Szeretett, szeret kajakozni, de ennyi volt! – Lucz Dóra 27 évesen visszavonult

– Hogyan indult el a kajakos pályafutása?
– Tizenhét és fél éve kezdtem el kajakozni, a szüleim hoztak el engem és Mimi – Noémi – húgomat a Dunakeszi Kajak Clubhoz. Először csak kipróbáltuk, milyen, aztán itt ragadtunk. Megfogott a közeg, jól éreztük magunkat, kisgyerekeknél pedig ez a legfontosabb szempont.

– Korábban sportolt valamit?
– Sokáig hetente kétszer-háromszor úsztunk a testvéreimmel a BVSC-ben, de nem versenyszerűen – azt inkább csak úszásoktatásnak hívnám. Nagyon fontos volt, hogy kialakuljon a vízbiztonságunk, ami kajakosként is jól jött, a későbbiekben is sok úszóedzésünk volt. Ezenkívül kosárlabdáztunk is, Mimi és a másik húgom, Anna egészen ügyesen is játszott, ami nem meglepő, mert édesanyánk kosaras volt. Az atlétikába is belekóstoltunk, végül mégis a kajaknál kötöttünk ki mindhárman.

– Mi döntött mellette?
– Nem valami jó a labdaérzékem, úgy pedig nehéz kosárlabdázni... Az tehát kiesett. Ha pedig úszók akartunk volna lenni, el kellett volna kezdenünk hajnalban edzésre járni, ami nem volt annyira vonzó, nem éreztük a kellő motivációt. A kajakozásba pedig csak belecsöppentünk, eleinte heti három edzésre jártunk, a jobbak négyre-ötre. Talán már az első évben is elindultunk Dunakanyar-kupán, amelyen belekóstolhattunk a versenyzés világába is, bár akkoriban jó, ha egyvalakit megvertünk... Az edzőink, Rasztotzky János és László Gizella sohasem akarták, hogy magasabb korosztályban versenyezzünk, gyerekként csak a gyerek korosztályban szerepeltünk, nem várták el, hogy már a kölykök között jussunk a válogatottba. Kis lépésekkel haladtunk előre.

– Gyerekkorban többnyire a sikerélmény adja a motivációt a folytatáshoz. Önnek viszont ezek szerint nem jutott ebből sok?
– Nyilván négy-öt hónapnyi kajakozás után az is jó, hogy egyáltalán célba értünk! De végig megfelelően kommunikáltak velünk az edzőink, évről évre állítottak elénk egyre nagyobb kihívást, a következő esztendőben például már az első hatba jutás volt a cél. Nem sokkal később elutazhattunk Savonába, és óriási élmény volt ilyen fiatalon Olaszországban rajthoz állni. Aztán 2009-ben már az olimpiai reménységek versenyén vehettem részt. De persze minden évben tartottak országos bajnokságot, kicsiként még az volt a fő verseny, az év csúcspontja. Ezekre konkrét célokkal érkeztem, amiket nagyrészt elértem.

– Aztán szépen megmászta a szamárlétrát, az első jelentős megméretés a már említett olimpiai reménységek versenye volt.
– Akkor húzhattam magamra először a nemzeti melegítőt, kaptunk felszerelést is, Magyarországot képviselhettem. Aztán 2011-ben az ifjúsági korosztályban életem első világbajnokságára is kijutottam, az is emlékezetes nekem, mivel ifiben már úgy éreztük, ez egy igazi magyar csapat. Úgy éreztük, már nagy a tét. Persze a felnőttmezőnyt is megjárva, visszatekintve azért van különbség. Aztán a 2016-os minszki U23-as világbajnokságon két aranyérmet nyertem, ezt követően érkeztem meg a felnőttek közé.

– Ahova egyenesen berobbant, már az első évében Európa-bajnoki címet nyert. Milyen élmény volt?
– Plovdivban egyesben kétszáz méteren és négyesben ötszázon is versenyeztem, két teljesen más műfaj, de mindkettőnek megvan a maga varázsa. Nekem hatalmas élmény volt a négyessel, Medveczky Erikával, Takács Tamarával és Vad Ninettéval nyerni úgy, hogy előtte nem gyakoroltunk sokat, majdhogynem az Európa-bajnokságon ültünk össze először. Senki sem gondolta volna, hogy lehet bármi esélyünk, még az edzőink sem. Megleptük őket is. Tavaly a poznani Eb-n ugyanez volt a helyzet, már a dobogós helyezéssel is elégedettek lettek volna. Mondjuk, egy fehérorosz négyessel szemben, amelyik évek óta ugyanabban a felállásban megy, ez jelentős hátrány, legutóbb nagyjából tizenöt századmásodperccel vertük meg. Visszakanyarodva a 2017-es esztendőre, az Eb előtt volt egy világkupafutam-győzelmem Szegeden, az is óriási szenzációnak számított. S bár ott a dán Emma Jörgensen nem indult, tudtam, hogy így sem egyértelmű a siker, meg kell érte küzdenem, de jó az esélyem. Aztán júliusban a kontinenstornán Emma ellen célfotó kellett hozzá, hogy megtudjuk, melyikünk nyert. Nem írnám a szerencse javára, de azért nagy kő esett le a szívemről, amikor nekem kedvezően dőlt el a párharc.

– Mi kavarog ilyenkor az emberben, ahogy ott ül a hajóban, nem tudva, nyert-e vagy sem?
– Szerencsére a parton a kijelzőn hamar láttuk, nem kellett sokat várni. Igazából tudtam, hogy vagy első, vagy második helyen értem be – nyilván jobb elsőnek lenni, de a második hely is teljesen rendben lett volna.

– Aztán 2021-ben ismét Európa-bajnoki címet ünnepelhetett, viszont abban az évben részt vett a tokiói olimpián is, amelyen hatodik lett. Közvetlenül utána elégedetlenségének adott hangot a nyilatkozataiban – azóta más a véleménye, vagy még mindig csalódott?
– Változó, hullámzó. Ha az ember elutazhat az olimpiára, nem azért megy ki, hogy hatodik legyen. Amikor viszont ez megtörtént, és még időm sem volt felfogni, mi, miért és hogyan alakult így, már tereltek is a sajtó, a média elé, és mindenki erről faggatott, ez nehéz helyzet volt... Ilyenkor az ember csak próbál nem hülyeséget mondani. A futam alatt én mindig csak magamra koncentrálok, nem tudom, hogy a többiek mit csinálnak... És Tokióban is kis különbségek döntöttek... Egyébként a mai napig nem vagyok elégedett, de visszagondolva, már az is hatalmas tett volt, hogy ilyen erős magyar mezőnyből kijutottam az olimpiára.

– Mégis, éppen a 2021-es Európa-bajnoki arany és ezüst, valamint az olimpiai szereplés után vonul vissza... Nehéz volt eldöntenie, hogy ennyi volt, nincs tovább?
– Igen, hosszú folyamat végén jutottam erre a döntésre. Mérlegeltem, hogy mi lesz nekem a legjobb, de azt mondhatom, nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam. Vannak nehéz időszakok, például amikor versenyek zajlanak. Imádtam versenyezni. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen periódusok, például ha a civil életben valami éppen nem úgy megy, ahogyan szeretném. Viszont sportolni bármikor lehet, akár egy futás is fel tud vidítani. Egyébként máris érzem az előnyét annak, hogy elmondhatom magamról, olimpikon vagyok. Például munka- vagy gyakorlatkeresésnél az önéletrajzomba beírtam, és a jelenlegi pozíciómban nagyon értékelték.

– Hol végzi most a gyakorlatát?
– Németországban, egy chipgyártó cégnél, a szakdolgozatomat is náluk fogom írni – jelenleg gazdasági informatikát tanulok. Tapasztalatszerzésnek is kiváló, és érdekes belekóstolni a civil életbe is.

– Éles váltás az élsport után...
– Nem akartam csak otthon ülni és semmit sem csinálni, és ez jó kihívás.

– Nem akart a sportban maradni, akár edzőként?
– Rövid távon nem. Olyan szempontból benne vagyok továbbra is, hogy a férjem, Tom Liebscher is profi kajakos, és még Anna húgom is aktív, tehát tisztában vagyok a napi történésekkel. Illetve én is edzek, csak nem naponta kétszer, és nem olyan intenzitással, mint az elmúlt tizen-egynéhány évben. Élvezem, hogy mást is látok a világból. Ráadásul a főnököm tökéletesen érzi, mennyire vagyok terhelhető az új szerepemben.

– Annával szokott a kajakozásról beszélgetni?
– Próbálom éreztetni vele, hogy ha bármire szüksége van, ott vagyok neki, de nem akarom ráerőltetni, hogy márpedig jöjjön és beszélgessünk róla. Nemrég például ki akarta próbálni a Sete hajót, s én oda tudtam adni a régi hajómat. Ha valamiben kell, segítek neki, de szakmázni nem szoktunk – bár most új helyzetbe kerültünk, ki tudja, talán majd mostantól. Eddig egymás ellen is mentünk a versenyeken, olyankor elsősorban mindenki magával van elfoglalva. Így feltétel nélkül mögötte állhatok, csak neki szurkolok.

– Ugyanakkor bármikor visszatérhet, hiszen még van ideje... Kammerer Zoltán még negyvennégy évesen is elindult az idei válogatókon!
– Amúgy ezt nagyon bírom Zoliban, szeret kajakozni, ezért csinálja. Lehet, hogy már nem nyer, és nem ő a topversenyző, de azt csinálja, amit szeret. Szerintem örömteli, hogy ennyi év után is élvezi.

– Ezek szerint ki lehet szeretni a kajakozásból?
– Hát, én például háromszor voltam evezni a héten... Szerettem és szeretem a mai napig, nyilván nehezebb, amikor éppen minden nagyon fáj, de az is hozzátartozik. Szóval, ha ki is lehet belőle szeretni, nálam nem ez a helyzet.

– Németországban elkezdte a felkészülést a következő olimpiai ciklusra. Mi történt, miért maradt félbe?
– Sok kérdőjel maradt bennem az olimpia után, és hiába vágtam bele, teljesen egymagam voltam. Idehaza is nehéz lett volna egyedül, de külföldön, ahol teljesen kilógok a sorból, nem mondom, hogy lehetetlen küldetés, mégsem éreztem magamban az erőt és a motivációt. Túl magas akadálynak láttam ahhoz, hogy átugorjam.

– Nem csatlakozhatott volna egy csapathoz?
– De, viszont a németek teljesen másképpen edzenek, sokat táboroznak. Persze ha láttam volna esélyét annak, hogy bekerülök, mondjuk, egy négyeshajóba, véghez lehetett volna vinni, de sokat csalódtam az elmúlt években. El szoktam játszani a „mi lett volna, ha” gondolattal, de végül mindig oda lyukadok ki, hogy jobb ez így.

– Akkor a sportolói karrierje így kerek egész?
– Nyilván mindig minden lehetne, lehetett volna jobb, de úgy gondolom, a lehetőségeimhez képest sokat kihoztam belőle. Nem csak az érmek és helyezések számában gondolkodom róla, inkább azt tartom szem előtt, hogy mennyi mindent kaptam a kajakozástól, és mennyi mindent elértem a tizenhét és fél év alatt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 9-i lapszámában jelent meg.)