Sofron: Remélem, a fehérvári szurkolók átérzik a helyzetemet

– Ijesztgeti a fehérváriakat?
– A csütörtöki, Znojmo elleni két gólomra céloz? – kérdezett vissza Sofron István, az EBEL-ben a Fehérvár közvetlen riválisának – no meg pénteki ellenfelének – számító Villach SV magyar válogatott játékosa.

– Természetesen!
– Szerencsére jókor jöttek ezek a gólok, az előző meccseken nem ütöttem gólt, pedig rengeteg helyzetem volt, és a csapatnak is akadtak hullámvölgyei. Szerencsére a középszakaszban nagyon jól megy a játék, háromból három mérkőzést nyertünk meg, én pedig bekerültem az első sorba, emberelőnyben is. Örülök, hogy most így jött ki a lépés, bízom benne, hogy ezt folytatom Fehérváron is.

– A rájátszásba kerülésért nevelőegyesületén keresztül is vezethet az út.
– Minden meccs nagyon fontos, a Fehérvár ráadásul két ponttal áll mögöttünk, ezért is kellene nyernünk, de ettől függetlenül előfordulhat az is, hogy mindketten bejutunk a playoffba. Ha valamit kívánhatnék, az lenne, hogy a Volán és a Villach kerüljön be a rájátszásba. Sportember vagyok, mindig az aktuális csapatom sikere a legfontosabb, természetesen nyerni akarunk a szombati mérkőzésen.

– Tavaly doppingvétség miatt fél évre eltiltották, azóta szinte nem is nyilatkozott a sajtónak. Beszélne arról, miért büntették meg, vagy szeretné már elfelejteni a történetet?
– Igen, szeretném elfelejteni. Erről most csak annyit mondanék, hogy figyelmetlen voltam, de tanultam a hibámból. Most már tényleg eltelt azóta egy év, már eddig is próbáltam magam mögött hagyni ezt a történetet, és csak a jövőmmel foglalkozni. Szerencsére a válogatottba is visszatérhetek, a fehérvári meccs után jön a válogatott edzőtáborozása és a lengyelországi torna, én pedig remélhetőleg újra jégre léphetek a nemzeti csapatban. Kemény és nehéz év van mögöttem.

– Eltiltása után menekülő útvonal volt, hogy Amerika felé vette az irányt?
– Nem. Augusztus 15-én lejárt az eltiltásom, vagyis maradhattam volna Európában is, sőt két hónappal az eltiltás lejárta előtt aláírhattam volna európai klubcsapathoz és edzhettem is volna. De amikor még nem tudtam, milyen hosszú lesz az eltiltásom, felvetődött a tengerentúli lehetőség, Amerikában márpedig más a szabályrendszer, s ott elvileg játszhattam volna. Aztán már bele is éltem magam, Amerikát még nem próbáltam ki, és talán nem is került volna sor rá, ha nincs a tavalyi sajnálatos eset. Végül azt mondtam: miért ne?! Belevágtam és odaszerződtem.

– A kívülállónak úgy tűnhetett, eltiltása után a Fehérvár lemondott önről. Így történt?
– Nem, közös megegyezéssel váltunk el. Én jelentkeztem, hogy szeretnék elmenni, Amerikában próbálnám ki magam, a fehérvári vezetőség pedig rábólintott.

– Milyen tapasztalatokat szerzett a tengerentúlon?
– Nagyon jókat. Tényleg más világ, mind a hoki, mind a hétköznapi élet terén. Az ECHL erős liga, szép csarnokokban, profi körülmények között játszhattam. A kisebb pálya is új tapasztalat volt, meg persze a kőkemény játék. Talán kevesebb a rutinos játékos, de óriási a hajtás, mindenki feljebb akar lépni.

– Akkor miért fordult úgy a világ decemberben, hogy visszatér az EBEL-be és a Villachhoz igazol?
– Elment harminc meccs Amerikában, és a klubomban, a Wichita Thunderben volt négy olyan csatár, akinek magasabb, az ottani másodosztálynak számító AHL-szerződése volt. Semmivel sem voltak jobbak nálunk, de muszáj volt játszaniuk. Úgy éreztem, hiába teljesítek jobban, sokkal kevesebb esélyt kapok. Ha még fel is hívott volna egy AHL-együttes, nem biztos, hogy játszhattam volna. Volt egy csapattársam, akit négyszer hívtak fel, ott töltött két hónapot, s egyszer lépett jégre. Mivel a Wichitával vezettünk az alapszakaszban, biztosnak tűnt, hogy a rájátszásba jutunk, így nem tudtam volna hazajönni az áprilisi budapesti vébére, azt pedig nem akartam volna kihagyni.

– Ekkor jött a Villach ajánlata. Nem is kellett gondolkodnia?
– Nem. Nagyon profi körülmények közé kerültem, a csapaton belül kiváló a kohézió, ráadásul most, amikor tényleg nagyon fontos, elkezdtünk meccseket nyerni. Jól érzem magam, gyönyörű helyen élünk, úgy érzem, jó döntést hoztam. A legfontosabb, hogy a Villachhal megcsípjük a rájátszást. Az alapszakaszt a 11. helyen zártuk, de nagyon szoros volt a mezőny második fele, végezhettünk volna sokkal előrébb. A középszakasz alsóházában mindenkinek megvan az esélye, hogy odaérjen az első két hely valamelyikére, mi pont nélkül kezdtünk, most pedig már playoffot érő helyen állunk.

– Jól gondolom, hogy a válogatottban is kettőzött erőfeszítéssel próbál bizonyítani?
– Ez így van! Minden sportoló számára kivételes élmény és érzés magára húzni a címeres mezt. Én több mint egy éve nem voltam válogatott, a századik válogatottságom volt az utolsó mérkőzésem, azóta nagyon hiányzik a csapat. Nagyon várom az ott uralkodó légkört – nem csak a világbajnokságot.

– A tavaly kinevezett Jarmo Tolvanen szövetségi kapitánnyal beszélt már? Ismerik egymást még Fehérvárról.
– Igen, a Volánnál edzőm volt, sőt ő találta ki, hogy egy sorban menjek Ladányi Balázzsal és Vas Mártonnal. Nagyon felkészült szakembernek és jó embernek is tartom, s bár még nem beszéltünk, várom már a közös munkát, és tudom, hogy sikeresek leszünk vele!

– Szombaton azonban még Fehérváron van dolga – ott, ahol felnőtt. Várja már a találkozást a Volán-drukkerekkel?
– Hároméves koromban költöztünk Székesfehérvárra, rengeteget kaptam a várostól és a klubtól. Minden, amit elértem és fel tudok mutatni, onnan ered. Fantasztikus a fehérvári szurkolótábor, mindig jó érzés visszamenni. Nem tudom, most milyen hangulatban fogadnak, de nagyon remélem, átérzik a helyzetemet. Én csak jót tudok mondani a szurkolókról és a klubról, így nagyon várom, hogy újra jégre léphessek a Raktár utcában!