Hosnyánszky Norbert: Érzelmek nélkül nem lehet sportolni

– Azt javasolta, hogy egy szentendrei kávézóban beszélgessünk. Jól sejtem, hogy ez az egyik törzshelye?  
– Szeretek kávézóba járni a barátaimmal. Ha tehetem, itt kezdem a délelőttöt, főleg nyáron, mert reggelente idesüt a nap. Iszom egy csésze kávét, eszem egy jó omlettet, beszélgetünk, aztán mindenki megy a dolgára.

– Mennyire sűrű az időbeosztása?  
– Változó, a megoldandó feladatoktól függ. A Honvédnál amolyan összekötő vagyok az utánpótlás és a felnőttcsapat között, szóval gyakran előfordul, hogy valamelyik játékossal vagy szülővel kell beszélnem, egyeztetnem. Olykor az egész hét sűrű, de van, hogy csak kétszer-háromszor akad teendőm.

– Nem nehéz terveznie?  
– Valóban gyakoriak a spontán feladatok, de azért valamennyire tudok tervezni. A hétköznapokon néha szabad a délelőttöm vagy a délutánom, hétvégenként viszont az eseményeké a főszerep. A felnőttekkel mindenhova utazom, a kispadon ülök a bajnokikon, emellett a hazai utánpótlásmeccsekre is járok.

– Versenysportolóként évtizedeken át be voltak táblázva a napjai. Nem vágyott rá, hogy a visszavonulása után kisebb legyen a pörgés?  
– Dehogynem. Fiatalabb koromban úgy voltam vele, ha egyszer abbahagyom, egy évig semmit sem szeretnék csinálni.

– És így történt?  
– Nem, mert idősebb fejjel már nem tudtam elképzelni, hogy akár egy-két napig tétlenül üljek otthon. Egyszerűen képtelen vagyok a semmittevésre. Ha más nem, elviszem a gyerekeimet edzésre vagy elmegyek értük az iskolába – szükségem van rá, hogy mindig legyen tennivalóm. A szabadidőmet is aktívan töltöm: nagyon szeretek különböző programokat szervezni, kirándulni a gyerekekkel, és a padelnek köszönhetően a sport is az életem része maradt.

– A barátai, ismerősei nyugodt, higgadt emberként jellemzik, a medencében viszont rendszerint eksztázisban játszott, őrületbe kergette az ellenfelet. Mintha csak átállított volna egy kapcsolót…  
– Egyáltalán nem esett nehezemre az átállás. Valóban nyugodt ember vagyok a civil életben, az igazságtalanságot nehezen viselem, de szerencsére viszonylag ritkán szembesülök vele. A medencében viszont minden egyes mérkőzést élet-halál harcként éltem meg. Ezt hozta ki belőlem a sport, valószínűleg emiatt tudtam ilyen sokáig játszani.

– Már gyerekként megvolt önben ez a küzdőszellem?  
– Igen, ezért is választottam csapatsportágat, az úszást unalmasnak találtam. Úgy-ahogy megtanítottak úszni, aztán kipróbáltam a vízilabdázást, és hamar megtaláltam az örömömet benne. Ha labdajátékot űzök, előjön bennem a versenyszellem, viszont például egy kártyajáték sohasem tudott felidegesíteni.

– Milyen értékeket vitt magával az uszodai közegből, amelyben szocializálódott?  
– Jó irányba terelt a sport, sok mindent köszönhetek a vízilabdázásnak. Alázatot, tiszteletet tanultam, amit mindenkinek megadok, de cserébe én is elvárom. Azt is a sportnak tulajdonítom, hogy tiszta lelkű embernek mondhatom magam, emiatt sokan megbíznak bennem, ami nagyon jóleső érzés.

– Hamar fel kellett nőnie a nagybetűs élethez, elvégre már tizenkilenc évesen olasz klubhoz igazolt. Milyen elvárásokkal fogadták a Florentiában?  
– Máshogy álltak hozzám, mint egy tapasztaltabb külföldihez. Az akkori edzőm, Kemény Fecsó bácsi beszélt az olasz csapatot irányító Riccardo Tempestinivel, megkérte, hogy az életkoromnak megfelelően kezeljen. Így is történt, még pátyolgatott is, ha kellett, ami jót tett nekem, mert ment a játék. Éppen annyi terhet tett rám, amennyi a fejlődésemet szolgálta, megtanultam úgy érvényesülni, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Örök igazság, hogy légiósként addig szeretnek, amíg eredményes vagy…

– Hogyan viszonyult a kritikához?  
– Magammal voltam a legkritikusabb, sokszor sírtam a buszon, ha kikaptunk vagy rosszul játszottam. Akkoriban ezt gyengeségnek fogtam fel, de idővel rájöttem, hogy érzelmek nélkül nem lehet sportolni. Az a játékos, aki tíz perccel a vesztes meccs után már mosolyog, nem kezeli jól a kudarcot. Muszáj megélnünk az érzelmeinket, szomorkodni, adott esetben egy-két napig idegeskedni, mert ez visz minket előre.

– Mit adott hozzá a pályafutásához, hogy fiatalon kipróbálta magát légiósként?  
– Nagyon jót tett, hogy kiléptem a komfort­zónámból. Egyedül kellett helytállnom, beosztani a fizetésemet, mosni, takarítani… Magamra voltam utalva, ami egy fiatalembernek csak az előnyére válhat. Játékosként és emberként is rengeteget fejlődtem.

– Az egész pályafutására jellemző, hogy nem félt az újdonságtól. Hogyan kell jól dönteni, jókor váltani?  
– Mielőtt döntöttem, felmértem, hogy az adott csapatban milyen poszton számítanának rám, várhatóan mennyi játéklehetőséget kapnék, kivel dolgoznék együtt és tudnék-e újat tanulni. Olyanra is volt példa, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam, de a döntéseim túlnyomó részét szakmai alapon hoztam meg. Nekem mindig a válogatott volt a legfontosabb, viszont a fejlődéshez a klubjaim adták meg a lehetőséget.

– A válogatott miatt jött haza Olaszországból?  
– Abszolút. Nyugodt lelkiismerettel mentem ki, mert még túl fiatal voltam, nem volt esélyem bekerülni a válogatottba. Amikor hazajöttem, már más volt a helyzet, szóval mindenképpen szerettem volna szem előtt lenni.

– Később nemcsak a Florentiához tért vissza, hanem a Vasasban és az Egerben is két időszakot töltött.  
– A visszatérésben szerepet játszott, hogy az első időszakom végén jó viszonyban váltunk el. Elmondtam az érveimet a vezetőknek, megértettük egymást és elfogadták a döntésemet. Sok sikert kívántak, hozzátéve, hogy szeretettel várnak, ha meggondolom magam. Emlékeztem ezekre a beszélgetésekre, aztán amikor úgy hozta az élet, örömmel igazoltam vissza a korábbi csapataimhoz.

– Mindig pontosan tudta, hogy mit szeretne megvalósítani vagy olykor az ismeretlenbe ugrott?  
– Tudtam, mire számíthatok, figyeltem a részletekre is, szóval szerencsére általában úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. Többnyire meghatározó játékosnak szerződtettek, vagyis hozzám is igazodtak, ezért nekem sem volt nehéz alkalmazkodnom.

– Mikor érezte magát a legjobb formában?  
– Harmincéves koromban. Türelmesebb lettem, érettebben gondolkodtam, korábban ugyanis néha meggondolatlan voltam. Nem mindig volt jó hatással a játékomra, ha elvitt a hév, de idővel ezt is megtanultam kezelni. Fizikailag, lelkileg és mentálisan is minden összeállt.

– Addigra már olimpiai és világbajnok volt. Összemérhető a pekingi diadal a barcelonai sikerrel, vagy mindkettő másért különleges és emlékezetes?  
– Nem tudom összehasonlítani, de éppen ezért érzem magam nagyon szerencsésnek. A külső szemlélők bizonyára sokkal jobban értékelik az érmeimet és az eredményeimet, én nem tulajdonítok ezeknek olyan nagy jelentőséget. Arra az útra vagyok büszke, amit bejártam. Fiatalon olimpiát nyertem a „nagyokkal”, aztán a saját korosztályommal, a gyerekkori barátaimmal lettem világbajnok, mindkettő hatalmas élmény volt.

– Kissrácként sem álmodott érmekről, trófeákról?  
– Nem úgy kezdtem el vízilabdázni, hogy olimpiai bajnok akarok lenni. Csak élveztem, hogy ügyes vagyok, a visszajelzések pedig önbizalmat adtak. Mindenki tehetséges valamiben, nekem szerencsém volt, hogy hamar megtaláltam az utamat. Egy ideig sodródtam az árral, aztán amikor felkerültem a felnőttek közé, már megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne bekerülni a válogatottba… Akkor feltettem mindent egy lapra – és hála istennek, bejött.

– Tizenhat év telt el az első és az utolsó válogatott fellépése között. A budapesti Európa-bajnokságra kétéves kihagyás után tért vissza, majd a tokiói olimpiára is utazott. Bónuszként élte meg a lehetőséget?  
– Ajándékként éltem meg, mert nem terveztem már a válogatottságot. Úgy voltam vele, jöjjenek csak a fiatalok, én már idősnek éreztem magam. Märcz Tamás szövetségi kapitánnyal abban állapodtunk meg, hogy akkor keres, ha mindenképpen szükség van a segítségemre. Máltán játszottam, amikor hívott, hogy mi lenne, ha… Tényleg nem számítottam rá, de egyértelmű volt, hogy visszatérek, mert a válogatottban játszani megtisztelő, hazafias kötelesség. Az Európa-bajnokságot megnyertük, az olimpiáról bronzéremmel tértünk haza, és nagyon élveztem a játékot.

– Kívülről is így tűnt, a váratlan villanások, virtuóz megoldások végigkísérték a pályafutását. Mit szóltak ezekhez az edzői?  
– Szerintem azért engedték meg nekem ezeket a megoldásokat, mert tudták, hogy alapvetően fegyelmezett vagyok. Mindig az volt az elsődleges, hogy védekezésben elvégezzem a feladatomat. Sokan féltettek, hogy Gerendás György nem díjazza majd, ha hét méterről csavargatok, ehhez képest nagyon sok ilyen gólt lőttem a játékosaként – és mindig mosolygott. Kifejezetten jól működtünk együtt, nagy élmény volt a csapatában vízilabdázni.

A nemzet aranyai című mozifilm 2023-as bemutatója hozzájárult ahhoz, hogy a kétezres évek pólósikerei két évtized múltán is beszédtémát szolgáltassanak. Hosnyánszky Norbert a 2008-as pekingi játékokon aranyérmet szerző csapat tagjaként tűnt fel az alkotásban, amelyet nemcsak a nézők élveztek, hanem a szereplők is. „Ötletem sem volt, hogyan lesz egy dokumentumfilm a mozivásznon is érdekes, ehhez képest az elejétől a végéig lekötött, amit láttam – mondta Hosnyánszky. – Nagy élmény volt felidézni ezeket a pillanatokat. A 2000-es és a 2004-es siker fiatalon pluszmotivációt jelentett, sokat dolgoztam azért, hogy megkapjam az esélyt a bizonyításra. Az edzéseken élet-halál harc zajlott a csapatba kerülésért, mindent ennek rendeltünk alá. Ha kiállítunk egy B-válogatottat, szerintem bármelyik világversenyen a négy közé jutott volna, annyi jó játékosunk volt… Csupa szép emlékem van arról az időszakról: befogadó közegbe kerültem, készségesek voltak a többiek, egyáltalán nem a konkurenciát látták bennem.”

– Ahogy hallgattam, beugrott a 2017-es világbajnokság elődöntője, bődületesen nagy csavargólt lőtt a görögöknek. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a védjegyévé vált a mozdulatsor…  
– A szurkolók értelemszerűen a látványos megoldásokat szeretik a legjobban, de az eredményességhez a szürke munkát is muszáj elvégeznünk. Az sem baj, ha az ember a védekezés oltárán feláldozza az egóját, mert ettől csapatjáték a vízilabda. A közönség is csak akkor élvezi a bravúros mozdulatokat, ha nyerünk – vesztes meccsen semmit sem érnek a csavargólok.

– Melyik volt a kedvence?  
– Annyira hosszú volt a pályafutásom, hogy nem tudnék kiemelni egyetlen gólt vagy élményt. A csavargólokat szerettem, annak pedig külön örülök, hogy általában fontos mérkőzéseken szereztem ilyet. Amikor könnyű meccsen, nagy előnyben próbálkoztam vele, ritkán jött be, éles helyzetben viszont többnyire sikerült demoralizálnom az ellenfél kapusát és mezőnyjátékosait.

– Bizonyára jó néhány fiatalt találnánk a különböző egyesületekben, akik a Hosnyánszky-gólok hatására szerették meg a sportágat. Hogyan viszonyul a példakép státushoz?  
– Hozzászoktam már, élvezem, de nyilván nyomást is jelent. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mi is emberek vagyunk, ugyanúgy hibázunk, mint bárki más. Tizenhat évesen velem is előfordult, hogy későn értem haza a buliból – nem könnyű meghúzni a határt, de a saját példámból kiindulva segítek ebben a fiataloknak. Amiket ők lelkileg és fizikailag átélnek, azon én is keresztülmentem, szóval nemigen tudnak újat mondani.

– Ebben a közegben látta a jövőjét, amikor két és fél éve szögre akasztotta a sapkát?  
– Igen, ezért is örültem, hogy lehetőséget kaptam a Honvéd ügyvezető elnökétől, Gergely Istvántól a mentorálásra. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz a feladatom, de hamar megtaláltam a számításomat. Szeretem menedzselni a fiatalokat, akik felkerülhetnek az ob I-es csapathoz, és azt is élvezem, ha a kiszemelt külföldi játékosokkal kell egyeztetnem. A szövetség játékosbizottságának vezetőjeként a problémamegoldási és a kommunikációs készségemet is alkalmazhatom – persze csak olyan témákban adok tanácsot, amelyekhez valóban értek.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy nemcsak a sportágban dolgozik, hanem a sportágért is.  
– Tartozom ennyivel a vízilabdázásnak, amelytől rengeteget kaptam az elmúlt évtizedekben. Nagyon jól érzem magam a Honvédban, mert profi környezetben, kiváló szakemberekkel dolgozhatok. Azon vagyok, hogy a legjobb tudásom szerint segítsem a sportágamat – ha mások alkalmasnak találnak egy-egy feladatra, örömmel vállalom.

– Az edzői pályát nem javasolják?  
– Tudják, hogy nincsenek ilyen ambícióim, nem is tartom magam alkalmasnak rá. Az edzői hivatás teljesen más szakma: nem elég, hogy játékosként sikeres voltál és át tudod adni a tapasztalataidat, elképesztően elhivatottnak kell lenned. Ahhoz, hogy valaki jó edző legyen, éjt nappallá téve ezzel kell foglalkoznia.

– Na és milyen a jó mentor?  
– Először megismeri a játékosokat, odafigyel rájuk, aztán olyan kapcsolatot alakít ki velük, amelynek a tisztelet mellett a szeretet az alapja. A kölcsönös bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy a fiatalok megfogadják a jótanácsokat.

  (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 6-i lapszámában jelent meg.)