A legkisebb fiú meséje – interjú Pongó Marcellel

– Az egyik csehországi edzés végén mások dobási stílusát utánozta, a társai szakadtak a nevetéstől. Hangulatfelelősnek, mókamesternek számít a csapatban?
– Szeretem a jó hangulatot, és ha tudok, segítek a megteremtésében.

– Két bátyja van, ebből a trióból is ön a „legélénkebb” – fogalmazhatok így?
– Azt hiszem, Mátéval vetekszünk ebben, ő is szereti a tréfát. Martin nyugodtabb, vele csak akkor volt probléma, ha sikerült kihoznunk a sodrából.

– Gyerekkorukban hogy nézett ki egy szombat délutánjuk? Kimentek az udvarra és egyből kosárlabdát vettek a kezükbe?
– Kicsi korunk óta versenyszerűen sportoltunk, szóval inkább meccseink voltak. Először fociztunk, aztán következett a kosárlabda. A bajai futballpálya mellett laktunk, ahová általában hátul szöktünk be és a salakos pályán rúgtuk a bőrt. Aztán mivel az idősebbik bátyám osztályfőnöke kosárlabdaedző is volt, elcsábította Martint, majd ment Máté is, végül – ahogy beleértem a korba – csatlakoztam hozzájuk.

– Hogy viselte a legkisebb szerepét?
– Voltak megpróbáltatások, de egészen jól.

– Azért néha elgyepálták a nagyobbak?
– Persze, ha nem viselkedtem megfelelően, néha kaptam, de a nagypapám mindig pártfogásába vett és megvédett, hogy a kicsit nem szabad bántani, szóval sokszor jó volt a legfiatalabbnak lenni.

– Rivalizált a testvéreivel?
– Már fociban sokat játszottunk egymás ellen, valamelyikünk beállt a kapuba, a másik kettő egy az egyezett. Kosárlabdában már tényleg kéttagúra szűkült a mérkőzéslétszám, itt hátrány volt, hogy én vagyok a legkisebb. Néha veszekedésbe torkollott a játék, ideig-óráig fújtunk is egymásra, de mindig szuper volt a kapcsolatunk.

– Felnézett a fivéreire?
– Igen, azért is kezdtem el kosarazni, mert ők is ezt a sportágat űzték. Martin a juniorévek után eligazolt Kecskemétre, néhány hétre rá Máté követte, én pedig egyedül maradtam otthon, ami kissé szokatlan volt. De amikor nem ütközött a meccsemmel, anyával és apával mentem a bátyáim mérkőzéseire, nagyon büszke voltam rájuk, hogy ott játszanak.

– A testvérei is nagy kalandba vágtak bele, de Bajától Németország még messzebb van. Hogyan adódott a lehetőség, hogy tinédzserként légiósnak álljon?
– Előbb 15 évesen Pécsre kerültem, de előtte Baján nulladikos gimnazista voltam, így 18 évesen nehéz döntést kellett meghoznom, hiszen lett volna még egy évem a suliból. A juniorban már nem tudtam játszani, az U20-as bajnokság nem volt elég magas színvonalú, a felnőttcsapatban viszont nem láttam a szerepem, és végül úgy döntöttem, kipróbálom magam külföldön. Az akkori menedzserem, Vinkó László segítségével kerültem Ulmba, ahol Nagy Zoltán edzőként dolgozott, és próbajátékon vehettem részt. Egy spanyol irányító is ott volt akkor, de ő nem érezte jól magát és hazament, nekem viszont sikerült meggyőznöm a németeket.

– Ha jól sejtem, nem bánta meg, hogy belekóstolt a külföldi létbe.
– Igen, most is jó döntésnek tartom. Harmadik gyerekként eléggé anyás voltam, s bár már Pécsen, a koleszben önállósodtam, Németországban végképp szükség volt rá.

– Nehéz volt megszoknia az ottani tempót, legyen szó kosárlabdáról vagy a hétköznapi életről?
– Volt bennem félsz, de ha már ilyen lehetőség adódott, nem mondhattam nemet. Emlékszem az első edzésemre, szinte gyerek voltam még 70 kilós súllyal, fizikailag nem volt könnyű, elnyomtak a többiek. A sebességkülönbség is feltűnő volt, mindent gyorsabban kellett csinálnom az itthonihoz képest. Nagyobb volt a verseny és a kihívás is edzésen. Már a klub felépítése lenyűgözött, a piramis legtetején volt az első osztályú, Európa-kupában szereplő csapat, a második számú együttesben kaptak szerepet a fiatalok, így először én is, valamint U19-ig bezárólag működött az akadémia, amelyben az első évemben még szerepeltem is. És mivel volt még egy ötödosztályú együttese is a klubnak, így akadt olyan hétvége, amikor játszottam egy U19-es, egy-egy harmad-, illetve ötödosztályú meccset is.

– A második évében viszont már nemzetközi kupatalálkozót vívhatott az Ulm színeiben.
– Már az első kint töltött esztendőmben felhívtak edzeni az első csapathoz, a másodikban pedig az Európa-kupában szerepet kaptam. A bajnokságban azonban csak négy meccsen léptem pályára, mert légiósnak számítottam. Sikeres idény volt, a Bundesligát 26–0-s mérleggel kezdte az Ulm, ez rekord Németországban, a nemzetközi porondon viszont játszhattak a fiatalok, például a Bayern München vagy a Himki Moszkva ellen is húsz percnél több játékidőt kaptam.

– Az állandó játéklehetőség miatt ment Nürnbergbe?
– A második ulmi idényben a harmadosztályú alakulattal feljutottunk a második vonalba, ám elég nagy volt a színvonalkülönbség, nem sikerült benn maradni. A Bundesliga-csapathoz légiósként még nem voltam eléggé érett, így a másodosztályú Nürnbergbe igazoltam, mert úgy gondoltam, megkapom a megfelelő játékperceket. Nem indult jól az ottani időszak, igazából egy litván másodedző szerette volna leginkább, hogy odakerüljek, a vezetőedző nem bízott bennem és a csapatnak sem ment jól, én sem éreztem a bizalmat. Aztán a 11. forduló után egy csapásra 14 meccset nyertünk meg sorozatban, s végül feljutottunk az élvonalba, de nem indulhattunk el, mert nem volt megfelelő a csarnokunk hozzá.

– Nem jutott eszébe, hogy letelepszik Németországban?
– A második ulmi évadomban szóba került, hogy német útlevelet szerezhetnék, de végül ezt az ötletet elvetettük. Sokáig szerettem volna kint maradni, hogy benne legyek a körforgásban, de másként alakult.

– Hat év után döntött úgy, hogy országot vált. Egyértelmű volt, hogy a németországi időszak után érdemes hazatérnie?
– Nem teljesen, a másodosztályban már nem szerettem volna Németországban maradni, más számottevő lehetőség viszont nem adódott. Itthonról több ajánlatot kaptam, de viszonylag gyorsan megegyeztem az Albával. Jó döntés volt, kiválóan éreztem magam Fehérváron, bár mindkét idény eléggé hullámzó volt. A második végén remek döntőt játszottunk a Falcóval, köszönhetően annak is, hogy nagyszerű társaság jött össze az öltözőben, a légiósok is tökéletesen beilleszkedtek – szakmai és emberi szempontból is.

– Ebben a döntőben a szombathelyi szurkolók a második, fehérvári meccs után leköpték. Akkor már lehetett hallani arról, hogy keresi a Falco, és sokan úgy gondolták, ezzel el is dőlt, hogy marad az Albában. Végül nem lett igazuk…
– Igen, hallottam, hogy a Falco érdeklődik, de szóltam az ügynökömnek, Lóránt Péternek, hogy csak a döntő után foglalkoznék a lehetséges klubváltással. Fehérváron a meccsek után mindig körbementünk a szurkolókkal pacsizni. Felfokozott volt a hangulat, a drukkerek persze ittak is egy keveset. A szombathelyi tábor előtt haladtunk el, amikor valaki mondta a nevemet, én visszafordultam, és valaki azt gondolhatta, provokálni akarok, így találtak el. Azonban nem volt olyan súlyú az eset, ami befolyásolta volna a döntésemet a jövőmről.

– A Falco mellett a Bajnokok Ligája-indulás szólt?
– A karrierem során több olyan eset volt, hogy elértünk valamit, de nem léptünk feljebb vagy előrébb. A Nürnberggel az élvonalat nem vállaltuk, a Fehérvárral a nemzetközi kupaszereplést, a Falcónál pedig a BL-indulással és a jó feltételek biztosításával meggyőztek, hogy őket válasszam. Az első szombathelyi évemben még be kellett illeszkednem, pozicionálnom magam a hierarchiában, kevesebb szerepet kaptam, mint az Albában, de erre számítottam is. A mostani, második idényemben viszont tényleg fontos szerepet kapok, és én is otthonosan mozgok a klubnál és a városban. A Falcónál a nyugalom és a biztonság az alapja a sikerességnek, gyengébb meccs után sincs kapkodás, nem veszik a fejét senkinek, hagyják nyugodtan dolgozni a csapatot.

– Amikor 18 évesen kiment Németországba, olyan karriert képzelt el magának, amilyet befutott?
– Nem, nyilván szerettem volna a német első osztályban kosárlabdázni, de nem vagyok csalódott, bajnok lettem a Falcóval, a BL-ben remek együttesek ellen játszom, és ki tudja, lehet, még lesz olyan lehetőség, hogy ott játsszak. Huszonhét éves vagyok, remélem, a legjobb éveim még csak most jönnek. Szeretném a Falcóval megvédeni a bajnoki címet, a BL-ben messze jutni, és jó lenne a kupagyőzelem, abban még nem volt részem.

– És a válogatott?
– Sajnos az utolsó két selejtezőn nem a saját kezünkben van a sorsunk. Ha hívnak, megyek, ahogy mindig, és igyekszem segíteni. Tavaly februárban zavart, hogy nem kaptam lehetőséget, de most már úgy vagyok vele, amennyi idő jut, az alatt kell hozzátennem a magamét a csapat játékához. A válogatott szereplés szerintem azon is múlik, mit érünk el a következő két mérkőzésen, de ez még a jövő kérdése.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. január 18-i lapszámában jelent meg.)