Átbújni a szabadság-tű fokán – Hosszú Kávé Szakolczay Lajossal

– Mi kell ahhoz, hogy sikeresen keljünk át a szabadság-tű fokán? – olvasni legújabb könyve, a Szabadság-tű leírásában. Honnan a sajátos cím?     
– Páll Lajos, az 1956-os szerepe miatt meghurcolt, börtönt megjárt korondi költő és festőművész első kötetében van egy vers, E se tánc? a címe, abban szerepel: „Ahol én járom a táncot, medve vitte már a láncot, minden láncszem szénabuglya, szabadság-tű abba dugva”. A „szabadság-tű” kifejezést kihúzta a korabeli romániai cenzúra, így jelent meg a szöveg: „minden láncszem szénabuglya, erdők füve abba dugva”. Jártam annak idején Lajosnál, hazacsempésztem Korondról az eredeti kéziratot, a miskolci Napjaink című folyóirat lehozta. A friss kötetben a 2012-ben elhunyt Páll Lajosról mint festőről és mint költőről is írtam, az ő szabadság-tű fordulatát emeltem a címbe.

– Dolgozószobájában Kassák Lajos-kézirat, Csíkszentmihályi Róbert-szobor, Kós Károly-dedikáció és sok egyéb kincs mellett keretezett Nemzeti Sport-címlap is megcsodálható. Miért éppen a 2022. június 14-i, 4–0-ra megnyert angol–magyar válogatott mérkőzésről tudósító számot rakta ki a falra?     
– Azért, hogy tudjak nap mint nap szembesülni a négygólos magyar győzelemmel, amely véletlenül azért nem csúszik ki. Nekem, aki már a halál felé baktatok, az utolsó pillanatokig azt sugallja ez az érték, hogy nem hiába dolgoztunk. Ők, a futballisták a sportpályán, én pedig az irodalom, a művészet területén. A sport szeretete nekem abban is megnyilvánul, hogy több mint hetven éve vagyok a Nemzeti Sport olvasója, felnőttkorom óta pedig előfizetője.

– Rekordgyanús…     
– A nagykanizsai iskolában mindig ki volt jelölve valaki, aki a tanítás előtt kiment az állomásra, és elhozta a vasúti postával érkező sportújságot. Néhány részlet máig megragadt az akkori lapból, a Pécs felállása például így kezdődött: Danka, Szőcs, Kocsis, Hegyi, Pleck, Kresz… Emlékszem arra is, hogy a Képes Sportban megjelentek efféle humoros, kétsoros írások: „Egy gól esett, Kresz szerezte, bizonyítva ezzel, hogy a repülőknek is meggyűlhet a bajuk a KRESZ-szel”. Tudniillik a Pécsi Dózsa SK–Szolnoki Légierő SK meccset a pécsiek nyerték meg 1:0-ra.

– Az Atlétika – életboldogság című, Magyar Naplóban közölt 2024-es visszaemlékezésében ír gyermekkori receptjéről: „reggeli: sport, ebéd: sport, vacsora: sport”. Álmairól is szó esik itt: „A nem kevés naivitás aligha lehetett iránytű, hiszen az is a Himalája magasába képzelte magát, aki alig jutott a tyúkól ferde tetejéig. Ám a káprázat eme lendülete nagyon is kellett ahhoz, hogy minden körülmény között higgyünk a csodában. Válogatottak akartunk, akartam lenni, hiszen gyermekszemmel ez jelentette a szürkeségből való kiemelkedést, a valamiféle – értékkel is megkoszorúzott – kiváltságot.” Az évtizedek távlatából miként látja a tyúkól–Himalája tengelyen mozgó ifjúkori ösztönzését?     
– Azt hiszem, nem volt nekem különösebb sporttehetségem. Focizni nagyon szerettem, így kerültem be Nagykanizsa serdülőválogatottjába is jobbfedezetnek. Szerveztek akkoriban a város határában egy három kilométeres futóversenyt, megnyertem, mire a testnevelő tanár azt mondta, atlétának kell állnom. De hát én focizni szeretnék – próbáltam ellenkezni, ő azonban hajthatatlan volt, ellátogatott a szülőkhöz is, és világossá tette, hogy ha nem megyek atletizálni, megbuktat testnevelésből. Nekiálltam hát, minden hajnalban öt és hat óra között futottam tíz kilométert, utána otthon megmosakodtam – fürdőszobánk nem volt –, aztán rohantam iskolába. Délután meg mentem ki az Építők-pályára, tíz kilométer lefutása után hullafáradtan a kemény földön gyakoroltam a rúdugrást és a kalapácsvetést. Budapesten, a BEAC-pályán tartották az országos ifjúsági bajnokságot, serdülőként hatodik lettem 1500 méteres akadályfutásban. A rajtnál kérdeztem meg a mellettem álló nyíregyházi gyerektől, hogy miként kell átugrani a vizesárkot, nálunk, Nagykanizsán ugyanis ilyesmi nem volt.

– Kik voltak a sportban fiatalkori eszményképei?     
– Balczó András mindenképpen. Nemcsak a sportteljesítménye, hanem emberi tartása miatt is. Nagy Gáspár költő temetésén találkoztam vele 2007-ben, egymás mellett álltunk, ott beszélgettünk legutóbb.

– Szabó Ödönnel, a BSE női kosárlabdacsapatának edzőjével készített interjút 1983-ban. A Budapest folyóiratban publikált cikkből kimásoltam egy gondolatot az eredményesség és a megértő türelem közötti látszólagos ellentmondásról: „Napjaink sportja, az űzött-hajszolt eredményesség szigorú, katonás módszereket követel a tanulóktól. Szabó éppen az ellenkezőjéről híres: simogató, emberi szaváról. Ez az emberi hang – ha az irodalomban nem idegen, itt se hangozzék tolakvóan: vox humana – csodákra képes, toborzó és összetartó erő. Bár nem hanyagolható el az sem, amire irányul az eredményesség, de – és ez szokatlan a ma sportjában! – nem minden áron ennek hajszolása az üdvözítő.” Mi változott ezen a téren cikke megjelenése óta?     
– Az biztos, hogy a pénz rengeteget rombolt. A modern sportról eszembe jut a limerick – ez rövid, ötsoros angol versforma –, amelyet Josep Guardiolának szentelve írtam 2024-ben Hurrá, győztünk! címmel: „Minek az otthoni fegyelem, / Manchester City az életem, / hírével elkapat, / hatszor bajnokcsapat, / így lesz az igazi kegyelem!”

– A Kortársban talált, 1974-es cikkcímét idézve kérdezem: hány mázsát terem egy labdarúgópálya?     
– A felszántott és kukoricával beültetett gelseszigeti futballpálya esetére utaltam akkor, a korabeli történet kapcsolódik a Hátsó füves témáihoz. Szerintem az élet elleni gyalázatos támadás az, hogy ahol már egyszer nagy munkával kialakított egy sportpályát magának a közösség, ott azt elhanyagolják vagy megszüntetik. Amikor a Szerelmes földrajz című sorozatban készítettek velem interjút, kértem, hogy a forgatáshoz menjünk ki a nagykanizsai pályára, az ország egyik legrégibb egyesülete, az NTE sporttelepére, ahol én fiatalon hajnalonta futottam. Elfacsarodott a szívem, amikor megláttam az elhagyott pályán a térdig érő gazt. Nagykanizsához kötődik életem meghatározó futballélménye. Kilencéves gyerek voltam, amikor kijutottam a Nagykanizsai Olajmunkás és az akkoriban ÉDOSZ néven futó Ferencváros mérkőzésére. Mi szereztünk vezetést, majd Kocsis Sándor és Deák Ferenc góljával fordított Fradi, végül Károlyi József góljával egyenlítettünk. Három különvonat érkezett az eseményre, az elképesztő érdeklődésre jellemző, hogy az oldalvonal mögött pótülés gyanánt söröshordók százai sorakoztak.

– Személyes történetében és a magyar sport krónikájában is kulcsdátum 1953. augusztus 20., a Népstadion avatásának napja.     
– Ott kezdődött, hogy mint jó tanuló jutalomutazást nyertem Szocsiba. Megvolt az útlevelem, minden, ami az utazáshoz szükséges, felmentem Pestre, hogy csatlakozzak a csoporthoz. Közölték velem, hogy a társaság már előző nap elutazott, engem valamiképpen itthon hagytak. Vigasztalásul elvittek a csillebérci úttörőtáborba, ott tölthettem két hetet, és erre az időszakra esett a Népstadion megnyitóünnepsége is. Táborbeli társaimmal együtt én is részt vehettem a délelőtti programon, a délutáni Honvéd–Szpartak Moszkva díszmérkőzésre azonban csak a kisorsolt szerencsések maradhattak, a tizedelésnél sajnos kiestem. A kispestiek akkori kapusát, Grosics Gyulát aztán évekre rá atlétaként megismertem Tatabányán, és vele kapcsolatban van egy kedves történetem is. Jóval később találkoztunk egy MDF-es politikai eseményen, ő akkoriban hajlamos volt a szédülésre, éppen egy esés után lábadozott. Kérdeztem tőle, szeretne-e hallani olyan zenei hangsort, amelytől bizonyosan meggyógyul. Azt mondta, igen. Mire én: „Grosics, Farsang, Környei, Kovács Sándor, Guba, Majtán, Szovják, Lahos, Hári, Beck, Kovács IV.” Tátva maradt a szája: ez volt az ötvenes évek végén a Tatabánya kezdő tizenegye.

– Olvastam, kivételes játékosnév-memóriája a csehszlovák hatóságok karmai közül is kimenekítette…     
– A Kortárs kiküldöttjeként vettem részt 1975-ben Kassán a Fábry Zoltán Napok kisebbségi seregszemlén.  Egyik este a várostól tíz kilométerre eső faluban voltunk író–olvasó találkozón. Éjfél is elmúlt már, a panzióhoz visszaérve szálltunk ki éppen társaimmal az autóból, és egyszer csak odalépett hozzánk két magas, egyenruhás alak. Lélek sem járt az utcában, ezek meg ordítottak velünk, hogy rossz helyen parkolunk, azonnal bevisznek a rendőrségre. Kiugrottam az autóból, megragadtam az egyiknek a grabancát: „Beviszed az apád f.szát, testvérem!” Mire ő magyarul felelt: „Magyar nem testvér…”. Kiderült, nálam nincsen útlevél, végül bevittek mindannyiunkat. Egész éjjel böködték a hátamat szuronyos puskával, óránként kihallgattak, a vezető tiszt meg faggatott, hogy mit akarunk Csehszlovákia államrendjével. Na, gondoltam magamban, most beviszem a sötét erdőbe ezt a hülyét. Mondtam, hogy mi minden teljesítményt tisztelünk, fajtól, néptől, nemzettől függetlenül, legyen szó irodalomról, képzőművészetről, zenéről, színházról, sportról. A nagy eredmény előtt megemeljük a kalapunkat. Szóba hoztam az 1954-es világbajnoki ezüstérmes magyar futballválogatottat, és megkérdeztem: emlékszik-e arra, hogy Csehszlovákia csapata 1956 nyarán 4:2-re legyőzött minket a Népstadionban? Nézett rám furcsán. Mert én arra is emlékszem – folytattam –, hogy miként állt fel aznap a csehszlovák tizenegy: Dolejsí – Hertl, Hledík, Novák – Pluskal, Masopust – Pazdera, Moravcík, Feureisl, Borovicka, Kraus. Elkerekedett a tiszt szeme. Reggel hatkor elengedtek minket, nem sikerült igazolniuk a nemzetiségi zavargást. Otthon aztán nagy pofont kaptam. A főszerkesztő, Kovács Sándor Iván számon kérte rajtam, hogy mit kerestem Csehszlovákiában. Csodálkozva mondtam, hogy hiszen ő maga küldött. Olyannyira felbőszített, hogy a vita hevében ráordítottam. Mire ő levelet írt az MSZMP központjába, és arra hivatkozva, hogy viselkedésemmel a párt XI. kongresszusa ellen protestáltam, kérte azonnali eltávolításomat. Mondanom sem kell, megtörtént.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. február 28-i lapszámában jelent meg.)