Az evezés forradalma hozta meg az áttörést – Annamarie Phelps-interjú

Közlekedés, szállítás, hadviselés – néhány tevékenység, amelyhez mindig is jól jött az evezőstudás. Nem véletlen, hogy már az ókori civilizációk kultúrájának is meghatározó eleme volt az evezés, amelyre az 1700-as évektől a britek egészen más megközelítésből, sportágként tekintettek. Úgy tartják, a Temze révészei kezdték el a versengést, ami olyannyira lenyűgözte a folyóparti házak gazdag tulajdonosait, hogy díjakat ajánlottak fel a győzteseknek. A csónakosokból így egy csapásra profi evezősök lettek, a regatták pedig a közösségi élet meghatározó eseményévé nőtték ki magukat.
Ha evezés, akkor Nagy-Britannia: a modern sporttörténet egyik legtradicionálisabb sportágát elképesztő rajongás övezi a szigetországban. A szegedi Európa-bajnokságon és kvalifikációs regattán az Európai Evezősszövetség elnök asszonyával, a brit Annamarie Phelpsszel lapoztuk fel a történelemkönyvet.

„A versenyevezés hagyománya a tizenhetedik századig nyúlik vissza. A folyón és a kikötőben dolgozó révészek pénzért versenyeztek, így valójában professzionális evezősök lettek      – kezdte Annamarie Phelps.      – A tizenkilencedik században nagy változást jelentett, hogy a sportág középpontjába az amatőrök kerültek, ezáltal folyamatosan nőtt a tömegbázis. Az evezés forradalmának eredményeként egyre többen kipróbálhatták a sportágat, amely ekkortájt a magyar sportéletre is nagy hatással volt. Aztán önöknél népszerűbbé vált a kajak-kenu, amely nálunk kevésbé terjedt el, mi inkább az evezésnél maradtunk.”

Gróf Széchenyi István a lóversenyzés mellett az evezéssel is megismerkedett angliai körútján, sőt, egy kétüléses hajót is hazahozott Londonból, amellyel 1827 májusában Bécsből Pozsonyba evezett. Talán kevesebben tudják, de Széchenyi útitársa, a későbbi árvízi hajós, báró Wesselényi Miklós is készített feljegyzéseket az evezősökről.

„Az ifjúság nagy része kint a folyamon volt csolnakázni. Mely szép dolog ezen ízléssel épült csolnakokkal a vízen játszadozni s mely derék, mely erőt adó gyakorlás s mozgás ez az ifjúságnak”     – írta naplójában Wesselényi. Az 1840-es évek elején már regattákat is rendeztek Magyarországon, és a reformkor után sem hagyott alább a lelkesedés, Széchenyire emlékezve megalakult a Budai-Pesti Hajós Egylet. Az első számottevő dunai evezősversenyen, 1863-ban az arisztokraták mellett polgárok ültek a csónakokban, a századfordulón pedig az egyetemi versenyek is beszédtémát szolgáltattak.

Merthogy az Egyesült Királyságban addigra már hetven éve zajlott a vetélkedés az Oxfordi és a Cambridge-i Egyetem között. A versenyt két harrow-i diáknak köszönhetjük: a legendás iskola elvégzése után Charles Merivale Cambridge-ben, Charles Wordsworth Oxfordban tanult tovább. Közös ötletük nyomán 1829 februárjában a Cambridge-i Egyetem hivatalosan is kihívta az oxfordit evezősversenyre, amelyre halasztások után júniusban került sor. Cambridge simán elveszítette a versenyt, hét évvel később viszont visszavágott, és miután a vesztes rendszerint kihívta a győztest egy újabb futamra, hagyománnyá vált az Oxford–Cambridge viadal.

„Csaknem kétszáz éve zajlik a vetélkedés a két egyetem között     – hangsúlyozta Annamarie Phelps.      – Szinte minden évben megrendezik a versenyt, igaz, a közelmúltban a koronavírus-járvány miatt kimaradt egy év. Az evezősverseny közösségi esemény is egyben, amolyan fesztivál, amely több mint kétszázezer embert vonz a folyópartra – olyanok is eljönnek, akik nem követik a futamot, de nem szeretnének kimaradni a különböző programokból. A televíziós közvetítésnek köszönhetően milliók nézhetik élőben a versenyt, ami azért is fontos, mert láthatónak kell lennünk, ha szeretnénk tovább népszerűsíteni a sportágunkat.”

A Brit Olimpiai Szövetség alelnökeként is dolgozó Phelps hozzátette, az Egyesült Királyságban 550 evezősklubban több tízezren sportolnak – a hagyomány mellett a nagy merítési lehetőségnek is köszönhető, hogy a britek hetven olimpiai érmet szereztek a sportágban.

„A Henley Royal Regattán piknikeznek az emberek a folyóparton, miközben élvezik a versenyt, ami jó, mert ezáltal közelebb kerül hozzájuk a sportág. Az olimpiai szakág viszont jelentősen különbözik az ilyen eseményektől     – ecsetelte Phelps, aki az atlantai játékokon a hetedik helyen végzett a brit nyolcas tagjaként.      – Rendkívül magas szintű felkészültséget igényel, amihez rengeteg edzés és elhivatottság szükséges. Az evezés élettani hatása egyedülálló, nem is tudnám más sportághoz hasonlítani. Szeretnénk minél több fiatalt megszólítani, sokan már iskoláskorukban lapátot ragadnak, de még többen vannak, akik egyetemistaként kezdenek el evezni. Az Egyesült Királyságban rengeteg regattát szervezünk nekik, és tudomásom szerint a magyar szövetség elnöke, Cseh Ottó is fontosnak tartja az egyetemi evezés fejlesztését.”

A nemzetközi szövetség első emberéhez, a francia Jean-Christophe Rolland-hoz hasonlóan Annamarie Phelps is méltatta a szegedi szervezést, kiemelve, hogy több száz fiatal vett részt az ergométeres versenyen, akik a kontinens legjobbjait is láthatták az Európa-bajnokság és kvalifikációs regatta futamain. Mint mondta, példaképekre szükség van, elvégre tőlük tanulhatnak alázatot, kitartást és elhivatottságot a gyerekek – márpedig az élsporthoz mindhárom elengedhetetlen.

„Egy Duna-parti csónakházban nagy a jókedv minden nap”      – Szenes Iván sláge­rében felelevenedik az evezésre jellemző társasági élet. A Magyar Evezősszövetség elnöke,      Cseh Ottó      szerint az egyetemistákat azzal is meg lehet szólítani, hogy a sportágat választva egy közösség aktív részesévé válhatnak. „A csónakházak olyan élményközpontok, amelyeknek közösségteremtő szerepük is van      – hangsúlyozta Cseh Ottó.      – Két éve kezdtünk el még nagyobb figyelmet fordítani az egyetemi evezésre, tíz intézménnyel kötöttünk együttműködési megállapodást, hogy a hallgatók testnevelésóra keretén belül választhassák a sportágat, és a klubok bevonásával elsajátítsák az alapokat.” Az egyetemi evezés a szegedi Európa-bajnokságon is bemutatkozott, a nyolcasok futamát ugyanolyan eredményhirdetés követte, mint a „nagyok” versenyét. Noha az 1925-ben életre hívott budapesti „Oxford–Cambridge evezősverseny” már a múlté, a Dunai Regattával több mint húsz évvel ezelőtt ismét újjáéledt hazánkban az egyetemi evezősélet.

Miután az idei versenyt a Cambridge-i Egyetem nyerte meg három és fél hajóhosszal, összesítésben már 87–81-re vezet az oxfordiak ellen. Egy alkalommal azonban nem hirdettek győztest. Az 1877-es futamot rossz időjárási körülmények között rendezték meg, és céloszlopok hiányában John Phelps bíró nem tudta eldönteni, melyik hajó ért be előbb a szoros versenyben, így holtversenyt állapított meg – az oxfordiak hiába állították, hogy ők nyertek. A hetvenéves Phelps bizonyítottan vak volt az egyik szemére, és halála után több legenda is keringett róla. Úgy tartották, hogy elszundított a verseny közben, ráadásul spicces is volt – a korabeli források alapján finoman szólva is megkérdőjelezhető az állítások igazságtartalma, Phelpsnek viszont már nem volt lehetősége cáfolni a vádakat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 4-i lapszámában jelent meg.)