Ránky Mátyás: A kosárlabda tökéletesen passzol az egyéniségemhez

– Amikor az interjút egyeztettük, azt mondta: találkozhatunk a Honvéd Dózsa György úti termében, noha az edzésrendet megkavarta a Duna áradása. Miképpen befolyásolta a kosárlabda-szakosztály életét az árvíz?
– Csodálatosan felújították a Dózsa György úti otthonunkat, ideálisak a körülmények, ám itt élvonalbeli meccset nem rendezhetünk. Ezért a Ludovika Arénában is vendégeskedünk, annak a nagytermében azonban az árhullám idején a védekezésben segédkező honvédeknek alakítottak ki alkalmi szállást. Emiatt csak a kistermet használhattuk, s az utánpótlásunk egy része átmenetileg a Berzsenyi Gimnáziumban és más környékbeli iskolákban edzett.

– Az árvíz idején ideiglenesen bezárt a Római Teniszakadémia, ahol ön is játszani szokott. Hová költöztek át?
– Manapság már többnyire a BVSC Szőnyi úti pályáján teniszezünk, de én éppen kényszerpihenőn vagyok: meghúzódott a combhajlítóizmom, emiatt ideiglenesen felhagytam a játékkal. Ha nem vagyok sérült, heti két-három alkalommal ütöm a labdát, de csak párosmeccsekre vállalkozom.

Született: 1944. június 19., Budapest Sportága: kosárlabda Klubjai játékosként: Csepel Autó, TFSE, Ganz-MÁVAG Kiemelkedő eredménye: universiade-3. (1965) Válogatottság: 36 Klubjai vezetőedzőként: Vasas Izzó (1971–1976), Bp. Honvéd (1976–1980), férfiválogatott (1980–1985, 1990–1991), Hemel Hempstead (angol, 1985–1986), MAFC (1986–1987), TFSE (1991–1995), BSE (nők, 1997–1998), Óbudai Kaszások (1995–1997, 2001–2011) Kiemelkedő eredményei: 4x bajnok és 2x kupagyőztes a Honvéddal, a válogatottal 1. hely a svájci Eb-selejtezőn (1991) Elismerései, díjai: mesteredző (1984), Edzői Nívódíj (2004), MKOSZ Életműdíj (2024)

– És hogy megy a játék?
– Elvileg titok, de már lelepleződtem a társaim előtt, így elárulhatom: rendszeresen veszek teniszleckét. A neves sportorvos, Bakanek György fia, András a tanítványom volt a TF-en, manapság teniszoktatóként dolgozik. Két évvel ezelőtt a lányaim – születésnapi meglepetésként – tíz alkalomra befizettek hozzá. Rögtön azonos hullámhosszra kerültünk, szimpatikus volt
a tanítási stílusa, a sajátomra emlékeztetett. A tíz alkalomból több mint 130 lett, hetente egyszer járok hozzá. Teljesen átalakította a játékomat, olyan ütésekre és pörgetésekre tanított meg, amelyekről álmomban sem gondoltam, hogy képes leszek megcsinálni.

– Mióta teniszezik?
– Több fejezetből áll a pályafutásom. Az első még ahhoz a korszakhoz kötődik, amikor a Budafoki úton laktunk, s noha már kosárlabdáztam, másfél évig lejártam a BLKE-pályára, a „Blökére” játszani. TF-es hallgatóként Jákfalvy Béla volt a kosárcsapatunk edzője, aki később a tenisz Davis-kupa-válogatott szövetségi kapitánya lett. A Klapka utcában a kosárterem mellett voltak a teniszpályák, vele ott játszottam. Egy alkalommal szenzációs ütést mutattam be – illetve én hittem annak, mert Jákfalvy a háló túloldalán könnyedén lekapta a labdát. Akkor úgy éreztem, jobb, ha leteszem az ütőt… Amikor az idősebbik lányom az úszás mellett elkezdett teniszezni, újra kedvet kaptam, s azóta is játszom nagy lelkesedéssel.

– Születésnapi ajándékot említett. Megkésve ugyan, de mert a jókívánság talán sohasem jön rosszkor, engedje meg, hogy gratuláljak a 80. születésnapjához. Hogy élte meg e szép kerek évfordulót?
– Ha nincs a sérülés, azt mondhatnám, kutya bajom, nincs bennem rossz érzés a korom miatt. Dolgozom, s ez karban tart. Éppen a Honvéd nyári edzőtáborozása során mondtam az általam mentorált fiatal kollégámnak, hogy amíg nem vagyok terhére a csapatnak, szívesen folytatom a munkát. Hatvan évnél többet töltöttem el a kosárlabdacsarnokokban, ez az életformám, ha nem muszáj, nem változtatnék rajta.

– Mit jelent a mentorálás a gyakorlatban?
– Tizenkettedik éve vagyok újra a Honvédnál, ez idő alatt két-három ifjú kollégát igyekeztem segíteni, de amióta kiemelt akadémia vagyunk, egy korosztállyal – a jelenlegi U19-esekkel – és egy szakedző kollégával, Sipos Péterrel dolgozom együtt. Nekem a legnagyobb elismerés, hogy az ötesztendei közös munka során még nem volt konfliktusunk. Péter tehetségét jelzi, hogy a Magyar kosárlabdázás napján az év U18-as férfi edzője díjat vehette át.

– A Testnevelési Főiskola korábbi oktatójaként mit szól ahhoz, hogy kosárlabdázásunkat elárasztották a külföldi edzők, noha egy részük nem tett le többet az asztalra, mint amire magyar kollégáik is képesek lennének?
– Nemzetközi trend a csapatsportokban, hogy egyre nagyobb szerepet kapnak a külföldiek a játéktéren és a kispadon egyaránt. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy olyan háttérrel, amilyen az enyém volt, valaki hasonló játékoskarriert fusson be: az általános iskolában futball, a gimnáziumban atlétika szakos testnevelő tanított kosárlabdázni, a TF-en a teniszszakember Jákfalvy Béla, majd miután leadott bennünket, a főiskola gazdasági igazgatója, Horváth Miklós lett az edzőnk.

– Sehol egy vérbeli kosaras szakember…
– Ezért is volt nagy szó, hogy amikor a gimnázium befejezése után az NB II-es Csepel Autóhoz kerültem, néhány meccs után kezdőember lettem. Feljutottunk az első osztályba, bekerültem
a korosztályos válogatottakba, majd az 1964-es olimpia után Zsíros Tibor meghívott a felnőttválogatottba. Manapság az akadémistáink naponta tréningeznek, dietetikus segíti az étrendjük összeállítását, külön kondiedző dolgozik velük, mégis legfeljebb egy-két fiatal tud berobbanni az élvonalba. Már nem vagyok benne a napi körforgásban, de gyanítom, a külföldiek túlsúlya nem kimondottan szakmai okokra vezethető vissza.

– Hanem?
– Egyre nagyobb befolyást szereznek a menedzserek… Igaz, klubvezetőkkel beszélgetve azt is hallom, hogy a légiós olcsóbb, mint a magyar, és ez igaz edzőfronton is. Nem tudom, így van-e, én csak arra emlékszem, hogy amikor 1997-ben a BSE női csapatához kerültem, a szakosztályt szponzoráló Hajdu György, a fővárosi közterület-fenntartó vezérigazgatója ragaszkodott hozzá, hogy én mondjam ki, milyen fizetésben gondolkodom. Bedobtam egy összeget, mire Gyuri bácsi így reagált: „Látjátok kollégák, ezért mondtam, hogy a minőségi munkát meg kell fizetni.” Abban a pillanatban tudtam, hogy a felét kértem annak a pénznek, amit ő ajánlhatott volna.

– Nemcsak a mentoráltja munkáját ismerték el, a kosárlabda-szövetség tavaszi közgyűlésén önt életműdíjjal tüntették ki. Pályafutása javarészt arra az időszakra esett, amikor a kosárlabdázás itthon – a csapatsportok többségével együtt, a szocialista sportpolitika által háttérbe szorítva – a talpon maradásért küzdött. Lehetett-e ilyen viszonyok közepette életművet alkotni?
– Szövetségi kapitányként megvolt az esélyem, hogy az 1984-es helsinki és linköpingi B-csoportos Eb-n megtörjük az átkot, a válogatott ugyanis 1969-től 1999-ig egyetlen világversenyre sem jutott ki. A torna végén holtverseny alakult ki, ám egy nekem máig érthetetlen szabályértelmezés miatt a csehszlovákok, a lengyelek és a románok mögött negyedikként a bolgárok mehettek az A-csoportos kontinensbajnokságra, akiket mi egy ponttal megvertünk. Nagy lökést adhatott volna itthon a sportágnak, ha eljutunk Athénba. Ami a személyes szálat illeti: tapasztalatgyűjtésre kiutazhattam az Eb-re, odakint találkoztam amerikai edzőkkel, akik aztán eljöttek a Hepp-emléktornára, s az ő ajánlásukkal kerültem Angliába. Úgy tudom, sportágaktól függetlenül én voltam az első edző, aki legálisan Angliában dolgozhatott. Sajnos a tervezett két év helyett csak kilenc hónapig tartott a kaland, de ez idő alatt is számtalan olyan élmény ért, amit itthon elképzelni sem tudtam volna.

– Például?
– Például, hogy milyen, ha magántulajdonosai vannak egy klubnak. Egyesületi edzőként korábban a Honvédban dolgoztam, amely vagy másfél tucat szakosztályt működtetett. A szigetországi klubomnak volt a férfiegyüttese, egy alsóbb osztályú női csapata, néhány utánpótlásgárdája és ennyi. A Hemel Hempstead élén egy biztosítási ügynök és egy ügyvéd állt, utóbbi adózási okokból Luxemburgban működtette az irodáját. Úgy jöttünk haza a családdal a nyári szünetre, hogy minden holmink odakint maradt. A vakáció alatt javában készültem rá, hogy indulunk Amerikába játékost keresni, ám egy nap felhívott a menedzser és közölte: nem lesz amerikai út, mert már klub sincs… Sokszor eltöprengtem azon, vajon mi az, ami az ember életében véletlenszerű és mi a sorsszerű. Több mint negyven évig tanítottam a TF-en, és amikor 1979-ben kijutottam New Yorkba a nagybátyámékhoz, sporttáskányi kosarasvideót hoztam haza, amit minden itthoni fórumon bemutattam. Ma már az interneten bármely információ fellelhető, de akkoriban ezek a szakanyagok felértek egy lottóötössel.

– Miként fogadták idehaza az „amerikás” újításait?
– A New York-i út idején a Honvéd edzője voltam. Hazatérésem után mondtam az akkori sztárjátékosainknak, Gellér Sándornak, Gyurasits Istvánnak, hogy annak a modern kosárlabdázásnak, amire szeretném átállítani a csapatot, ők már aligha tudnak megfelelni. Hiába volt szenzációs keze Gyurasits „Turpinak”, ha láncdohányosként az atlétikai pályán 400 méter futás után nem kapott levegőt. Sanyi bepanaszolt a szakosztályt felügyelő vezérezredesnél – nem haragszom rá, bár akkor nem esett jól –, s noha a bajnokságot megnyertük, az idény végén menesztettek. Igaz, amit a sors elvett, vissza is adta, hiszen Horváth Frigyes, a szövetség főtitkára akkor hívott a válogatott élére.

– Mai fejjel milyen tanácsot adna pályakezdő önmagának? Azért is kérdezem, mert a felesége, Németh Angéla – aki sajnos már tíz éve nincs közöttünk – ugyan ifiválogatott kosárlabdázó volt, ám gerelyhajítóként lett olimpiai bajnok.
– Nekem is volt választási lehetőségem, hiszen futballoztam, kézilabdáztam és atletizáltam is; a magyar bajnok négyszáz gátas Oros Ferenccel együtt futottam. A kosárlabda azonban tökéletesen passzol az egyéniségemhez, emellett meghatározó élményt jelentett, hogy a Népstadionban megrendezett és magyar aranyat hozó 1955-ös férfi Eb-n három meccset is láttam, közte a szovjetek elleni legendás győzelmet.

– Már említette, hogy az 1964-es olimpia után került be a felnőttválogatottba. Tokióban még 13. lett a magyar csapat, ám az ötkarikás játékokra azóta sem kvalifikált, a vb-re egyszer sem jutott ki, 1969 és 2017 között Eb-n is csupán egyszer járt. Mi lehet e hosszú sikertelenség magyarázata?
– A jövő évi Eb-t 24 csapattal rendezik meg, az első szövetségi kapitányi időszakomban 12 válogatott vehetett részt az Európa-bajnokságokon; nemegyszer így is csak egyetlen lépés hiányzott a kvalifikációhoz. A port persze a szakmán verték el akkor is, amikor egyszerűen nem voltak olyan magas embereink, akik az ellenfelek két méter fölötti centereivel felvehették volna a harcot. A válogatott élén az első nagy megméretésem az 1980-as olimpia selejtezője volt. Talán még ismerős sokaknak a körmendi Szlávik Csaba neve. Nos, ő volt a keretünkben az egyik center a maga 199 centijével… E terén csak az új generáció színre lépése hozott változást, nem véletlenül nyertük meg veretlenül az 1991-es neuchateli Eb-selejtezőt a törökök és a svájciak előtt, és jutottunk a középdöntőbe. Más kérdés, hogy ott a hatból már csak egy meccsen győztünk, s így lemaradtunk az 1993-as Eb-ről is. De még valamit hadd említsek meg a korosztályom utolsó mohikánjainak egyikeként: létezett egy utólag nehezen kimutatható, ám jelentős feszültség, részben a sportágon belül, részben az állami sportirányítás és a sportág között. Utóbbi abból adódott, hogy az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökhelyetteseként Páder János gyakorlatilag egy személyben uralta a sportvezetést, s ezen belül a kosárlabdázást.

– Azért érdekes, amit mond, mert Páder kosárlabdázó volt, aztán pedig sikeres szövetségi kapitány: két olimpián és hat Eb-n ült a kispadon, ő volt az 1955-ös aranycsapat szakvezetője.
– Azt követően, hogy 1965-ben Zsíros Tibort mondvacsinált vámügyre hivatkozva leváltották, olyan edzők kerültek a szövetségi kapitányi posztra, akiknek nem volt szakmai tekintélyük; igaz, Eszéki Rezső például nagypályás kézilabdázóból lett kosárkapitány. A müncheni olimpia előtt az akkori szövetségi főtitkár, Vincze György felkért, hogy állítsam össze a válogatott edzéstervét. A rutinos kollégák mellett olyan szakemberekkel is konzultáltam, mint a legendás kézilabdaedző, Török Bódog. Bementem Páderhez, az íróasztala közepén ott hevert az anyagom, ám rögtön a beszélgetés elején félretolta a dossziét. Az a mozdulat mindent elárult arról, mennyire hitt a leírtakban.

– Ha a nagy áttörés nem is jött össze, azért jó néhány klasszis játékossal dolgozhatott együtt. Melyik volt karrierje dream teamje?
– Sajnos nem azokkal értem el a legjobb eredményeket, akik a legnagyobb tehetségek voltak. Gellér Sándor, Gyurasits István és Losonczy Árpád kiemelkedő egyéni képességekkel volt megáldva, de
a nemzetközi porondon nem tudott maradandót alkotni. A legjobb csapatnak a már említett svájci Eb-selejtezőt megnyerő társaságot mondanám. Irányítóposzton három olyan játékost váltogathattam a taktikának megfelelően, mint Bodrogi Csaba, Nagy Zoltán és Zsoldos András, és ehhez az együtteshez tartozott még Turcsán Zsolt, Orosz László, Karagits Miklós, Heinrich Róbert, Halm Rolland, Dávid Kornél, Berkics László, Walke Károly és Zsebe Ferenc is. Ha ez a társaság profi menedzselést kap, többre vihette volna. Emlékszem, a Tungsram öt játékost adott a keretbe, emiatt az akkori klubedző, Tóth Lajos jogot formált rá, hogy beleszóljon a válogatott ügyeibe. Az ebből keletkező feszültség szétverte az addigi munkát. A játékosok elbizonytalanodtak, nem tudták,
hogy a vitában egyesületi munkaadójuk vagy a szövetségi kapitány mellé álljanak-e.

– Ha kapitányként nem is vihetett haza nemzetközi trófeákat, az önök otthonában azért volt egy olimpiai arany a felesége jóvoltából.
– Most is van.

– Díszhelyen?
– Angi sohasem igényelte, hogy szem előtt legyen, ahogyan az Athénból hazahozott Európa-bajnoki aranyát sem tette vitrinbe, igaz, nem is olyan beosztású a lakás, hogy vitrineknek helye lenne. Legutóbb akkor volt a kezemben a Mexikóvárosban nyert aranyérme, amikor az egyik unokám kérésére elővettük, és lefotóztam vele.

– Beszélgettek Németh Angélával kosárlabdáról is?
– Rengeteget! Remek meglátásai voltak, sokkal higgadtabban tudta elemezni a történteket, mint én, egy-egy vesztes meccs után ő csitítgatott. Nagyon jól érezte, miképpen kell az emberekkel bánni, sok okos tanáccsal látott el. Nagyon sokat köszönhetek neki.

– Részben a 80. születésnapja apropóján beszélgetünk, s egy ilyen jeles évfordulónál adódik a kérdés: az 1999-ben kiadott Játék a kosárlabda – A kosárlabda játék című szakkönyve után dolgozik-e újabb munkán?
– A terveimben szerepelt, fel is kértek rá, de az említett könyvem öt éven át készült, s utána nem éreztem késztetést, hogy újra leüljek a gép elé, ráadásul mostanra a játék is alapvetően megváltozott. Annak a szakkönyvnek amúgy kalandosan alakult a sorsa. Összességében már száz oldal fölött jártam, amikor a TF-en belüli költözéssel járó felfordulást kihasználva valaki ellopta a kéziratot. Ez kiborított, másfél évre leálltam a munkával. Aztán kaptam a feleségemtől karácsonyra egy füzetet, amivel arra ösztönzött, hogy jegyezzek fel ezer fontos kosárlabda-gyakorlatot. Ez adott lökést, hogy újra nekiálljak írni. Én gépeltem le a szöveget, én rajzoltam meg az összes ábrát – mire nyomdakész állapotba került, kissé elegem lett a könyvkészítésből.

– A pazarul felújított Dózsa György úti bázison beszélgetünk, a Honvéd bázisán, amely ugyan 1999 óta nem nyert aranyérmet, ám 33 elsőséggel még mindig toronymagasan vezeti az örökranglistát. Belátható időn belül lehet-e remény rá, hogy a Honvéd-kosárlabda régi fényében tündököljön?
– Akarat és fogadókészség van rá. A kiemelt akadémiai státus megadja az esélyt, hogy minőségi magyar mag álljon össze, de rengeteg múlik a légiósok kiválasztásán. A címvédő Falcótól eltekintve az NB I valamennyi szereplője liftezik; ha szerencsés kézzel választanak a vezetők, az élmezőnyhöz tartozhat a csapat, ha nem, akár a kiesés veszélye is fenyegetheti. Az előző idény ötödik helye bravúr volt a Honvédtól. A fővárosi klubok évtizedeken át uralták a férfibajnokságot, majd sorra megszűntek. Most megint több olyan akadémia, műhely működik Budapesten, amelyből kikerülhetnek azok a tehetségek, akikre felépülhet egy versenyképes Honvéd – csak ki kell várni… 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 5-i lapszámában jelent meg.)