„Az Európa önálló életre kelt” – Varga Miklós-interjú

– Hogy van?
– Gyógyulok. Az utóbbi időben elhanyagoltam a futball előtti bemelegítést, és ez megbosszulta magát, meghúzódott a combom. A színészválogatott masszőre kezelt, s azt mondta, másnap már játszhatok, de óvatos duhajként vártam egy hetet. A következő edzésen elindultam a labdáért, s ugyanott, ahol az első alkalommal, újra meghúzódtam. Szembesülnöm kellett azzal, hogy ebben a korban a sérülések nem máról hónapra gyógyulnak. Kihagyok egy hónapot, hogy teljesen rendbe jöjjön a lábam, ami nagy büntetés, mert imádok focizni.

– Kinek az invitálására került a színészválogatottba?
– Patkó Béla, azaz Kiki, az Első Emelet énekese hívott le az első edzésre több mint harminc éve. Akkoriban Eperjes Károly volt a csapatkapitány, tőle Nemcsák Károly vette át a karszalagot, s játszott még Cseke Péter, Besenczi Árpád, Oberfrank Pál is, hogy csak néhány nevet említsek – csupa kiváló színművész, nem egy közülük azóta színigazgató. Az idők folyamán a többség kiöregedett, már csak Nemcsák Karcsi és az elnyűhetetlen szinkronrendező, Balogh Mihály képviseli a régi gárdát. Utóbbi nyolcvan fölött jár, mégis beszáguldozza a pályát. 

– S miképp lett az évtizedek során gólgyárosból hátvéd, sőt kapus?
– Ifjú titánként a támadósorban szerepeltem az azóta sajnos elhunyt Lippai László, valamint Rudolf Péter és Straub Dezső mellett. A legbüszkébb arra vagyok, hogy bár a Géczi Istvánt, Novák Dezsőt, Nyilasi Tibort, Ebedli Zoltánt és vendégként Törőcsik Andrást is felvonultató Fradi-öregfiúk elleni meccset négy-kettőre elvesztettük, a két gólunkat én szereztem. Ahogy teltek az évek, egyre hátrébb szorultam, jó ideje jobb-bekk vagyok. Néhány hónapja azonban Nemcsák Karcsi visszavezényelt a támadók közé. Nagyon élvezem, noha Balogh Misitől egyfolytában azt hallom: Miki, gyere hátra, itt jobb vagy! Ami a kapusposztot illeti, kényszerhelyzetben vállaltam néhányszor. A Kozma utcai börtön elítéltjei elleni, betonon játszott meccs után én vehettem át a legjobb kapuvédő díját Nyilasi Tibortól és Puhl Sándortól – a mai napig ereklyeként őrzöm a kis szobrot.

– Jó néhány interjúban elmesélte, hogy egy gyerekkori szívvizsgálat törte ketté a futballálmait. Mikor derült ki, hogy mégis sportolhat?
– Az Elektromos toborzójára mentem el, s néhány hét elteltével egy orvosi teszten szívritmuszavart állapítottak meg. Egy évre mindenféle testedzéstől eltiltottak, a testnevelés órákon sem vehettem részt – ifjú korom egyik legkeservesebb időszakát éltem át. Végül kinőttem a betegséget, azóta semmi problémám sincs. 1986 táján költöztem Kőbányára, a környékbeli srácokkal az ottani „dühöngőben” kezdtem el újra futballozni, s ebben az időszakban jött Kiki hívása is a színészválogatottba.

– Ha a gyepről le is parancsolták, a futballal nem szakított: az öt Varga fivér állítólag óriási gombfocicsatákat vívott.
– A gyerekszobában pisszenés nélkül alakítottuk a játékteret, mert apánk nem rajongott érte, hogy a parkettára focipályát rajzoltunk. Ha idejében nyitott ránk, le is állította az előkészületeket, ám amikor már mentek a meccsek, nem lépett közbe. Sokáig Péter bátyám vitte a prímet a Vasassal, de egy idő után az én Fradim lett a legjobb, mert természetesen a Ferencváros csakis az én csapatom lehetett. Nálunk volt először profizmus a magyar fociban, ugyanis egymás között pénzért adtuk-vettük a játékosokat. Kű Lajos volt a gólkirályom, akit Gábor bátyám mindenképpen meg akart szerezni, s mivel akkoriban ő már dolgozott, meg is kértem tőle az árát.

– Hogyan viselte a győzelmeket és a vereségeket?
– Szeretek nyerni, de sohasem felejtem el, hogy a futball játék. Persze mindenki más egyéniség, Eperjes „Szamóca” például arról volt híres, hogy végigkiabálta a meccseket, saját rossz passzát is hajlamos volt a játékostársán számon kérni. Igaz, az öltözőbe mindig úgy mentünk be, hogy kinn hagytuk a vitát. „Szamóca” már nem jár le közénk, csendesebb a pálya, szinte teljesen kikoptak a szócsaták.

– Kű Lajost említette: ki volt a kedvence, kinek a mezét húzta volna fel gyerekként, ha abban az időben ismerjük itthon a merchandising fogalmát?
– Sokakra felnéztem, az éppen aktuális kedvencem jellegzetes mozdulatait igyekeztem ellesni abban a reményben, hogy így a játékom is hozzá hasonlít majd. Mezeim természetesen nem voltak, ellenben az autogramokat gyűjtöttem. Megvettem a trafikban a fradisták kártyáit, beragasztottam őket egy füzetbe, és az edzések, edzőmeccsek után szorgosan vadásztam az aláírásokat; Géczitől Novákon át Albertig, Kűig mindenkinek bekerült a kézjegye a gyűjteményembe. Nagy szívfájdalmam, hogy az idők során ez a füzet elkeveredett, pedig ma már igazi kincs lenne.

– Hogyan lett fradista?
– Talán így születtem, mert apám minket nem vitt meccsre. Ez egy soha el nem múló életérzés, függetlenül a csapat aktuális eredményességétől. Szerintem így vannak ezzel a riválisok törzsszurkolói is, akiket amúgy sohasem tekintettem ellenségnek. Még a lila-fehéreket sem, pedig volt olyan Fradi–Újpest a Népstadionban, amikor még a Dózsa a belügy felügyelete alá tartozott, hogy engem is megkergettek a rendőrök, s bizony csattogtak a „Kádár-kolbászok”.

– Állt reflektorfényben is a régi arénában, 1990-ben az István, a király címszereplőjeként.
– Sok szép emlék fűz a magyar sport szentélyéhez, ráadásul nem sokkal a bontás elkezdése előtti utolsó színész–újságíró mérkőzésen pályára léphettem ott. Fantasztikus élmény volt úgy játszani a rockoperát, hogy hatvanezer ember velem énekelte a dalokat. Ennél nagyobb tömeg 2003-ban gyűlt össze az Istvánra: a csíksomlyói nyeregben félmillióan énekeltek velünk, s ezt nézőszámot nem mi, a románok tették közzé.

– Még egy Népstadion-kötődés: az 1998-as atlétikai Eb-nek az ön ikonikus száma, az Európa volt a hivatalos dala.
– Koltay Gábor felkérésére a világhírű szopránnal, Marton Évával énekeltük el a dalt, pontosabban kissé átírt változatát. Megtisztelő volt, hogy az eredményhirdetéseknél ez szólt, sőt a nyitó- és záróünnepségen is előadtuk.

– Megszámlálhatatlanul sok előadó tűzte műsorára, illetve dolgozta fel ezt az 1983-ban született szerzeményt, de ahogy az ön a közösségi oldaláról kiderül, nem mindig tartják tiszteletben a szerzői jogokat.
– Tudomásul vettem, hogy az Európa önálló életre kelt, s ez így van rendjén. Ahhoz nem kell engedély, ha valaki változtatás nélkül adja elő. Az átdolgozáshoz szükség lenne a hozzájárulásomra, és kilencven százalékban meg is adom, ha megkeresnek, de tartok tőle, nem ez a jellemző. Arra például nemet mondtam, amikor az európai uniós csatlakozásuk kapcsán a szlovákok saját EU-s himnuszukká akarták tenni, mert a szöveget uniós csasztuskává alakították volna át.

– A legutóbbi M4 Sport – az Év Sportolója Gálán a négy rocklegenda egyikeként állt színpadra, és énekelte el A zöld, a bíbor és a fekete című rockklasszikust az Operaházban.
– Szabó László kreatív producer kért fel. Ismerős csapatba kerültem, hiszen az Atilla Fiai Társulat Rudán Joe-val és Kalapács Józseffel közös zenekarunk. Negyedikként a dalt eredetileg sikerre vivő Vikidál Gyula csatlakozott hozzánk az Operában, sőt négy fiatal színész-énekes is velünk énekelt, így generációk hangján szólalt meg a Radics Béla emlékére írt szám. Először vehettem részt az év sportolója gálán, az Ybl-palotában viszont már felléptem, a 2013-as Beatles-estre hívott meg Ókovács Szilveszter igazgató úr.

– A gálán taroltak a futballisták – mire számít az idei Eb-n?
– A magyar labdarúgásnak voltak fényes korszakai, de előfordult, hogy pofozógéppé lettünk. A kudarcok mélyen beleivódtak a szurkolók lelkébe, és ezek az érzések sajnos – legalábbis bennem – elő-előtörnek. Ez történt például Koszovó ellen az első félidei játék láttán, de a mostani csapat azért is kiváló, mert képes felülírni a rossz gondolatokat. Bizakodó vagyok az Eb-t illetően, ez a társaság az utóbbi években többször letette a névjegyét. Persze kemény csoportba kerültünk, ám a játékosok szeretik a válogatottat, szeretik a hazájukat, s mindent megtesznek, hogy kiszolgálják az őket – joggal – tenyerükön hordozó szurkolókat.

– A világhálón fellelhető felvételek is bizonyítják, hogy gyermekei, Vivien és Szabolcs örökölték a zenei tehetségét. De örökölték-e a sportrajongást?
– Amikor az ikrek tizenhat-tizenhét évesek lettek, elkezdtünk a Fradi és válogatott meccseire járni. Az egyik mérkőzés után, még Thomas Doll edzősége idején, egy VIP-meghívásnak köszönhetően találkozhattunk a játékosokkal, sőt közös képek is készültek – nagyon élvezték. Jelenleg a színművészeti egyetem hallgatói, nem sok szabadidejük marad. A fiamat középiskolásként sikerült levinni a színészválogatott néhány edzésére, s elfogultság nélkül mondhatom, remek bal lába van. Biztos vagyok benne, hogy a diplomaszerzés után csatlakozik a csapatunkhoz, mert ő is imád focizni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. április 6-i lapszámában jelent meg.)