A tatabányai „linóleumról” a műtőbe – A Deckarm-sztori, 131 nap kómában

A címvédő németek közt ott volt az előző évi vb-győztes sztár, a 25 éves Joachim Deckarm. A világ legjobb balátlövője. A remény, hogy a Bányász csodát tehet, hamar elszáll, látszik, ezt a Gummersbachot megverni is pokoli nehéz, nemhogy kilenccel. De a számolgatás a 22. perctől teljesen lényegtelenné válik. Egy lefülelt magyar kapuskidobást Heiner Brand Deckarm felé passzol, akinek szeme a labdán, nem látja, hogy érkezik Pánovics Lajos. Egyszerre ér oda a labdára a két játékos, az alacsonyabb magyar szemöldökcsontja és a német halántéka találkozik, a csattanást a nézőtéren is hallani, Deckarm eszméletét vesztve, rongybabaként omlik össze, feje többször odaverődik a talajhoz. A játék hosszú percekig áll, az öntudatlan sérültet az öltözőbe viszik.
 

131 nap múlva ébred fel…

Erről a 131 napról és egy maradandó agykárosodást szenvedő sportember gyötrelmes és mégis felemelő harcáról szól Hámori Tibor könyve nagyjából egy évvel a tragédiát követően, vegyítve a részletekbe menő interjúkra épülő oknyomozó újságírást a rekonstruált beszélgetések fikciós gyakorlatával. Előbbi nagy erőssége a kötetnek, utóbbi olykor kissé didaktikus, de összességében jól illeszkedik a történetfolyamba.

Amely a tragikus esemény vétlen „okozójával”, Pánovics Lajossal készült interjúval – vagy inkább élveboncolással – indul. A hosszú ideig nyugtatókon élő, önmarcangoló, „legyilkosozott” Bányász-játékossal másodpercről másodpercre végigrágták-elemezték a végzetes ütközést. Közben egy olyan tévhitet is eloszlattak, amely a német lapok híreiben akkoriban sűrűn megjelent: a koponyatörés és agyzúzódás nem következett volna be, ha a Bányász-csarnok talaja nem egy betonra lefektetett linóleum…
A mentőorvosnő, a mérkőzés ügyeletes orvosa és az agyműtétet végző professzor megszólaltatása már felvetett olyan – a nyugatnémet sajtóban megjelent – aggályokat, vádakat, amelyek a magyar egészségügyi rendszert érték. Például: a mentőorvos határozott, majd „visszaszívott” kijelentése, hogy az eszméletlen, vérző-hörgő játékost a hátán fekve találta az öltözőpadon; hogy nem volt orvos, mentő a helyszínen; hogy miért rohamkocsi vitte Deckarmot Budapestre helikopter helyett; hogy egy fővárosi kórház idegsebészeti osztályán miért nincs komputertomográf; hogy miért kellett egy másik intézménybe szállítani a beteget…

Kérdések, amelyekre vagy van megnyugtató (?) válasz, vagy marad a találgatás.

A tények: Joachim Deckarm március 30-án másfél órás életmentő műtéten esett át a János-kórházban, egy hét múlva átvitték az Amerikai úti idegsebészeti intézetbe, majd háromheti kezelés után, április 27-én mentőrepülőgéppel – a műtét óta Budapesten tartózkodó szülők kíséretében – a kölni, majd a homburgi klinikára szállították. Itt ébredt fel 131 nap után a kómából, és kezdte el végeláthatatlan küzdelmét az emberhez méltó(bb) életért, hogy újra megtanuljon beszélni, írni, járni… Homburgban látogathatta meg Hámori a sportolót 1980 tavaszán, és tapasztalta meg a keserű valóságot: ez a fiú sohasem tér vissza a kézilabdapályára, ennek a kerekesszékben ülő fiúnak az önálló életre is minimális az esélye… Kommunikálni alig tudott vele, de egy mondatát tisztán megértette, azt, amelyet egy ápolónő tanított meg neki: „Ich will, ich kann, ich muss!”  (Én akarok, én tudok, én leszek!)

Joachim Deckarm január 19-én volt 70 éves.

(Hámori Tibor: A Deckarm-sztori– 131 nap kómában, Sportpropaganda Kiadó, 1981)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 16-i lapszámában jelent meg.)  

A legsötétebb fehér

A beszédes könyvcím (A legsötétebb fehér) pontosan talál a főszereplő, Craig Kelly (1966–2003) tragikus történetére. Az amerikai professzionális snowboardozás négyszeres világbajnok klasszisát fájdalmasan fiatalon, 36 évesen temette maga alá társaival egy lavina. A téli sportok fiatal áldozatát a hódeszkázás Michael Jordanjének tartották, a hegyek meghódítása és életének kalandjai sokaknak adhatnak ösztönzést. (Eric Blehm: The Darkest White, Harper, 2024) CS. P.