Akire ötvenet számoltak – interjú az 50 esztendős Erdei Zsolttal

Vágólapra másolva!

2024.05.31. 08:06

Címkék

Ötvenéves lett Erdei Zsolt, az amatőrként és profiként az olimpiát leszámítva mindent megnyerő, népszerű Madár. Győzött ökölvívó-vb-n a régi BS-ben, favoritként ment Sydney-be, de „csak” bronzérmesként jött haza, hogy aztán minden idők legnagyobb magyar profi karrierjét fussa be Hamburgban. Visszavonulása után pedig elnököt csinált belőle a sportága – alig bírt szabadulni a pozíciótól. Azt mondja, nagy túlélő, aki nemegyszer bizonyította már, hogy tényleg így van.

– Amikor gyerekként először kesztyűt húzott, nyilván nem szerepelt a terveiben, hogy egyszer egy Erdei Zsoltról elnevezett ökölvívó-akadémián fog dolgozni.
– Dehogy… Tök véletlenül mentem le bokszolni, miután birkózni akartam a KSI-ben, de nem volt szakosztály, így bekeveredtem a bunyósok közé – mondja az immár ötvenéves amatőr és profi világbajnok ökölvívó, Erdei Zsolt. – Aztán megszerettem. De már nem emlékszem, milyen céljaim voltak. Azt tudom, hogy aki jól teljesített az edzéseken, a Ring Magazinból kivágott fekete-fehér fotókat kapott a nagy profikról.

– Gyűltek a képek?
– Igen, sokszor kaptam, ha nem a tehetségemért, akkor a szorgalmamért. Mert én voltam, aki mindig húzta a többieket, ha a zsáknál vagy futás közben megálltak, szépen fenéken billentettem őket. Úgy látszik, már akkor is volt egy kis edzői vénám.

– Szántó Imre szövetségi kapitány később mindig azt mondta a többieknek, hogy a lelátóról mindenki mindenféle hülyeséget bekiabál, de amit Madár mond, arra érdemes figyelni, mert jó gondolatok.
– Erre én is emlékszem. Pedig Öcsi bá más edzőtől sem fogadott el semmit, mert ő a fenomén, és mindenkinél mindent jobban tud, de amikor én mondtam valamit szurkolás közben, azt megengedte.

– Mikor kapta az első igazán nagy pofont?
– A serdülő magyar bajnokság elődöntőjében. Egy Tamás Péter nevű győri sráccal bokszoltam, beleléptem egy fülesbe, és fel is borultam tőle. Felálltam, elkezdtem ugrálni, ebből is látszik, hogy nem voltam magamnál. A bíró nagyjából ötnél járt a számolásban, amire kitisztultam, aztán eszement módon nekiugrottam az ellenfelemnek, és végül nyertem is.

– A bokszban néha a győztest is megverik, de olyan nagyon sokszor később nem szaladt bele végzetes ütésbe.
– Az első felnőtt Európa-bajnokságomon, Bursában volt egy KO-vereségem 1993-ban. Hátrányban voltam, és a második menetben mindent egy lapra tettem fel, mondván, aki nem kockáztat, nem is nyer. Na, ott akkora fülest kaptam, hogy a bíró állítólag el sem kezdett számolni. Junior Eb-t is úgy nyertem 1992-ben Edinburghban, hogy az orosz srác ellen voltam padlón. Akkor érettségiztem, még naplót is vezettem előtte, amibe beleírtam, hogy kimegyek, és megnyerem az Európa-bajnokságot. Nem voltam rossz bokszoló, de olyan nagy alapja nem volt a reménykedésnek. És amikor behúztam, arra gondoltam, hogy magának az elhatározásnak is mekkora tud lenni az ereje.

– Az akkori juniorkorú, nyilván kiforratlan Erdei Zsolt mennyiben emlékeztetett a későbbi, a ringben már-már mérnökien pontos klasszisra?
– A bal kezem már akkor is megvolt, amivel később is lebontottam az ellenfeleim állásait. A KSI-ben belém verték a folyamatosan jobbra-balra mozgás közben ütött balegyeneseket, és ez olyannyira készségszintre fejlődött, hogy már előre láttam, amikor a másik ütést akar indítani, és már ment is a bal…

A Madárfészek ökölvívó-akadémia vezetője nem akar elszakadni szeretett sportágától

– A sebességével meg sohasem volt baj.
– Szerencsére azzal nem. A későbbi edzőm, Klein Csaba ezt „megelőző ellenütésnek” mondta. Az amatőr pályafutásom alatt végig ő volt a mesterem, a válogatottnál pedig Szántó Imre, de sohasem felejtem el Fehér Misi bácsit és Szakos Józsi bácsit sem, akik a KSI-ben nevelőedzőim voltak, tőlük tanultam meg azt a gigászi ütést, a balegyenesemet, amellyel később a legnagyobb ellenfeleim sem igazán tudtak mit kezdeni.

– Pedig a rosszabb, elöl lévő kézről beszélünk, annak is a leggyengébb ütéséről.
– Nagyon egyszerű mozdulat, de millió formája van. A megelőző balegyenesnél a tempó a legfontosabb, a gyorsaságnál is fontosabb, de ha megfelelő sebességgel is társul, akkor hihetetlenül hasznos ütés.

– A bokszban mennyit számít a rutin? Harminc felett még érik meglepetések az embert?
– Nyilván kevésbé. Már vagy harminchét voltam, amikor egy amerikai meccsemre készülve egy törökök által üzemeltetett németországi bokszteremben edzettem, egyedül árnyékoltam hosszú percekig a ringben, a törökök leesett állal néztek, én meg arra gondoltam, hogy na, most már a bunyónak a nyolcvan-kilencven százalékát tudom…

Ha kell, a ringek között a főnök is súlyzót ragad… …

…hogy tanítványainak bemutassa, milyen a hatékony edzés

– Kár, hogy mindjárt vissza is vonult.
– Kész, hibátlan ökölvívó nincs, amíg bokszolsz, folyamatosan fejlődnöd kell. Szerencsés ökölvívó viszont van, és én nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen pályafutást tudhatok a magaménak.

– Menjünk vissza a felnőttkarrierje elejére! Atlanta előtt, a vejlei Eb-n jött el az áttörés.
– Előbb az előző vb-n ezüstérmes lengyel Tomasz Borowskit vertem meg, aztán az orosz Alekszandr Lebzjakot, aki ijedtében felment félnehézsúlyba, és Sydney-ben szépen aranyérmes is lett, ellentétben velem. És Európa-bajnoki ezüstérmesként mentem az első olimpiámra.

– Amelyen a második fordulóban kikapott, de aligha gondolom rosszul, hogy huszonkét évesen az az olimpia érem nélkül is inkább szép emlék, mint csúnya.
– Ott voltam Kokó mellett, amikor bajnok lett, egy veszedelmesen rohamozó mexikóit vertem meg vagy huszonhét nullára az első meccsen, aztán kikaptam a későbbi döntős töröktől, aki eredetileg azeri volt és a saját testvéröccsét győzte le a kvótáért az Eb-n. De már a meccs előtt tudtam, hogy baj van, mert a bírónak kivillant az aranyfoga, és ez csak a volt Szovjetuniót jelenthette. Tényleg ukrán volt, a török ugye eredetileg azeri, a pontozók között meg még három „szovjet”. Így kaptam ki egy ponttal. De óriási élmény volt.

– Még tévés szakkommentátorként is brillírozott.
– Kokó döntője alatt például én ültem a közvetítő Borbély Zoli mellett. És akkor a végén hirtelen megkérdezte tőlem: Pisti mit mondott a döntő előtt? Én meg rávágtam, hogy azt mondta: szanaszét… hm… veri a kubait. Ott megakadtam egy pillanatra, hiszen szöveghűen nem így volt, és szép lett volna, ha élőben az eredetit idézem…

– Csak egy évet ugorjunk: 1997-ben a régi Budapest Sportcsarnokban világbajnok lett, mégpedig fantasztikus boksszal, telt ház előtt, fergeteges hangulatban. Előzetesen benne volt a pakliban ez az arany?
– Klein Csabáéban biztosan. Ő mondta nekem a világbajnokság előtt, hogy meg fogom nyerni, meg is fogtam a fejét, hogy lázas-e. Aztán menet közben elkaptam a fonalat, a világranglista-vezető üzbég Dilshod Yarbekovot is levertem, a döntőben meg a verhetetlen, kétszeres olimpiai bajnok kubai Ariel Hernándezt. És hirtelen hihetetlen magasságokba emelkedtem.

– A következő olimpiai ciklusban szinte mindent megnyert, Sydney-nek megalapozott aranyeséllyel futott neki. Mégsem sikerült.
– Kapacitáltak, hogy menjek fel nyolcvanegy kilóba, de az olimpia előtt nem akartam váltani. És éppen azért nem akartam, mert tudtam, hogy sikerül beállítani a súlyomat. Nem ezzel volt a gond, Sydney előtt már hetvenhárom kilókkal mértem az edzések után, három és fél kilókat adtam le minden tréningen. Éppen az volt a baj, hogy túledzettséget produkáltam, néhány hónappal előtte előbb a térdkalácsom, majd az orrom tört el, talán ezért is hajtottam a felkészülés végén, mint az őrült. Senkit sem okolok, mert az edzők sem bírtak leállítani.

Aranyérmes a budapesti világbajnokságon, a kubai Ariel Hernándezt legyőzve (Fotó: MTI/Ilyés Tibor)

– A sydney-i elődöntő után az is eldőlt, hogy már nem lesz olimpiai bajnok, mert aláírt profi szerződése volt Hamburgba, az Universumhoz. Csakhogy a súlycsoportjában egy klubtárs, Dariusz Michalczewski volt a WBO világbajnoka.
– Ebből nem volt probléma, lassan megjött a kellő mérkőzésszámom, és tudtam, hogy előbb-utóbb megkapom a lehetőséget. És amikor Michalczewski kikapott a mexikói Julio César Gonzáleztől, az Universum engem küldött a revansért.

– Arról a híres kesztyűzésről szeretnék hallani, amelyben megverte a nagy Tigrist.
– Talán csak kétszer-háromszor voltam egy ringben Dariusszal, én az amatőrből hozott reflexeimmel nekimentem, és két menet alatt kapott szépen. Hoztam a kombinációimat, ő meg tizenkét menetet teljesített, váltott ellenfelekkel. Elkezdett keménykedni, a profiknál minden edzés élethalálharc, én meg beleálltam, úgy járt a feje, mint a keljfeljancsi. Legközelebb már lökdösődött, és Fritz Sdunek, az edzőnk látta, hogy ez nem megy. A világbajnokot mégsem illik megverni… Edzésen jobb voltam nála, de ettől még nem tudom megjósolni, hogy meccsen mire mentem volna vele.

– Az amatőrből hivatásossá átállás nyilván nem könnyű, volt is néhány meccse, amikor a frászt hozta a szurkolókra. Például egy Mehdi Sahnoune elleni címvédés, amikor öt menet után úgy tűnt, vereség lesz a vége.
– Akik feküdtek a stílusomnak, azok ellen nem volt gond, de a rakkolósabb bunyósokkal szemben be kellett vetni a rendkívüli gyorsaságomat, amiért súlyos árat fizettem. Mert elégettem az üzemanyagomat, és a végére az energiáimból alig maradt. Sahnoune ellen még egy törött borda is belejátszott abba, hogy majdnem baj lett. Amikor a ringsarokban öt menet után azt mondtam Sduneknek, hogy vége, kaput, a mester a szemembe nézett, és azt mondta: megcsinálod a hazádért és a családodért. És akkor visszamentem és nyertem. De csak később esett le, hogy itt mi is történt. Pedig ott annyira kivoltam, hogy először direkt ki akartam üttetni magam. Csak aztán az utolsó pillanatban reflexből mégis elhúztam a fejem…

Sydney-ben a kirgiz Vladiszlav Viziltert könnyedén verte, végül bronzérmes lett (Fotó: AFP)

– Nem sokkal volt veszélytelenebb helyzetben, amikor az Universum cirkálósúlyban, azaz tíz kilóval feljebb bokszoltatta a WBC világbajnoki címéért.
– Akkor már jó ideje nem volt meccsem, és Hamburgban azt mondták, itt egy lehetőség, csak éppen egy kategóriával feljebb, az olasz Giacobbe Fragomeni ellen. Nyolcvanegynéhány kilóval mérlegeltem, Fritz Sdunek rábeszélt, azt mondta, a technikámmal és a gyorsaságommal meg tudom oldani. Ehhez képest úgy éreztem a ringben, mintha géppuskával lőnék tankra, lepattogtak róla az ütéseim, a meccs feléig jól ment, csak aztán már fáradtam, az igazi szívküzdelem volt, gigászi csata, amit végül meg tudtam nyerni. Itt is sikerült a pokolból kimásznom.

– Az Universumnak viszont betett a gazdasági világválság.
– A tévé kicsúszott alóluk, még pereskedtem is velük, a félnehézsúlyú övemről le kellett mondanom, és elmentem Amerikába. De címmeccsekig már nem tudtak elmenedzselni, és szép lassan abba is hagytam.

– Így lett 2017-ben az ökölvívó-szövetség elnöke.
– Addig bunyósként burokban éltem, de elvállaltam, mert támogattak, miközben azt sem tudtam, hogy ezt a munkát eszik vagy isszák. Ám úgy gondoltam, majd a megfelelő emberekkel veszem körül magam, és nem lesz gond.

– Csak éppen voltak ott nem megfelelő emberek is.
– Az hagyján, de bizonyos döntéseknél, rossz ösztönök által vezérelve rájuk hallgattam. A 2018-as ifjúsági világbajnokság csődje végképp betett, szerencsére a pénzügyi biztosként amúgy is nálunk dolgozó dr. Bajkai Istvánt sikerült rávennem, hogy vállalja el a szövetség vezetését. Aztán amikor láttam, hogy szakmai elnökként a szakmai döntésekbe sincs beleszólásom, lemondtam. Nem kis megkönnyebbülés volt.

– Végül is a ringen kívül is van élet.
– Mégpedig csodálatos! A nagyfiam a volt házasságomból született, Viktor, aki már tizennyolc éves, a kamaszokra jellemző nehézségekkel küzd, próbálom nagy türelemmel kezelni. A két kicsi az élettársamtól, Rékától van, Gréti most volt tízéves, Vilmoska még hét, májusi gyerekek, mint én. Nagyon sokat foglalkozunk velük, Viktornál ez sajnos kevésbé adatott meg, mert az édesanyja sokat volt távol. Van tennivaló, de ha a gyerekekkel lehetek, igyekszem minden mást háttérbe szorítani. Az akadémiai munkámban viszont van hiányérzetem, mert itt is túl sok emberhez kell alkalmazkodnom, profikhoz, amatőrökhöz, vagy nyolcféle edzéstervet csinálok, ami nem könnyű. Szeretem, de kicsit úgy érzem, hogy egy helyben topogok. Elégedetlen nem vagyok, de túlzás lenne azt állítanom, hogy teljes mértékben ki tudok bontakozni.

– Szomorú azért ne legyen a vége! Ha nagyon sötéten látja a világot, melyik emlékéből merít erőt?
– Egyértelműen a Sahnoune elleni meccsből. Olyan rossz azóta sem volt és nem is lesz, márpedig, ha onnan ki tudtam jönni, a pokol legmélyebb bugyrából, akkor mindenből sikerülni fog. Túlélő típus vagyok.