Nápoly, Diego Maradona: pénzzé tett szerelem – olaszországi riport
Könyvtárnyi irodalma van a Nápoly és Diego Armando Maradona örök szerelmét dokumentáló lírai vallomásoknak, szívfacsaró idézeteknek, és a szép mondatoknak felbecsülhetetlen értéke, hogy igazak. Futballista és város között talán sohasem szövődött ennyire forró és őszinte viszony, az argentin labdarúgó 1984 és 1991 közötti nápolyi időszakának varázsát, utóéletét, gazdag emlékezetét magam is próbáltam már megfejteni helyszíni riportok, beszélgetések, fotóösszeállítások segítségével. Az argentin szupercsillag 2020. november 25-én, 60 évesen bekövetkezett halála óta azonban most januárban nyílt először alkalmam Nápolyban járni, a változás pedig szembetűnő: az emberek millióinak örömet adó futballhős kultusza az elvesztése óta talán csak erősödött, ezzel párhuzamosan pedig a szenvedélyben üzletet szimatoló nápolyiak megdöbbentő intenzitással igyekeznek kiszipolyozni a Maradona-turizmusban rejlő üzleti lehetőségeket. A piaci logikát persze mi magunk is igazoltuk, hiszen Árvai Károly fotó- és Kaiser Tamás videóriporter kollégámmal éppen azért kerestük fel a spanyol negyedben a Largo Maradona nevű kultuszhelyszínt, a tér egyik házfalát díszítő Maradona-falfestményt és a hivatalos Maradona-múzeumot, hogy közelebb kerüljünk a megfejthetetlen titokhoz: mit jelent Maradona a nápolyi népnek?
A kissé fellengzősen múzeumnak nevezett kiállítóhelyiségben az egykori játékos számos személyes tárgya megcsodálható: ott van a vitrinek mögött egyebek mellett az ing, amelyet Olaszországba érkezése napján viselt 1984-ben, az 1989-es UEFA-kupa-elődöntő előtti, nevezetes dekázós videóról (Live Is Life…) ismerős melegítőfelső és egy furcsa, drogellenes meccsen viselt speciális mez is. Emiliana, a Maradona Múzeum idegenvezetője adott betekintést a kulisszák mögé.
„A spanyol negyedben vagyunk, Nápoly szívében, ahol a stadion mellett a leginkább alkalom nyílik Diego Maradonára emlékezni. Ez a múzeum egy hihetetlen családi történet gyümölcse. Vignatiéknak abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy személyesen ismerték Maradonát, aki nekik nem Maradona, hanem Diego volt. A családfő, Saverio Vignati volt a San Paolo Stadion gondnoka harmincöt éven át, így rögtön barátságot kötött vele. De a felesége, Lucia Vignati rabolta el igazán a játékos szívét, ugyanis a személyes szakácsnője lett. Diego imádta a főztjét, Lucia mamának hívta, mert tényleg második anyjaként tekintett rá. A múzeum 2024 júliusában nyílt meg, akkor lett ez a hely a spanyol negyedben a hivatalos emlékhely. Itt őrizzük pályafutása számos kincsét, így a bemutatkozásakor viselt az Argentinos Juniors-mezt vagy későbbi emlékeket, és a szoba közepére állított szobrot, amely Domenico Siepe művész alkotása. Jönnek látogatók a világ minden tájáról, Ázsiából, Afrikából, az Egyesült Államokból, főleg azonban argentinok, olaszok és érdekes módon, az „isten keze-gól” ellenére angolok. Sok magyar turistát is szoktunk fogadni, Maradonának Magyarországon is számos tisztelője van.”
A város viszonyaira rálátó helyi ismerősünk szerint Nápoly – a köztudatban mélyen beágyazódott félelmetes híre ellenére – a korábbiakhoz képest viszonylag biztonságos helynek számít ma már; a Milánóban, Rómában és más nagyvárosokban jellemző váratlan utcai erőszak, a baby gangnek nevezett tinédzserhordák támadása a délolasz településen ritkább, ugyanis a pénzt hozó turizmus védelmében rajta tartja szemét az utcák sajátos rendjén a Camorra maffiatársaság. Ezzel együtt hamisítatlan nápolyi szuvenír gyanánt hazahoztunk a Maradona Múzeum szomszédságából egy utcán talált töltényhüvelyt… Ami a városba özönlő külföldieket illeti, a régi közönségkedvenc belvárosi kultuszhelye különösen népszerű látványosságnak számít.
„Amióta kiépült a Maradona-emlékhely, rengeteg turista látogat ide – mondta kameránknak Elena Forte, az egyszerűen csak Largo Maradona Bar néven üzemeltetett sarki bisztró szakácsnője. – Folyamatos a pörgés, zajlik az élet, állandó a jövés-menés, és ez csodálatosan szép. Ilyen Nápoly vibrálása.”
A téren, a híres falfestmény, a Maradona-murales alatt spontán emlékplacc alakult ki, amelyen elhelyezi kedves tárgyait, csapatjelvényét, sálját, mezét a nápolyi legenda messziről jött rajongója – a matricák között találtunk DVSC- és ZTE-feliratút is. A helyszínre látogató zarándokok közül némelyek teljes áhítatban, csillogó szemmel figyelik az egykori példakép emlékét hirdető tárgyakat, a szobrot, a trónust és a minden oldalról visszaköszönő portrét. Ottjártunkkor egy argentin-mezes fiatalember a megrendültségtől zokogva állt a téren barátnőjével, és amikor megszólítottuk, szenvedélye bizonyítékaként megmutatta a hátára tetovált, kissé amorf Maradona-ábrázolást is.
„Maradona marad a legnagyobb – jelentette ki Santiago Suarez. – Argentínából származom, Spanyolországban élek, a Boca Juniorsnak szurkolok. Nekem ő jelent mindent, emberként és játékosként is. Minden nap gondolok rá, minden áldott nap! Diego az isten.”
A Napolit két bajnoki címhez segítő futballista emlékének szentelt délutánunk során stílszerűen az Il Tempio di Maradona (Maradona temploma) nevű pizzériába ültünk be, miután az utcai reklámember meggyőzött minket, hogy ne a szemközti Pizzeria Santa Maradonát válasszuk. Hozzá kell tenni, ezen a helyen fél kilométeres körzetben valószínűleg egyetlen bárt, fagyizót, kávézót, éttermet vagy szendvicsezőt sem találni, amely ne Maradona nevét viselné. Az Il Tempióban a kitűnő pizza mellett még egy nagyszerű örömhír ért minket: kiderült, hogy a tulajdonos a múzeumban már említett Vignati család rokona, maga is az egykori labdarúgó közeli csodálója volt.
„A régi emlékek nyomán nyitottam meg a Maradona temploma nevű pizzériát, 1984 és 1991 között ugyanis kétszer vagy háromszor is volt alkalmam személyesen találkozni Diegóval – árulta el Gianni Sauchelli. – És mivel személyesen is láthattam őt, kialakult bennem a gyermeki szenvedély. Szenvedély a Napoli iránt, szenvedély Maradona iránt. Hogy melyik a legerősebb emlékem vele kapcsolatban? Mind közül talán a szabadrúgásgól, amelyet a Juventusnak lőtt a Napoli 3–1-es győzelme során. Az a legszebb emlék! A nagynéném, a múzeumot alapító egykori szakácsnő, Lucia Vignati ma is él, 78 éves, Nápoly közelében lakik. Az álmaiban még mindig őt látja, Diegót, Diegót, Diegót. Minden nap szóba hozza, azt mondja, ő volt az első fia. Tizenegy gyermeke született, mégis csak így emlegeti: az én Diegóm, az én Diegóm, az én Diegóm. Hét évig dolgozott a házában, anya-fia kapcsolat alakult ki köztük. A pizzériát 2023 szeptemberében nyitottam, a Napoli bajnoki címe után. Láttam, hogy mekkora a turistaforgalom, és arra gondoltam, hogy az addig zárva tartó helyiségből csinálok egy Diego Armando Maradona tiszteletére berendezett éttermet. Az ember ugyanis sok álmot hordoz gyermekkora óta, valahol az egyik ilyen álmom megvalósulásának tartom, hogy a nevével pizzériát alapíthattam. Az én életemben sok jót tett Maradona, fenomenális ember, csodálatos személyiség volt, nagy-nagy szívvel. Úgy szerettem őt, mint a testvéremet.”
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. február 14-i lapszámában jelent meg.)
