A sport bugyraiban – Hosszú Kávé N. Pál Józseffel

– Egységként nézve korábbi két esszékötetét, amelynek Magyar sport – magyar sors, illetve Magyar sport – magyar sors II. a címe, felvetődik: az első kettőhöz illeszthető harmadiknak miért lett a címe Nem azé, aki akarja…?
– Már a második is új ötlet híján lett római II. Amikor Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa – az írásaimat érdemükön felül méltató előszó írója – e címet javasolta, elfogadtam, hisz Szent Pál levelének mondata – egészében! – a magam sportra is érvényesnek remélt világképének lényegét fejezi ki. Arra voltam kíváncsi, azonosítható értékrendről vallanak-e az írások, s olvashatók-e együtt az „aktualitás” elmúltával is.

– Válaszolok: olvashatók – más kérdés, hogy a „csak” sportrajongónak szokatlan figyelem kell hozzá.
– Tudom, szemléletem a szurkolónak tán „témaidegen”. Mert mi érdekli az igazi drukkert? Mi miért történt a pályán tegnap és mit várhatok a holnaptól? A cikkek, podcastok, kommentek 99 százaléka ezt firtatja. Engem a sport mint kultúrtörténeti jelenség s annak erkölcsi, metafizikai tanulságai érdekelnek, amihez a téma históriáját jó ismerni persze.

– A londoni olimpia előtt titkos esélyesként gondolt Risztov Évára, s tippje bejött. Így fogalmazott: Egerszegi Krisztina 1988-as szöuli úszása volt az élményhez fogható. Mondta: „Lehet, valóban írni kellene róla.” Megtette.
– Igen, Ezüstlány hazatért az írás címe.

– Miért vélte esélyesnek az „ezüstlányt”?
– Mert a medencében 2002–2003-ban szerzett ezüstérmei azt súgták, nem úszózseni a lány, de kivételes a szorgalma, s nagyon terhelhető. S amikor évek múlva nyílt vízi úszóként visszatért, úgy gondoltam: lehet, ez az ő igazi „műfaja”. 2011-ben a sanghaji vébén vezető helyről zárták ki, a táv vége felé. „Hoppá” – mondtam magamban! A 2012-es debreceni Eb-n 800-on harmadik, 1500-on második lett, egyéni csúcsokkal, majd’ nyolc évvel első „visszavonulása” után! S ami a lényeg: oly tudatossággal, belső harmóniával beszélt, célját szóval nem említve, hogy hitemmé lett: aranyért megy Londonba! A táv elejétől látszott, hogy így van. Semmi dühödt „akarást” nem láttam rajta, csak azt: teszi a dolgát, ahogy tennie kell. Torokszorító volt átélni a versenyt!

– Azóta Rasovszky Kristóf Párizsban győzött, Betlehem Dávid harmadik lett. A szakág már-már hagyományteremtő.
– Szinte metafizikai telítettségű volt a verseny s az utána való percek. Írtam róla, az év sportolója szavazáskor meg Kristófra és edzőjére voksoltam. Szomorkodtam, hogy a történet „csoda részét” nem érzékelik elegen. A verseny a kötet lezárása után volt, így nem került írásom a könyvbe.

– A jövőbe nézve előkerülhet a „cilinderből” valaki?
– Hűha! Lehet, lesz aranyérmesünk Los Angelesben, akinek a nevét sem ismerjük még? Az úszásról: Jackl Vivient többen nagy tehetségnek tartják, szurkolok neki. De! Még nem volt 16, amikor 2024 áprilisában 4:34.96-ot úszott 400 vegyesen. Aztán Párizsban tíz (!) másodperccel gyengébbet.

– Nem volt elvárás, azért vitték ki, hogy szokja a játékok levegőjét.
– Rendben, de ne dobálózzunk Egerszegi vagy Kovács Ági – Viviennél fiatalabbként lett bronzérmes Atlantában! – nevével vele kapcsolatban. Nagy a felelőssége a vele, érte dolgozóknak!

– Hát igen. Ha Párizsban négy századot (!) javít legjobbján, harmadik.
– Így igaz, de a győztes kanadai Summer McIntoshnak 4:24.38 a világcsúcsa. Nem könnyű megmondani, mi lesz Los Angelesben, a szakember – hadd ne nevezzem meg – úgy véli, Vivien „jó” lesz akkorra.

– Óvatos meghatározás: talán már most is az, nem?
– Úszásban nem mindig könnyű a „felnőttbe” való átmenet, sok múlhat a lélektani, mentális készenléten, teherbíráson is. Késely Ajnát említem, aki 2017-ben junior-vébét nyert, 2018-ban az ifiolimpián három számban győzött, újabb év múlva 400 gyorson 4:01.31-nél tartott. Ezt az időt képtelen megközelíteni majd’ hat éve már. Kós Hubert 2028-ban „tetőn” lehet: ha a hazai rövid pályás vébé időit (1:45.65, 200 m; 48.79, 100 m háton) próbálom 50-es medencére „lefordítani”, nagy dolgokra képes még. 100 pillangón is jó lehet, de a 200 vegyeshez mellen minimum két másodpercet kellene javulnia.

– Mi lesz Milák Kristóffal?
– Azt csak az atyaúristen tudja!

– Korábbi köteteiben kevés külföldi téma szerepelt – a szapporói olimpia, Bob Beamon, Ayrton Senna –, a mostaniban sokkal több a nem honi vonatkozás. Ez tudatos?
– Nem. Ahhoz nyúltam, ami „szembejött”, s ha a „belső hang” írásra szólított. Jonathan Wilson könyve a labdarúgásunkról, Roger Federer búcsúja, a világcsúcsgyáros rúdugró, Armand Duplantis vagy a maratoni futás bécsi „laboreredménye” kapcsán az Emberkísérlet? Maradona, Pelé, Bobby Charlton, Beckenbauer távozása pedig sokkal több, mint életrajzi esemény. Beamon kapcsán számíthatott, hogy neves ugrását születése pillanatában láttam a tévén, jó 56 éve már, s elfogott a nosztalgia.

– Korábban említette, nem a sport vonzotta akkor, hanem a képernyő.
– 1966. július 15-én, a magyar–brazil napján még tényleg nem, viszont a tévé előtt átélt öröm szinte rögtön „sportbolonddá” tett.

– Ha lehet mondani, hogy sporthoz való viszonyát a tévé „robbantotta be”, az internet terjedése is hasonló hatású volt?
– Az internet hozta információs robbanásnak óriási a szerepe a sport üzleti-szórakoztatóipari fordulatában, nekem azt jelenti, hogy a hírekhez hamarabb hozzájutok. A Nemzeti Sportot már én is online olvasom általában. Ám a jelenség némely hozadékára szomorúan nézek. A gyorsaság, a híráradat a dolgok mélyebb értelmét, a „csodák” fölismerésének képességét lúgozza ki.

– Ez illik a „mi miért történt a pályán tegnap és mit várhatok a holnaptól” – csak ez számít problematikába.
– Persze. S e szemléletnek például az én írásaim is értelmezhetetlenek. Nyolcezer karaktert végigolvasni? Ugyan…! Lassú, lassú…!

– Ez baj?
– Nekem igen. Csak a nézettség, a kattintás számít, holott tudható: egy cikk, könyv olvasottsága és értéke közt nem mindig van összefüggés.

– Mi a negatív következmény?
– Például a futballal kapcsolatos szemléleti értékvesztés. Ahogy versenypályává lett a világ, úgy hal el a játék közösségteremtő intimitása, s nő az önérvényesítő agresszivitás. Egyéni sportággá lett, s külön tudománnyá a „ki hova tart”, sőt a „kinek hova kellene tartania” kérdése. Jelen kell lenni, „szintet lépni”, vak módján mászna mindenki a top-top… ez meg az felé. Nincsenek pályafutások, csak „karrierek”. Beszeszelt papagáj módján ismételgeti e vegyes értékű szót mindenki szinte.

– Miért lett irodalomtörténész, s miért „csak” hobbija a sport? Fordítva nem lehetett volna?
– Tíz-tizenöt éve többet írok sportról, mint bármi másról. Mindig a történelem mint egzisztenciális, közösségi tét érdekelt, ahol az irodalom, a művészetek és a sport az átélés-kifejtés terepe, alkalma elsősorban. A sporttörténésznek ugyanúgy kell (kéne) dolgoznia, mint a történésznek. A baj, hogy a sporttörténet műfaja nincs még igazán kitalálva. Amit sokan annak gondolnak, az vagy statisztika, vagy afféle „tudósítás”, ezúttal régebbi eseményről. Ritka, aki a sportot széles históriai kontextusban nézi.

– Nem gondolt rá, hogy futballunk útját a Kádár-korszaktól a felívelő állapotig leírja? Címjavaslatom: Elhagyatva majd elcsábítva.
– A témához közel álló írásom a Futballromlásunkról – az emelkedés reménye idején című a Rendszerváltó Szemlében jelent meg a nyáron. Gondolatom, hogy a romlás gyökere a sport főleg 1960 utáni nyugati státuszváltozásával együtt járó „robbanásra” való hazai reagálásképtelenségben keresendő, ami történészi probléma elsősorban. Nem elég a „hülyéket” keresgetni tehát.

– Eszményképei Csik Ferenc, Papp László, Balczó András, Egerszegi Krisztina. Miben különböznek ők a karriersportolóktól?
– Ők úgy épültek-épülnek be a nyitott lelkek tudatába, mint a Himnusz, a Gellérthegy vagy a Hazám, hazám ária. Példájuk emberi és nemzeti azonosságtudatunk fundamentuma, „tettük” után évtizedekkel is. Amit adtak, nemcsak sportteljesítmény, örömet és szeretetet hoztak a földre, ami nem „fogy el”, mint a pénz vagy a „tegnapi siker”, amiből – mondja a mezei szurkoló – „megélni nem lehet”.

– Milyen sporttémájú kiadványt tervez a közeljövőben?
– Konkrétan semmilyet. Élek, szemlélődöm s írok, ha írásra szólít „valaki”. Ahogy a nemes győzelmet, a hit kegyelmét, a lélek békéjét, a szerelmet, úgy – hitem szerint – az írást, a könyvet „akarni” sem lehet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 1-i lapszámában jelent meg.)