„Építsd sziklára a házad!”

– A beszélgetésünk előtt nem sokkal a nagyfiam azt tudakolta, hová megyek, mire azt válaszoltam: Gyulay Zsolt hatvanéves, vele készítek interjút. A reakciója az volt, hogy nem nézem hatvannak. Amikor megkérdeztem, miért, hogyan néz ki egy hatvanéves ember, azt felelte, nem úgy, mint ő. Mit szól ehhez?
– Hízelgő rám nézve, mert hát az emberben van hiúság. De az is nyilvánvaló, hogy a sport, illetve az, hogy maradtam a sportban, ezt hozza magával. Még akkor is, ha a testmozgással töltött idő jóval kevesebb, mint korábban. Aki régen naponta hat-hét órát edzett, annak napi egy óra mozgás semmi.

– Mozgásban van ön, csak éppen másként, nem?
– Ez igaz, de nem biztos, hogy ez a fajta mozgás feltétlenül építő jellegű… Nagy volt a dilemmám annak kapcsán, hogyan is szeretném a nyugdíjas éveimet aktívan élni. Úgy, hogy reggelente elmegyek kajakozni, hogy napközben biciklizem egy nagyot, vagy felelősségteljes munkát végzek továbbra is. Amikor tizennégy évvel ezelőtt felkértek a Hungaroring vezetésére, erre a megtisztelő, nagy presztízsű munkára, utóbbi mellett döntöttem.

– Majd éli a másfajta életet nyolcvan után!
– Igen, meglátjuk, jó lenne. Én a nagyszüleimtől nagyon sokat kaptam – mindenféle szempontból. Egyfajta iránymutatást adtak az életre. Amikor kicsi voltam, rengeteg időt töltöttem velük.

– Hol járunk? Pesten?
– Verőcén. És Vácon. Szóval én a nyarakat náluk éltem végig, s azokból az időkből táplálkozom a mai napig. És amikor az unokáimra gondoltam, biztos voltam benne, hogy ugyanígy szeretném csinálni.

– Csakhogy fordult és felgyorsult a világ.
– Igen, de éppen ezért vélem úgy, hogy a mai három-négy éveseknek még nagyobb szükségük van lelki támaszra.

– Frusztrálja, hogy egyelőre még nem olyan nagyszülő, amilyenek az ön nagyszülei voltak?
– Természetesen. Olyan világlátást kaptam a nagyszüleimtől, amilyenre a mai gyerekeknek is szükségük lenne.

 HITVALLÁSA: EGY ISTEN, EGY HAZA, EGY CSALÁD

– Az idő múlását hogyan viseli?
– Jól. Esetemben fontos évszám 1982, annak az évnek a júniusában ismertem meg a feleségemet, ő volt tizenhét, én tizennyolc. Azóta vagyunk együtt, és azóta csinálunk mindent együtt. Hogy közben öregszünk, az teljesen természetes. Fontosabb, hogy a feleségem és a kajakozás nélkül én biztosan nem lennék az, aki most vagyok.

– Vagyis a szerelem meghatározója az életének.
– Igen. A szerelem örök életre nagyon fontos. Vallom, hogy egy Isten, egy haza, egy család.

– E tekintetben is sokat változott a világ…
– Ez engem egyáltalán nem érdekel. Nekem ez a fontos, ennek szellemében élek, szerintem ez így van jól.

– Milyen Gyulay Zsolt, amikor valami kibillenti ebből a kiegyensúlyozott, kerek egészből?
– Azért én nagyon sok nehézségen mentem keresztül az életem során – a sportolói pályafutásom idején és utána is. És főleg akkor, amikor abbahagytam a kajakozást. Olyankor tulajdonképpen a nulláról kezdi újra az ember, de emellett is sokszor kerültem padlóra.

– Sok sportoló éppen azért húzza-halasztja a visszavonulását, mert fél a változástól. Tényleg ennyire nehéz?
– Gondoljon bele: tizenkét éves korában elkezd az ember sportolni, az edzői felépítik, azt tanítják neki, hogy meg kell verned a világot – és egy idő után tényleg te leszel a világ legjobbja. Sportolsz, mondjuk, harmincöt éves korodig, végig kivételezett helyzetben élsz, ráadásul minden évben történik veled valami jó. Mert, például, nyersz a világbajnokságon. Vagy az olimpián. És amikor onnan hazajössz, az emberek a vállukra vesznek, ünnepelnek – csodálatos érzés! Kiváltságos helyed van a társadalomban. Anyagilag is. Aztán amikor abbahagyod a sportolást, hat percen belül elfelejt mindenki. Olyankor valamit kezdened kell az életeddel…

– Ma már a sportolók többsége némi anyagi fedezettel a bankszámláján vághat neki a civil életének.
– Talán manapság már tényleg így van, de amikor én abbahagytam, még az anyagi biztonság sem volt meg. Ugyanakkor, ha van is pénzed, a motivációd akkor is megszűnik. Miért is keljek fel mindennap?! Mi ad ugyanakkora örömöt, mint, mondjuk, nekem a kajakozás? És még bénának is érzed magad abban az új világban, amelyikbe belecsöppentél.

– Kajakos olimpiai bajnokként. Mert Gyulay Zsoltot mégsem felejtettük el. Szerintem amikor elkezdte a civil életét, érezhette, hogy így néztek önre sokan. Tévednék?
– Nem, de ennek van egy másik oldala. Már nem is tudom, hány éve vezettem a Hungaroringet, előtte, ugye, álltam futballklub élén is, voltak saját vállalkozásaim, és még mindig a kajakos Gyulayként emlegettek, és azt kérdezgették, hogy egy sportoló miként kerülhetett ilyen társaságok élére? Hiába mondogattam, hogy annak, hogy régen kajakoztam, semmi köze sincs, mondjuk, az autósporthoz… Nem a sportolói múltam miatt voltam és vagyok képes irányítani egy gazdasági vállalkozást.

– Ezt is elfogadom, de azt ugye tudja, hogy a kajakos olimpiai bajnoki léte mellett önt látva még az ismeretlenek is azt mondják, hogy ott jön Gyuzsó, s nem a teljes nevét említik. Kitől kapta a becenevét?
– Még nagyon régen, az általános iskolában ragadt rám – a monogramom alapján.

– Ha már az iskolát említi: milyen kisfiú volt Gyulay Zsolt?
– Jó fiú. Az ember megpróbál néha vagánykodni, de alapvetően tényleg jó gyerek voltam. Örökmozgó is – az édesapám már akkor síelni vitt, amikor Magyarországon az emberek többsége még azt sem tudta, mi fán terem. Ő kézilabdázott, így a sport a mindennapjaink része volt. Én futballoztam, aztán valahogy letévedtem a váci kajaktelepre. Mindennap volt edzés, a közeg magával ragadott. Ezek után a gimnáziumi éveimet meghatározta, hogy reggel hatkor elmentem edzésre, s csak utána suliba – az osztálytársaim még ma is emlegetik, hogy amikor beértem a gimnáziumba, megittam két zacskó kakaót, bevertem tíz zsömlét, és beültem a hátsó padok egyikébe pihenni.

– Ezeknek az osztálytársaknak kicsoda Gyulay Zsolt?
– A társuk mellett nekik én vagyok az olimpiai bajnok: ők végignézték, milyen komolyan vettem a kajakozást. Amikor ők elmentek – hogy is fogalmaztak… –, szóval, elmentek az éjszakába, hogy jól érezzék magukat, én aludni indultam, hiszen minden reggel ötkor keltem.

– Megvolt önben az alázat, a szorgalom, vagy azért csinálta, mert ezt várták öntől?
– Imádtam csinálni! A kajakozás azért jó, legalábbis az én időmben azért volt jó, mert a nevelőedzők olyan környezetet alakítottak ki, amelyben úgy versenyeztettek minket egymással, hogy önként álltunk bele: mi mindig mindenben versengtünk egymással, inspiráltuk a másikat, nem nagyon kellett kívülről erőltetni. Persze, amikor egy-egy edzés előtt elmondták nekünk az aznapi penzumot, volt rinyálás, ám elvégeztük a feladatokat, és én végig azt éreztem, remek helyen vagyok, és fejlődni tudok.

– Sohasem bolondult meg, nem fordult elő, hogy edzés helyett valahová máshová ment?
– Nem. Azért ne feledjük, a hetvenes években jártunk, nemigen volt más opció akkortájt. Persze, ha beteg voltam, hagytam ki edzést, illetve a későbbiek folyamán előfordult – ezt például Csipes Feriék a mai napig emlegetik –, hogy ha túledzettük magunkat, márpedig akkoriban ez volt az általános, az edzés közepén fogtam magam, visszafordultam, és szó nélkül hazamentem.

– Hogy mit csinált?!
– Volt bennem egyfajta védekezőképesség, s amikor azt éreztem, ennyit bírok, ennél nem tudok többet, letettem a lapátot. Volt olyan, hogy az edző motorcsónakkal utánam jött, de akkorra már megmakacsoltam magam. Az is megtörtént, hogy szóltam, nekem szükségem van három pihenőnapra, s amikor azt mondták, ilyen nincs, azt feleltem, márpedig pihenni fogok három napot, mert szükségem van rá.

VEZETŐKÉNT DÖNTENI KELL – LEHETŐLEG GYORSAN

– Már gyerekként is vezértípus volt, vagy menet közben tanulta meg?
– Ezen már én is gondolkoztam. Érdekes felvetés, mert ha visszatekintek a sportolói pályafutásomra, azt mondhatom, azért lettem jó versenyző, mert amikor kellett, mertem lépni. Az érettségiig Vácon edzettem, aztán viszont döntést hoztam, és két sporttáskával elköltöztem egy győri csónakházba. Egy lyukban laktam három esztendőn keresztül, mert úgy éreztem, váltanom kell. És annak a győri csapatnak kicsit a vezetője is voltam, aztán amikor azt éreztem, hogy ott is lejárt az időm, a Honvédba igazoltam – Csipes Ferencék mellé. Ezen a csoporton belül is egyfajta vezér voltam, de ez leginkább csak abban nyilvánult meg, hogy a négyesben hogyan legyünk a legjobbak.

– És a parton, vagyis a civil életben milyen vezető? A munkatársait kellene persze megkérdeznem, mégis, mit gondol, milyen főnöknek tartják?
– Éppen múltkoriban fogalmazta meg valaki, hogy én nem szoktam főnökösködni. Sokkal inkább megbeszélni a kollégákkal mindent és dönteni. Mert úgy gondolom, hogy egy vezetőnek döntéseket kell hozni. Mégpedig határozottan és lehetőleg gyorsan, mert szerintem egy rossz döntés is jobb, mint a bizonytalan helyzet. Jobb határozni, mint tötyörögni, és halogatni a döntést. Az elhatározás felelősségét vállalni kell! Én ezt szoktam meg a kajakozásban és aztán az életben is – nem adódott abból sohasem problémám, hogy határozott véleményem volt. Ám ezt sohasem csak magam miatt csináltam így, mindig is azt szerettem volna, hogy a körülöttem lévők is elégedettek legyenek és jól dolgozzanak.

– Létezik egyáltalán ilyen?
– Nálunk, nálam szerintem ez így működik. Hiszen mindig a cél a lényeg. Az, hogy jó Formula–1-es futamot rendezzünk. Hogy ha hazajövünk az olimpiáról, lehetőleg mindenki elégedett legyen. Ilyen persze nincs, de törekedni kell rá.

– Hozott olyan döntést az élete során, amelyet később megbánt, vagy amelyről évekkel később bebizonyosodott, hogy hibás volt?
– A magánéletben semmiképpen sem: életem legnagyobb ajándéka, hogy 1982-ben a feleségemmel elindult a közös életünk. Ennél nincs fontosabb.

– Meg ne bántódjék, de igazi múlt századi férfi. Az az ember, aki ragaszkodik az értékekhez, az elveihez, a felfogásához.
– Tényleg az vagyok. Ez valamiféle elvárás is önmagammal szemben.

– De ne mondja, hogy nem észleli, sokan már nem így, nem ilyen elvek szerint élnek.
– Nem hiszem, hogy boldogabbak… Élhetünk úgy, mint az ösztönlények, de az hová vezet?! A sportban megszoktam, hogy vannak célok, van egy út, amelyiken haladunk előre. Az élet valójában hosszútávfutás, amelyben nincsenek pillanatnyi sikerek, illetve vannak, de gyorsan elmúlnak. Vallom azt a bibliai mondást, hogy építsd sziklára a házad. Fontos, hogy minden szempontból stabil lábakon állj!

– És szakmailag előfordult, hogy hibázott?
– Ó, persze! Azt is pontosan tudom, min múlott, hogy nem négy- vagy akár ötszörös olimpiai bajnok vagyok. Tudom, mit kellett volna másként csinálnom, de utólag már felesleges erről beszélni. Az a típusú ember vagyok, aki amikor reggelente felkel, hálát ad a Jóistennek, hogy él, hogy mozog mindene, s hogy kétszeres olimpiai bajnok. Hogy több volt bennem? Valószínűleg igen, ám butaság lenne azt mondogatni, hogy én még nyerhettem volna többet, többször. Az életem nem változott volna akkor sem, ha nem kétszeres, hanem ötszörös olimpiai bajnok vagyok.

– És ha egyetlen aranyat sem nyer olimpián?
– Na, ez már egy érdekesebb felvetés. Egyrészt azért, mert azt gondolom, megdolgoztam az aranyéremért. Amikor huszonnégy évesen egyéniben nyertem Szöulban, még aznap este megfogalmaztam magamban, innentől bármit csinálok, az már csak hab a tortán – rettenetesen nagy eredmény volt: nekem sikerült mindaz, ami az előttem lévőknek nem. Másrészt azért, mert biztos, hogy máshogy látnám a világot, ha nem nyerek olimpiát. Igaz az is, hogy bennem annyira erős volt a hit, hogy sikerülni fog. Aki nyerni akar, aki képes rá, az akkor is nyer, ha piros hó hullik az égből.

MÉG HÚSZ ÉV MÚLVA IS SZERETNE VÍZRE SZÁLLNI

– Sok tehetséges sportoló van, sokan dolgoznak rengeteget a győzelemért, de nyerni csak kevesen tudnak. Versenyt nyerni külön képességet igényel. Egyetért ezzel?
– Nem is kérdéses, így van. Amikor Kolonics Gyuriék két századdal győztek, gratuláltam nekik, és azt mondtam Kolónak, élete legfontosabb két százada volt ez.

– El is érkeztünk az örökzöld témához: a bajnokaink közül is akadnak, akik nem értik, hogy nekünk, magyaroknak, miért csak az arany számít.
– Lehet örülni minden éremnek, sőt, örülni is kell, még a pontszerző helyezéseknek is! Ám azokban a sportágakban, amelyekben van lehetőségünk a győzelemre, ott persze, hogy az arany a legszebb nekünk. Az aranyat és az ezüstöt egy világ választja el egymástól. Megítélésben és minden más szempontból. És itt jön, amire rákérdezett az előbb: van olyan versenyző, aki kajakban is mindig majdnem nyert – ott volt az elején, csak éppen győzni nem tudott. Én négy-öt éven keresztül mindig elveszítettem a versenyeket az utolsó métereken, az utolsó pillanatokban. Aztán megtanultam nyerni.

– Aki a sportpályán nyerni tud, automatikusan nyerő típus az életben is?
– Egyáltalán nem. Aki elhiszi magáról, hogy a csodálatos sportpályafutása után, amelyben nagy sikerekben volt része, az életben is csak nyerni fog, hibába esik. Hamar rettenetes csalódás éri, mert tényleg mulandó minden. Akinek nem áll az élete szilárd alapokon, akinek nincsenek erkölcsi elvei, könnyen elbukik. Én sem azért vagyok most már tizennégy éve a Hungaroring vezérigazgatója, mert Szöulban olyan klasszul meglódítottam azt az ötszáz egyest…

– Viszont lehet, hogy a sportban tanult meg olyasmit, amit kamatoztatni tud az élete során.
– Mindennap tanulunk valamit. Folyamatosan. Csak ez visz minket előrébb.

– Ha már a beszélgetésünk elején a nyugdíjas éveiről beszélt, s hogy egyelőre még nem olyan, mint a nagyszülei, árulja el: hol és hogyan látja magát húsz év múlva?
– Fontos, hogy úgy élhessek akkor is, mint a nagy öregjeink, akik még mindig kajakoznak. Szeretnék még nyolcvanévesen is vízre szállni, egészséges lenni. És olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami örömöt ad. Mellette azt remélem, hogy nagy család vesz majd körbe, és a sok unoka mellett már ott lesznek a dédunokák is.