Nyáron motorcsónak-versenyző, télen síoktató – Sebes Emil-interjú

– Hogyan jött a motorcsónak-versenyzés az életébe?
– A vízi motorozás és a vízi élet már édesanyám által része lett az életemnek. A soroksári Duna-ágon rengeteg időt töltöttünk gyerekkoromban, hatévesen már a vízen voltam. Akkoriban a part még nem volt felparcellázva, nem volt urbanizáció, ott kötöttünk ki, ahol csak akartunk. A túrahajózás után a hivatalos versenyzői pályafutásom 1946-ban kezdődött – avatott be minket a kezdetekbe a 92 esztendős Sebes Emil.

– Milyenek voltak a kezdetek?
– A Kis-dunai Evezős és Motoros Sportegyesületben kezdtem el sportolni, az egyik első versenyem is itt volt a környéken, a Ráckevéig és onnan vissza kiírt futam. Még nem volt lehetőség motorokat importálni, de erre nem is volt szükség: Buday Béla bácsi nagyon jó csónakmotorokat készített a kis üzemében. Közben megalakult a Magyar Motorcsónak-szövetség, és elkezdtek kibontakozni az olyan neves hajóépítők, mint Karsai Béla bácsi. Nagy igény volt a hajókra, egy évre előre meg kellett rendelni, de megérte, csoda volt, ahogyan kinéztek. Napjainkban a Római-parton rendeznek találkozót a fahajógyűjtőknek, érdemes kimenni, milliós értékű csodákat láthatnak az érdeklődők.

– Mely versenyeknek volt a legnagyobb presztízsük?
– A ráckevei mellett a Margitsziget körüli volt igazán rangos, de rendeztek országos bajnokságot a Balatonon, Siófokon és Balatonfüreden, a Tiszán Szegeden, de nagy verseny volt a váci is. Minden évben a nyolc-tíz futamból álló magyar bajnokságból lehetett bekerülni a válogatott keretbe. Ez nekem már rögtön az első évemben sikerült. A nyugati államokban összesen tizenegy versenyt nyertem, százegyből hetvenhatszor dobogós voltam. Jó életünk volt, mert akkoriban egy átlagos magyar honfitársunk nem tudott eljutni külföldre, mi pedig egy évben többször is útra kelhettünk.

– Milyen előnyökkel jártak a külföldi utak?
– A Honvédelmi Minisztériumnál voltam sportállásban mint technikus. A sportállás azt jelentette, hogy válogatottként szabadon járhattunk külföldre, ahonnan számos értékes dolgot tudtunk hazahozni. A vámon eltekintettek, ha behoztunk egy zsebrádiót, de valamikor Doxa és Marvin karórákkal, feketekávéval, nejloningekkel tértünk haza.

– Mi volt a legkülönlegesebb élmény, amivel a külföldi szereplései alatt gazdagodott?
– Amikor Varsóban volt az Európa-bajnokság, Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár éppen a lengyel fővárosban vett részt a pártkongresszuson. Elhozták őt is a versenyünkre, sőt, még a depóba is lejött hozzánk. Olyan részeg volt, hogy a korra jellemző puszilkodás közben rám esett, a két biztonsági emberének kellett „levennie” rólam.

– Hol és milyen kategóriában állított fel világrekordot?
– A magyar szövetség kétévente megrendezte a sebességi csúcskísérletet. Az enyémre 1963-ban a ráckevei Duna-ágon került sor állóvízben, repülőrajttal. Nem verseny volt, csak bójától bójáig célfotóval lemérték a sebességet: 88.7 kilométer per óráról 97-re javítottam a világcsúcsot, majd két évvel később Berlinben már 103.54 kilométeres óránként sebességet mértek a kéthengeres König motorral felszerelt hajómmal.

– Mennyire volt veszélyes a gyorsasági motorcsónak-versenyzés? Sok múlt a technikán?
– Már nyolcvannál is, ha rosszul volt beállítva a hajó, felpattant a vízről, és irányíthatatlanná vált. Több haláleset is volt, nem túlzok, ha azt mondom, életveszéllyel járt a versenyzés. Amikor az ötvenes években elindult a versenysport, a technika és a biztonsági feltételek még gyerekcipőben jártak. Eleinte mentőmellény sem volt, márpedig amikor valaki száznál kiesik a hajóból és találkozik a vízfelülettel, olyan, mintha a betonra esne. Sajnos külföldön szemtanúja voltam olyan esetnek is, hogy egy ötszáz köbcentis hajó nagy sebességnél irányíthatatlanná vált, elszabadulva kirohant a tribünre és ott robbant fel. A vízfüggöny miatt a látótáv nagyjából tíz méter.

– Később javultak a biztonsági feltételek?
– Éppen az ilyen esetek elkerülése miatt, ezután már volt egy kábel a lábunkra kötve. Ha buktunk, megszakította a motorral a kapcsolatot, hogy leálljon és a hajó ne robogjon tovább irányíthatatlanul. Miután szegény Pintér Józsinak rámentek a fejére, a bukósisak viselését is kötelezővé tették, addig, mondjuk, svájcisapkában versenyeztünk. Aztán jött a mentőmellény is, amelynek színét élénkké, feltűnővé tették, hogy könnyebben megtaláljanak bennünket a vízfelszínen, vagy ha elsüllyedünk.

– Kik voltak önön kívül a legnagyobb versenyzők itthon?
– Surányi Bandi, aki nekem osztályvezető őrnagyom is volt. A háromszázötvenes kategória kiemelkedő alakja volt, de aztán húsz év után ő is abbahagyta. Mester Pista az ötszázasok között alkotott maradandót, kétszázötvenben Márkus Pista, százhetvenötben pedig jómagam. Hosszú időn keresztül voltunk a válogatott keret tagjai. Nyíri Ica személyében kitűnő női versenyzőnk is volt, kétszázötvenben versenyzett. Sajnos már ő sincs köztünk – már csak én élek közülük.

– Milyen volt ennyire fiatalon Budapesten átélni a második világháborút?
– Előbb cserkész, majd levente voltam, a Szent József Fiúnevelő Intézet növendéke voltam. Akkor még elhittük, hogy győzünk a háborúban, de a végén már arra tanítottak minket, hogy mit kell csinálni, ha megszólal a bombázást jelző sziréna. Ott voltam Budapest ostrománál és a kitörésről is vannak emlékeim. A háborút követően elvitt az ÁVO, klerikális beállítottságúnak könyveltek el. Két barátomat is felakasztották, mert fegyvert találtak náluk, engem „csak” internálótáborba küldtek.

– Mivel foglalkozott a motorcsónak-versenyzői pályafutása befejeztével?
– Már közben elvégeztem a síoktatói tanfolyamot a TF-en, télen túrákat vezettem. A nyaraimat a motorcsónaksport határozta meg, telente pedig kimentem a különböző utazási irodákkal külföldre, például a Neckermann-nal oktatni szilvesztertől márciusig. Emellett az akkori nejemmel kerékpáron bejártuk Európát. Többnyire egy hónapos túrák voltak, négy-ötszáz kilométert tekertünk és sátraztunk.

– A mozgalmas sportélete mellett mennyi ideje jutott a családjára?
– Két gyerekem és két unokám van, és jelenleg egy huszonkét évvel fiatalabb feleségem. Nem ő az első, akivel összeházasodtam, de sokan nem tudták hosszú távon elviselni, hogy keveset vagyok otthon.

– Hogyan telnek mostanában a napjai?
– Jelenleg is hagyományőrző egyesület tagja vagyok, van egy kutatásom, a második világháborús könyvgyűjteményem több mint négyszáz darabból áll. A szakmám üzem- és repülőmérnök, onnan mentem nyugdíjba. Korábban lőni is jártam, de a nyugdíjamból már sajnos nincs rá lehetőségem. Viszont jelentős fegyver- és pipagyűjteménnyel büszkélkedem, azt szoktam gondozgatni szabadidőmben, amikor nem az unokáimmal bográcsozom vagy sütögetek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 29-i lapszámában jelent meg.)