Emlékezés: Gene Hackman – a győztesek könyvében

„A diszfunkcionális családok számos nagy színészt adtak a világnak” – mondta egy interjúban Gene Hackman. Igaza van, és erre ő az egyik legjobb példa.

A kaliforniai San Bernardóban született 1930-ban Eugene Allen Hackman néven. Tizenhárom éves volt, amikor erőszakos természetű apja elhagyta a családot, anyja pedig ezután végleg elmerült az alkoholizmusban. Gene-nek zűrös kamaszkora volt, verekedés, bolti lopás, lógás kísérte, és az iskola sem az a terep volt, amely sikerélménnyel kárpótolta volna a tanulásban vagy a sportban.

„Nem voltam kiemelkedő sportoló gyerekként, egy jó edző talán többet kihozhatott volna belőlem, de mindenképpen több biztatásra lett volna szükségem. Benne voltam az iskolai kosárcsapatban egy ideig, aztán összebalhéztam az edzővel a hozzáállásom miatt, és akkor úgy döntöttem, kiszállok.”

És kiszállt, de nemcsak a csapatból. Lelépett az álmos illinois-i Daneville-ből, és – korát „felkerekítve” – beállt tengerészgyalogosnak 16 évesen. Öt év távol-keleti szolgálat után úgy tért vissza az Államokba, hogy biztosan tudta: színész akar lenni. 1956-ban beiratkozott Pasadenában egy előadóművész-képző intézménybe, de az első félév után őt és egy társát reménytelenül tehetségtelennek ítélték, és elküldték. A két „kirostált” barát úgy döntött, nem adja fel színészi álmait, és New Yorkba költözött. (Ja, a másik „tehetségtelent” úgy hívják: Dustin Hoffmann.) Míg megtalálta az első színészi munka, volt éttermi „ajtónálló” (ebben a minőségében találkozott vele volt pasadenai oktatója, aki közölte, ez a meló épp neki való…), szódás fiú meg bútorszállító, miközben makacsul járt a kisebb filmes és színházi szerepekre meghirdetett meghallgatásokra. Az áttörést egy Broadway-darabban (Playbill) nyújtott nagy sikerű alakítása hozta el 1964-ben, amely után Gene Hackmanre felfigyelt a filmes szakma is. Első „látható” szerepét – egy gengszterfigurát – a Bonnie és Clyde című filmben kapta (Oscar-jelölést ért), majd rá két évvel egy sportos moziban jött az első edzőkarakter – még három követi pályafutása során.

A Verseny a lejtőn igazi hollywoodi sztori – lenne. Ha csak a vázlatos tartalmat nézi az ember: az olimpiai csapatba kerülésre szinte esélytelen amerikai síző (Robert Redford) két riválisa sérülése folytán esélyt kap a válogatott vezetőedzőjétől (Hackman), és a végletekig kiélezett versenyben olimpiai bajnok lesz. De ez a film nagyon nem a megszokott klisékkel dolgozik. A főhős igazi antihős (az is marad), egoista, arrogáns, beszűkült, érzelmileg sivár személyiség, akinek az a szó, hogy „csapat”, semmit sem jelent, és akit egyetlen cél vezérel: az olimpiai arany. Az eredeti forgatókönyv a csapatot képviselő és összetartó edző és a végtelenül önző versenyző közti feszültséget helyezte volna a középpontba, amiből aztán egyszemélyes lélektani dráma lett, Gene Hackman karaktere pedig Redfordé mögött háttérbe szorult. A konfliktus – csapat vs. ego – visszaköszön Hackman későbbi sportfilmjeiben, főleg az 1986-os A legjobb dobásban, addig azonban történt egy-két említésre méltó esemény a pályafutásában. 1972-ben megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat a Francia kapcsolat zsarualakításáért, amivel végérvényesen felső polcos sztár lett, bár ő mindig hajlamos volt színészi munkásságát lekicsinyelni, magát egyszerűen „fair actornak” nevezve. Nagy hatású, fajsúlyos filmek és szerepek sorjáznak a neve mellett a hetvenes-nyolcvanas években, hogy csak néhányat emeljünk ki: Magánbeszélgetés (r: Francis Ford Coppola), A dominó-elv (Stanley Kramer), A híd túl messze van (Richard Attenborough).

1986-ban kéri fel David Anspaugh az A legjobb dobás főszerepére, Norman Dale kosárlabdaedző karakterének megformálására. A síversenyzős mozival ellentétben ez igazi, hamisítatlan amerikai(-hollywoodi) sikersztori, minden hatásos-hatásvadász klisét bevetve (a kutyát kivéve…), kiszámítható közbenső és végkifejlettel, mégsem süllyed a film giccsparádévá, amire a rendező, forgatókönyvíró mellett Hackman – és mellette Dennis Hopper – zseniális alakítása a magyarázat. A mozi valós történeten alapul, az Indiana állami bajnokságot 1954-ben „underdogként”, valószerűtlen menetelés végén megnyerő kis Milan High School kosárlabdacsapata volt a minta. Anspaugh filmjében az egyetemi bajnokságban is sikeres, ám indulatkezelési problémákkal küzdő edző, Norm Dale kap még egy esélyt a kis „falusi” középiskolai csapat, a Hickory High School irányítóitól. Hickoryban két szentség létezik: a Biblia és „a” csapat. Egyikhez sem lehet „hozzányúlni” – legalábbis amíg Dale be nem teszi a lábát a tornacsarnokba, és fel nem rúg mindent, ami szent és sérthetetlen. Na persze nem a Bibliát, hanem a csapat taktikáját, összeállítását, szemléletét. Ha meccsek előtti motivációs beszéd, alighanem mindenkinek a Minden héten háború jut eszébe, pedig az A legjobb dobásban is vannak remek szövegek: „Ha minden szellemi és lelkierőddel azon vagy, hogy a lehető legjobb legyél, nem érdekel, mit mutat az eredményjelző, az én könyvemben mi leszünk a győztesek.” „Öt játékos a parketten egységbe forrva: csapat, csapat, csapat! Senki sem fontosabb a másiknál!” „A seregben vagy. Az én hadseregemben. Legalábbis minden nap háromtól ötig.”

A történetben tehát Dávid győz, a kiátkozott megdicsőül és még a szerelem is rátalál. Ez azonban még nem garancia a (kassza)sikerre, olyannyira nem, hogy Gene Hackman nem is hitt benne. A rendező elmondta, a film egyik meccsjelenetében látszik, hogy a háttérben a kispadon a tréner mellett ülő segítője (Dennis Hopper) a térdét csapkodva nevet. Hopper elárulta Anspaugh-nak, Hackman épp azt mondta neki: „Dennis, van elég megtakarításod? Mert ez után a film után tuti nem kapunk több munkát…” Hát kaptak, a film szép nyereséget hozott, az AP minden idők 25 legjobb sportfilmje szavazásán a Baseball bikákat és a Rockyt megelőzve első lett.

A nyolcvanas években Hackman nemcsak a vásznon, hanem a való világban is megmerítkezett a versenysport világában: Steve McQueen és Paul Newman után kipróbálta magát autóversenyzőként, jellemzően az ún. ProCelebrity-sorozatban, amelyben több futamot megnyert, aztán emelte a tétet, és 1983-ban a Toyota Celica-csapat tagjaként a legendás Daytona 24-en és a riverside-i hatóráson is rajthoz állt, utóbbin összesítésben a 16. lett. Amikor arról kérdezték, miért nem lett belőle profi pilóta, így válaszolt: „A személyiségem miatt. Hogy igazán jó légy, rendkívül önzőnek kell lenned, bár ez igaz a színészetre is… De nem vagyok ehhez elég kemény, mert ugyan megtanulhatsz egy csomó technikai fogást, egyet nem lehet: a gyilkos ösztönt. Az pedig belőlem hiányzik.”

Másik sportszerelme a golf volt. Az elnök emberére akad és a Bat 21 című filmben azok a golfmozdulatok Hackmantől olyanok, akárha Jack Nicklaust látná az ember, pedig a színész ebben is igen kritikus volt magával: „Amikor megkérdezik golfozás után, jó volt-e a pálya, csak azt tudom mondani, rossz embert kérdezel, nekem minden pálya akkora kihívás, hogy nem tudom felfedezni bennük a jó dolgokat.” 

Na, de vissza a mozi világába. Az 1988-as Kétes döntésben a változatosság kedvéért edzőt alakít, pontosabban bokszedző-édesapát, akinek két fia közül az egyikkel az olimpiára készül, a másik viszont a „sötét oldalon” használja fel a tehetségét, és összeütközésbe kerül a törvénnyel és az apjával. Tizenkét év telik el, mire újra sportfilmben tűnik fel, s ki hinné, trénert játszik benne. 2000-ben, négy évvel a visszavonulása előtt a közönségkedvenc Keanu Reevesszel forgatja le a Cserecsapat (The Replacements) című mozit. Nemcsak a szerep, a sztori is hasonló a műfaj és Gene Hackman korábbi filmjeihez: a lesajnált lúzerek esélyt kapnak, és természetesen mindenkire rácáfolva megcsinálják. A történet az 1987-es amerikaifoci-idényben játszódik, amikor is a játékossztrájk miatt leáll a bajnokság. A Washington Sentinels csapata az óriási pénzveszteséget egy cserecsapat kiállításával próbálja minimalizálni. Az öntörvényű Jimmy McGinty edzőnek (Hackman) egy hete van összeszedni és csatasorba állítani az alkalmi brigádot. Na, de kit lehet az év végi hajrá közben hadra fogni? Például egy alkoholista walesi focistát (Rhys Infans parádézik a szerepben), egy szumóbirkózót, két kidobóembert és Shane Falcót (Keanu Reeves), az egykori ígéretes tehetséget, akit kinevez az edző kapitánynak. És végül győznek, mert közben legyőzik önmagukat is, és ráéreznek, mekkora erő rejlik a közösségben. Hát igen, kicsit közhelyes, nagyon amerikai, de attól még igaz.

Mert hogy is mondta Norman Dale? Nem számít, mit mutat az eredményjelző, ha mindent megtettetek, az én könyvemben győztesek lesztek.

A mi könyvünkben ön is az, Mr. Hackman.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 8-i lapszámában jelent meg.)