Kavics a cipőben – interjú Vereckei Ákossal

– Kézbe vehetem az olimpiai aranyérmeit?
– Persze.

– Remek állapotban vannak, miközben az idei párizsi játékok dobogósai közül sokan panaszkodtak, hogy máris elkoptak a medáljaik. A sydney-i és az athéni érem jobb minőségű lenne?
– Azt nem tudom, miből készültek, viszont tény, hogy az egyik szekrényben, dobozban tartom mindkettőt.

– Mikor vette elő őket legutóbb?
– Három hete. A négyesünk athéni győzelmének volt a huszadik évfordulója, összejöttünk és csináltunk néhány képet arról, hogyan mutatnak az aranyak a nyakunkban ennyi idő után.

– És?
– Ugyanolyan szépen csillogtak, mint 2004-ben.

– Nincs is olyan sarok a lakásában, ahol a pályafutása relikviáit tartja?
– Édesanyámék kezdték el gyűjteni az érmeimet, kupáimat, emléklapjaimat az egyik szobában Szigetszentmiklóson. A két olimpiai arany van csak nálam, még­iscsak a karrierem csúcspontjait idézik.

– Amikor hazalátogat, néha rápillant a gyűjteményre?
– Amíg a két gyerekem kisebb volt, izgalmas játék volt felfedezni velük a „kincses szobát”, de most már csak akkor megyek be, ha valamit keresek. Ezek a tárgyak
a múlt részei, nem szoktam gyönyörködni bennük.

– A két olimpiai arany mellett melyik relikvia a legkedvesebb?
– Az 1998-as milánói világkupáról hazahozott trófea. Az előző évben Storcz Botond világbajnok lett K–1 500 és 1000 méteren is, ezért nekem az 1998-as válogatón kettőből kétszer kellett megvernem ahhoz, hogy vb-induló lehessek. Sikerült, a szövetség akkori elnökségében mégis voltak, akik ellenezték, hogy én menjek a vb-re. Végül győzött a józan ész, de a világbajnokság előtt a magyar válogatott még rajthoz állt Milánóban. A mezőnyben ott volt az aranyolimpián K–1 500-on győztes olasz Antonio Rossi is; alighanem az ő sike­rében reménykedve készíttették el ezt a mutatós kupát a rendezők. Sőt, pezsgőt is odakészítettek a dobogóhoz, ami kajakversenyen nem szokás. Ám keresztülhúztam a számításaikat, én hoztam haza a serleget.

– Ha már az olimpiák szóba kerültek: mit szól a párizsi magyar kajak-kenus szerepléshez?
– A játékok előtt néhány héttel meghívtak egy podcastbeszélgetésre, akkor négy érmet jósoltam. Másnap a MOB elnöke, Gyulay Zsolt nyilatkozott, s ő is hasonló számú éremmel kalkulált – megnyugtatott, hogy nem becsültem alá a válogatottunk esélyeit. Szerintem a női csapat szenzációs volt, erőn felül teljesített, a kenusok nagyjából hozták, ami tudnak, a férfi kajakban ellenben elúszott két arany, mert az illetékesek nem mertek időben meghozni bizonyos döntéseket.

– Ön jelenleg nem tartozik a döntéshozók közé. Sőt, túl sok hírben sem szerepelt a neve azóta, hogy három éve leköszönt a szerb válogatott főedzői tisztéről.
– Engem 2019-ben arra kértek, segítsem Milica Novakovics felkészülését, aki egyetlen szerb női versenyzőként kvalifikált Tokióra. Látva a fizikai paramétereit és az edzésmunkáját, úgy gondoltam, optimális edzésprogrammal érem közelébe kerülhet. Jól mentek a dolgok, s azt is sikerült megszervezni, hogy az akklimatizáció érdekében tíz nappal a játékok rajtja előtt elutazzunk Japánba. Ám az indulás előtt két nappal vendéglátóink közölték, a szigorú Covid-előírások miatt nem tudnak fogadni minket. Csak az olimpia előtt három nappal szálltunk repülőre, és bár a szakirodalom nem zárja ki, hogy a jó forma ilyen esetben is megőrizhető, nekem az utolsó pillanatos érkezésben nem volt tapasztalatom. Gondolkodtam, hogy lemondom az utazást, de nem akartam cserben hagyni Milicát. Sajnos a tokiói körülmények nem voltak optimálisak, megfázott a légkondicionálástól, két napig nem kapta meg a gyógyszerét, s végül K–1 200-on 13., 500-on pedig 12. lett. Ez fájó kudarcélmény volt, s ha nem is vette el a kedvem az edzősködéstől, időre volt szükségem, hogy feldolgozzam.

– Máig is tart a pihenő?
– A kényszerpihenő… A szerbiai felkérésre is azért bólintottam rá, mert itthon nem kaptam feladatot. Tizenkét éve hagytam abba a kajakozást, azóta bőven volt időm töprengeni, miért így alakultak a dolgaim.

– S mire jutott?
– Kreatív ember vagyok, nehezebben kordában tartható, ráadásul 10-15 évvel megelőztem a koromat.

– Miben?
– A második olimpiai aranyat követően, 2005-ben edzőt váltottam…

– …Sári Nándor helyett Séra Miklóssal dolgozott tovább…
– …aki sajnos megbetegedett, és 2007-ben elhunyt. Ekkor kerültem Bakó Zoltánhoz, vele jól együttműködtünk, de lejárt a szerződése, és Brazíliában folytatta. Sok utat bejártam tehát, s érett versenyzőként azt gondoltam, nincs értelme olyan edzővel folytatni, akivel nem tudok előbbre lépni, ezért 2009-től egyedül tréningeztem. Számos kritikát kaptam, mondván, így nem lehet felkészülni, kell a csoportos munka. Mostanra változott a szemlélet: visszaszorultak a nagycsoportos edzések, egy szakember foglalkozik egy versenyzővel, egyénspecifikusan. Túlságosan korán álltam elő az újításommal, a sportág még nem volt rá felkészülve. Lepattintott magáról, és azóta is folyamatosan lepattanok.

– Pedig az új edzésmódszerek fényében két kézzel kellene kapkodni ön után.
– Meglehet, csakhogy amíg korábban kevés volt pénz a sportágban, mostanra a helyzet megváltozott: sok lett a „vadász” is, akik féltik a pozíciójukat. Egy-két évente megkeresem a sportág csúcsvezetőjét, elbeszélgetünk egy csésze kávé mellett, el is hangzik, hogy szükség van rám, aztán minden marad a régiben.

– Miképpen lett kajak os egy szigetszentmiklósi srácból?
– Vonzott a Kis-Duna a számos holtágával, ráadásul nagyszerű társaság gyűlt össze. Ha az Újpesti-öbölben kezdek kajakozni, tizenöt évesen abbahagyom. Az, hogy egyszer bajnok lehetek, kezdetben egyáltalán nem foglalkoztatott. Serdülőként párosban országos versenyeken dobogóra álltam, ifiként már egyesben is második tudtam lenni. Az ifikort követő első évben világkupán indultam egyesben. Először 1998-ban ötlött fel bennem, hogy akár az olimpiai részvételt is célba vehetem.

– Mit érdemes tudni első klubjáról, a Pestvidéki Gépgyár SK-ról?
– Tökölön 1942-től működött egy repülőgép- és repülőgépmotor-gyár, a háborút követően ennek a helyén hozták létre a Pestvidéki Gépgyárat. A vállalat sportköre több szakosztállyal működött, a vízitelep Szigethalmon, a Duna-parton volt, nagyjából három kilométerre a lakásunktól. Az én időmben a sportág feladó rendszerben működött:
akit tehetségesnek találtak, átkerült a Csepel SC-hez, amelynek a Pestvidéki Gépgyár SK a fiókegyesülete volt.

– Igaz, hogy a Duna-parton biciklizve járt a csepeli edzésekre?
– Egy ideig busszal közlekedtem, de a megállóhoz ki kellett sétálni, Csepelre beérve pedig át kellett szállni egy másik buszra. Csak az odaút egy óra tíz percet vett el a napomból, viszont kerékpárral 25 perc alatt a vízi telepen voltam. Mivel napközben hazaugrottam ebédelni, négyszer is letekertem a tíz kilométeres távot.

– A mostani interjúnkra is biciklizésből tért haza.
– Próbálkoztam a futással, aktív versenyzőként 3.50–4 perc alatt teljesítettem egy kilométert, de ma már a hat percért is megszenvedek, ezért inkább nem erőltetem. A bringázást viszont élvezem, és az ízületeket sem koptatja annyira. Van egy hűséges kísérőm, Pötyi, a vizslánk.

– A két olimpiai arany itt pihen az asztalon, de lehetne több is – legalábbis egy korábbi nyilatkozatában azt mondta: három-négy arany vagy ezüst benn maradt.
– Ha a négyesünk a „jó összeállításban” áll rajthoz Pekingben, az aranyért is versenyben lehettünk volna. Egyesben 2004-ben és 2008-ban is éremesélyem volt – más kérdés, hogy a „mi lett volna, ha” merengésnek nincs értelme, nem lehet visszafelé haladni az időben.

– Egy csapat belügyei ritkán kerülnek nyilvánosságra, a két aranyat nyerő klasszikus négyes – Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Horváth Gábor és Vereckei Ákos – viszont sohasem titkolta, hogy a társaságot a közös szakmai cél tartotta össze, s nem a barátság. Ahogy mondták: amikor kiszálltak a hajóból, négyen négyfelé mentek…
– …az edzőtáborban pedig négyen négy szobában laktunk… A mai viszonyok között szóba sem jöhetne, hogy mi egy hajóba üljünk. Horváth „Hori” igazi csapatember, a gond hármunkkal volt, ugyanis még 1999-ben is, amikor először összeültünk, kőkemény ellenfelei voltunk egymásnak egyesben és párosban is. Egy hajóba kerülve viszont egymásért kellett küzdenünk. Szerintem mind a négyen úgy gondolkodtunk, hogy a négyessel viszonylag fiatalon megkoronázhatjuk a pályafutásunkat, s ha ez sikerül, utána teher nélkül versenyezhetünk. A hajóban minden erőnkkel egymást segítettük, onnan kiszállva viszont nem voltunk a legszorosabb barátságban. Nem véletlen, hogy 2001-ben szétmentünk, mindenki próbálkozott mindenféle variációval, csakhogy 2003-ra világossá vált: egymás nélkül nem tudunk nyerni. Újra összeálltunk, s Athénban megvédtük a címünket.

– A mesterhármas nem volt benne a pakliban?
– A kajak-kenu teljesítménysport, fegyelmezettség nélkül nincs eredmény. Botond viszont – s ezt ő is tudja, nem a háta mögött beszélem ki – Athén után már kevésbé akarta az újabb sikert, 2006-ban pedig abba is hagyta. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy nem volt mellettünk olyan edző, aki összetartotta, motiválta volna a csapatot.

– Pekingbe így is eljutott, de az új összetételű négyessel ötödik, egyéniben pedig hatodik lett. Ezt miként élte meg?
– A 2008-as játékokra úgy utaztam ki, hogy egyesben életem formájában voltam. A négyessel kényszerhelyzetbe kerültünk, a magyar csapat ugyanis nem szerzett elegendő kvótát, s abban a kvartettben, amely összeállt, nem volt meg az éremszerzéshez szükséges minőség. Ha csak az egyesre koncentrálok, K–1 500-on meglett volna a dobogó, hiszen a győztes ausztrál Ken Wallace-tól alig több mint egy másodperccel kaptam ki.

– Az egyéni olimpiai érem nem hiányzik a gyűjteményéből?
– Pekingben nagyon fájt, de ott el is sirattam. Ennyi év távlatából pedig azt mondom: örülök, hogy a négyes tagjaként álltam a dobogó tetején, mert mára átalakult a kapcsolatunk, jó közösséget alkotunk, s ezt a remek érzést semmilyen egyesben szerzett érem nem adná vissza.

– Eszerint Storcz Botondra sem neheztel, noha szövetségi kapitányként London előtt éppen ő nem engedte meg, hogy az akkori négyesük – Sík Márton, Vereckei Ákos, Bozsik Gábor és Boros Gergely – pótlólag megmérkőzzön a kijutásért a Tóth Dávid, Kammerer Zoltán, Kulifai Tamás, Pauman Dániel alkotta kvartettel, pedig a zágrábi Eb-n utóbbi csak ötödik lett, és ezzel az eredeti válogatási elvek szerint elvesztette a védettségét.
– Egy szövetségi kapitány, vagy ahogyan akkoriban hívták, szövetségi vezetőedző nem teljesen a maga ura. Vannak a háttérben érdekek, amelyek meghatározzák, mikor milyen döntést kell hoznia. A rivális négyes Fábiánné Rozsnyói Katalinhoz kötődött, s Kati néni az eredményeinek köszönhetően fajsúlyos szereplője volt a sportágnak, nem lehetett olyan helyzetet teremteni, amely megkérdőjelezte volna az általa irányított felkészülést. Nehéz volt elengedni Londont, de a mi négyesünk kényszer szülte csapat volt. Ha el is jutunk a játékokra, aligha szerzünk ezüstérmet. Mai fejjel azt mondom: Botondnak úgy kellett döntenie, ahogyan döntött.

– Csalódottságában vonult vissza, vagy amúgy is letette volna a lapátot?
– Nemzetközi szinten 2009 után már nem akartam egyesben versenyezni. 1998 és 2005 között a világ élvonalához tartoztam, 1997-től 2007-ig 500 egyesben sorozatban nyertem meg a magyar bajnokságot, márpedig egy évtizeden át célpontnak lenni eléggé fárasztó. Hozzáteszem, velem 2007 óta abba akarták hagyatni a kajakozást, így aztán nemcsak az ellenfelekkel küzdöttem, hanem arctalan, gáncsoskodó emberekkel is. Az egyesületemen kívül senki sem támogatott, s e sziszifuszi küzdelemnek 2012 után nem láttam értelmét.

– Ez már történelem, mégis: miként próbáltak keresztbe tenni?
– Van egy genetikai adottságom: olyan a vérem, mintha EPO-hormonnal doppingolnék. Pedig nem erről van szó, bizonyság rá, hogy amikor 2016-ban, négy évvel a visszavonulásomat követően a kínai munkavállalási engedélyhez szükséges orvosi vizsgálaton estem át, 44-es volt a hematokritszintem – a kerékpársportban 40-es érték fölött kötelező pihenőt írnak elő. 2007-ben a válogatott csapatorvosa bevitte a vérképemet a kajak-kenu szövetség elnöksége elé, amelynek tagjai meg voltak győződve róla, hogy doppingolok. Már akkor megpróbáltak félreállítani, de nem tudtak megfogni. Amikor 2009-ben kihagytam egy évet, rögtön kiszórtak a Gerevich-ösztöndíjasok közül, ahová csak azt követően kerültem vissza, hogy a 2010-es poznani vb-n Kammererrel ezüstérmesek lettünk 1000 méteren.

– Ha már Kínát említette, Pekingben, sőt előtte Vietnámban is edzősködött. Mi vette rá az ázsiai kalandra?
– Nem volt más lehetőségem. Az első gondolatom az volt, hogy eligazolok Üzbegisztánba, az akkori főtitkár azonban jelezte, ne is álmodjak arról, hogy kiadják a versenyzési engedélyemet. Ezután került képbe Vietnám. Tisztában vagyok azzal, hogy van egy karakterem, sokaknak olyan lehetek, mint a kavics a cipőben, ezért úgy döntöttem, hátralépek a magyar kajak-kenu sporttól, s mire néhány év múlva visszajövök, talán begyógyulnak a régi sebek. Valójában nem bántam meg, hogy belevágtam, két jó évet töltöttem ott, a helyiek a világ legjobb vendéglátói. A Da Nang-i sportiskola az utóbbi nyolc évben dobogós az ország kajak-kenu egyesületi rangsorában, pedig amikor odaszerződtem, még utolsó volt.

– És Kína?
– Benne volt a szerződésemben, hogy hat hetet töltök Pekingben és kettőt itthon, emiatt rengeteget utaztam. Kéthavonta 40 órát, s ezt megfejelte az időeltolódás. A hétköznapi élet is recsegős volt, a kínai emberek kevésbé nyitottak, más a kultúrájuk.

– Amikor az interjúnkat egyeztettük, hétközi időpontot ajánlott, mondván, hétvégenként az apósa szőlőjében dolgozik. Állítólag az ő borával hangoltak az athéni olimpiai döntőre is…
– Augusztus 27-én rendezték a finálét, egy nappal előtte van a születésnapom. Kicsit előre gondolkodva vittem magammal az apósom pincéjéből néhány üveg bort, hogy sikeres szereplés esetén legyen mivel ünnepelni. Ezek közül nyitottuk ki az egyiket, de az sem ürült ki. Annyi kérésem volt a srácokhoz, hogy ha már nem ajándékoztak meg, másnap lepjenek meg egy arannyal. A borászkodásban túl vagyok az első olyan éven, amikor mindent végigcsináltam a szőlőben a metszéstől a kapáláson át a szüretig, de már nem vagyok biztos benne, hogy ez az én utam.

– Hanem melyik?
– Jó kérdés. Sok mindent kipróbáltam, a legjobban akkor éreztem magam, amikor sportolók, edzők munkáját segíthettem. Keresem a sportba visszavezető utat, hátha az elmúlt néhány év vb-szereplése és az olimpia fényében felvetődik valakiben a változtatás gondolata. Férfi kajakban Magyarországnak tizenöt olimpiai bajnoka van, kettő közülük már meghalt, az élők közül Csipes Ferenc edzősködik. A többieket másfelé sodorta az élet, én viszont készen állok rá, hogy megosszam a szakmai tudásomat a következő generációval. Mi is azért lehettünk sikeresek, mert az előttünk járók átadták a tapasztalataikat.

– Kajakban mikor ült legutóbb?
– Augusztus vége felé. Az egyik barátomnak van egy balatoni háza, néha összejövünk sütögetni. Neki vettem nászajándékba egy surfski kajakot, azzal mentünk ki a vízre. Eveztem 10-15 kilométert, de nem esett jól…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 21-i lapszámában jelent meg.)