sokszor azt hiszem, hogy nem is igaz, csak álom az egész.” Ágnes édesanyja ekkor még Magyarországon élt, a hazatérés vagy maradás dilemmájában más is szerepet játszott. Idézek Dávid Sándor és Dobor Dezső Keleti 100 című könyvéből: „A lelke mélyén egyetlen meleg, hívó szóra várt csupán, hogy: »Gyere vissza!« A távirat meg is érkezett. Egyetlen szóval: »Gratulálok!«” Talán kitalálták, Kutas István küldte ezt az érzelemmentes sürgönyt… 

Az ötszörös olimpiai bajnok végül nem tért haza, erről a Vér és aranyak című könyvben ezt mondta: „Elmondtam Hegyi Gyulának, hogy nem megyek vissza Magyarországra, mert ott most nagyon zavaros a helyzet. Gyula bácsi azt válaszolta, neki nincs mit mondania, de ideadta a repülőjegyemet, hogy bármikor hazatérhessek.”

Keleti Ágnes naplójában december 9-i dátummal ez áll: „Hajnalban utazás Sydney-be, este érkezés.” S noha Hegyivel még Melbourne-ben közölte, hogy kint marad, az itthoni közvéleményben az a kép alakult ki, „még nem érkezett haza”. Egy nyilvánvaló álhír jelent meg a Népszabadság 1956. december 20-i számában, amelyben az állt, az ötszörös olimpiai bajnok felkereste a magyar olimpiai attasét, és segítségét kérte a hazatérésben – miközben Keletinek Hegyi már odaadta a repülőjegyét… Vera elintézte a papírokat Ágnesnek – aki kezdetben betanított munkásként dolgozott egy hanglemezjátszó-összeszerelő üzemben –, miközben a mama érkezését várták. Egy kínai mulatóban gerenda- és szalaggyakorlatokat mutatott be, háziasszonyoknak tartott foglalkozásokat, ám hamar tudatosult benne: az ötödik kontinensen mit sem számít, hogy többszörös olimpiai bajnok valaki…

Visszatért Európába, Nyugat-Németországban a TF-en oktatótársának testvére, Bodnár-Büchler Ottó várta, a helyi sajtó szerelmi történetet szimatolt, ám a bimbózó kapcsolat nem teljesedett ki. Mégis, az NSZK jó bázisnak bizonyult, már csak azért is, mert a torna egyik őshazájában Keleti Ágnes neve ismert volt, ezért a müncheni televízióban jelentős összegért lépett fel gyakorlataival. Ám nagyobb szerencse is érte: egy fogadáson megkérdezték, nem lenne-e kedve elutazni Izraelbe, az 5. Maccabi Játékokra. Azonnal kapcsolatba lépett ifjúkorának egyik edzőjével, a VAC mesterével, a szeretett Dückstein Zoltánnal, aki akkorra már feleségével kivándorolt a zsidó államba. Az öreg meglepő választ adott, mondván, ha tornászni akar, hozzon magával tornaszereket…

Kint persze kitörő lelkesedéssel fogadták Ágnes érkezését, ne feledjük, alig több mint fél évvel voltunk a melbourne-i sikerek után. Kitűnően érezte magát, interjúkat adott, elmondta, noha Ausztráliában nem találkozott antiszemitizmussal, nincs szándékában visszatérni. Izraelbe érkezését nem politikai okokkal magyarázta, de hangsúlyozta: „Magyarországon mindig volt egy finom antiszemita hangulat, amely a forradalom alatt határozott méreteket öltött. Ezért maradtam Sydney-ben.” Izraelben imádták, a Maccabi Játékokon tartott bemutatójával mindenkit lenyűgözött, a záróünnepségen David Ben-Gurion miniszterelnökkel – mivel nem tudott még héberül – angolul beszélgetett. Még abban az évben megkapta az állampolgárságot. Nem tagadta: „Itthon vagyok, annyi év sötétsége után.”

Minden nap keményen edzett a testnevelőtanár-képző termében, nagyokat úszott a tengerben, nem mellékesen hozzálátott a tehetségek felkutatásához. Tevékeny részese lett az izraeli tornasport megteremtésének, amelynek bölcsője egy kibuc, Kfar Giladi volt. Az izraeli Testnevelési Főiskola (Wingate-intézet) tanára és a női válogatott vezetője lett 1958-ban, 22 évet töltött el ebben a minőségében. Számos alkalommal konfliktusba került a sportirányítás vezetőivel, Keleti maximalizmusa arrafelé ismeretlen volt – legalábbis a tornasportban. Más kérdés, hogy a tanítványai imádták. Egyik versenyzője, Haya Halperin többek között ezt mondta róla: „(…) fegyelemre, becsületességre, a munkára tanított bennünket (…)”

Családi életében is változás állt be: megismerkedett egy újságíróval, a testnevelő tanárként is tevékenykedő Bíró (Fischer) Róberttel, aki az 1956-os forradalom utáni megtorlás elől menekült Izraelbe, s a Maccabi Játékok tudósítójaként azonnal beleszeretett Ágnesbe. A pár 1959-ben házasodott össze – az ötszörös olimpiai bajnok tanúja Dückstein Zoltán volt –, a frigyből két fiú, Dániel (1962) és Rafael (1964) született.

A házasság évében Keleti időlegesen elvállalta az olasz válogatott felkészítését is az 1960-as római olimpiára. Közben a mama is megérkezett Sydney-ből (igaz, 1965-ben Vera családi problémái miatt ismét Ausztráliába költözött, s ott is halt meg 89 évesen). A család a gyerekekkel egy 130 négyzetméteres lakásban élt, amelyhez 25 méteres uszoda is tartozott.

Bíró Róbert és Bíróné Keleti Ágnes vállvetve dolgozott az izraeli sport fejlesztéséért. Ágnes éjjel-nappal a tornateremben volt, Róbert létrehozta az Olimpia Tábort, amely nem az ötkarikás játékokra készített fel, „csupán” a sportolást szerettette meg a fiatalokkal.

(A következő részben: Herzlijából Budapestre)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 22-i lapszámában jelent meg.)