„Annak van értéke, amiért megdolgozol” – interjú a hetvenéves Hargitay Andrással

– Hihetetlen, hogy hetvenéves…!  
– Én sem nagyon hiszem el, de nem hangzik rosszul. Soknak tűnik amúgy, de nem érzem magam hetvennek, lélekben ugyanolyan és ugyanaz vagyok, mint voltam, mondjuk, húszévesen.

– Akkor ugorjunk is oda vissza: milyen volt a húszéves Hargitay András?  
– Naiv. Mindenkinek csókolommal köszönt például. Ez persze leginkább az uszodai világnak köszönhető, annak a buroknak, amelyben az úszók azért… szóval, szociálisan kissé „retardáltak”.

– Látja maga előtt a kisfiút is, aki először ment le az uszodába?  
– Hogyne látnám, sok mindenre emlékszem egyébként, és nagyon sok mindent elő tudok hívni korábbról. Látom magam előtt, amikor először léptem be a Császár uszodába, odamentem egy emberhez, hogy Széchy Tamást keresem. A férfi visszakérdezett, miért jöttem, hányra jöttem – feleltem neki, de órákkal voltunk a megadott időpont előtt, a felnőtt meg elég szigorúan és határozottan válaszolgatott. Reménykedtem, hogy nem hozzá fogok kerülni a későbbiek során.

– És?  
– Az ember, akihez először odamentem az uszodában, akivel először beszéltem, Széchy Tamás volt. Hamar megtanultam, hogy a sportban, de különösen az úszásban hierarchia van. Vagyis annak az úszónak, akinek jobb eredményei vannak, nagyobb a tekintélye, több a joga. Még ha felnőtt is vagy már, az edződ akkor is fölötted áll: megcsinálsz mindent, amit mond.

– Viszonylag hamar, tizenhat évesen eljutott oda, hogy ön volt az az úszó, akinek a legjobb eredményei voltak – mit csinált, milyen volt ez a fiú az uszodán kívül?  
– Nagyon élveztem a helyzetet, de féltem is attól, hogy valaki nagyképűnek lát. És bennem volt az is, hogy a lányok csak azért közelednek hozzám, mert én vagyok Hargitay András – felnőttként gyakorta kérdezgették tőlem, tudom-e, mennyire felnéztek rám sokan azért, mert az vagyok, aki. Nemrégiben például egy általam nagyon szeretett és tisztelt professzor mondta, mekkora élmény volt nekik, hogy a világ legjobbja ott volt a körükben, én akkoriban azért nem gondoltam, hogy másoknak ez ekkora szó.

– Szeretne mostanság a világ legjobbja lenni?  
– Érdekes kérdés, hiszen mára minden megváltozott, a világ mellett az én gondolkodásom is – akkoriban minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. De amúgy igen, szeretnék a világ legjobbja lenni most is, mert az nagyon jó!

– Emlékszik az első világbajnoki győzelmére?  
– Persze, azt nem lehet elfelejteni! Győzni nagyon jó, egy versenyszámban a világ legjobbjának lenni, hihetetlenül jó érzés: annak a munkának, amelyet elvégeztél, megvan az eredménye. Én ezt vallom egyébként is. Vagyis olyan nincs, hogy valamit csak úgy megkapsz. Azért meg kell dolgozni. Annak van igazán értéke szerintem, amiért megdolgozol.

– Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Sós Csaba, majd Wladár Sándor, hogy csak a legismertebbeket említsem abból az időből – ma már mindannyiuk neve előtt ott van a doktor megjelölés. Ez elvárás volt, vagy hogyan alakult úgy, hogy mindenki egyetemet végzett?  
– Azzal kezdődött, hogy a Központi Sportiskolában úsztunk, vagyis a sport mellett a tanulás is fontos szerepet kapott mindenki életében. De az elején nem ment ez könnyen, hiszen az edzések mellett az ember gyakorta elfelejtette megcsinálni a leckéjét, vagyis inkább romlottak az iskolai eredményei. Ez nem tetszett a szülőknek, el is mentek Széchy Tamáshoz, onnantól kezdve pedig minden hétvégén be kellett mutatnunk neki az ellenőrzőnket, s tudtuk, következménye lesz, ha valakinek romlanak a jegyei. Már nem az volt a sikk, ha valaki ellógott valahonnan, ha rossz jegyet kapott, hanem az, kinek vannak jobb osztályzatai. Persze ez a szellemiség a közösségen is múlik, és tudom, hogy sokan mondják, nincs szükség minden tudásra, amit az iskolában kapnak a gyerekek, s ez lehet, hogy igaz is, de az is, hogy a tanulás önmagában kihat az ember minden más tevékenységére.

– Állatorvosként is feljutott a csúcsra?  
– Megtaláltam a helyem, nagyon szerettem, szeretem csinálni. Van egy mondás, amely szerint az orvos az embereket, az állatorvos az emberiséget gyógyítja, s ezzel én azonosultam. Amikor beteget gyógyítok, figyelek az állat gazdájára, s ha a jószágon segítek, segítek a gazdáján is.

– Kicsoda Hargitay András? A neve után vesszővel azt írjuk, hogy úszó, vagy azt, hogy állatorvos?  
– A kórházban doktor Hargitay András vagyok, az uszodában pedig Hares – így, egyszerűen. De nem használom olyan nagyon a doktort, én Hargitay András vagyok, és pont.

– Ennek a Hargitay Andrásnak az eltelt hetven esztendőből melyik volt a csúcsév?  
– Na, itt azért elválasztanám az úszást és az azt követő éveket: 1969-től 1975-ig jó időszak volt, hetvenhatot azért nem mondom, mert nem nyertem olimpiai aranyat.

– Ez megint előjött, mindig előjön.  
– Ezzel együtt él az ember. Megbecsülés és elismerés terén nem érzem a különbséget, ráadásul sokan mégis olimpiai bajnokként tekintenek rám. De nem vagyok az. Amikor visszatekintek az 1972-től 1980-ig terjedő évekre, pontosan tudom, hol és hogyan rontottam el. Én és nem más. Az egyik ilyen: 1980-ban átmentem titokban Nagy Józsefhez edzeni, hogy a mellúszásomon javítsak. Egy idő után azt mondta, már nem tudunk ebbe többet beletenni, háton kellene még fejlődnöd, mert ott úszol gyengébben. Azt tanácsolta, menjek vissza Tamás bácsihoz, hiszen ő a legjobb hátúszóedző. De nekem ehhez már nem volt elég erőm. Aztán állatorvosként a hierarchia aljáról kezdtem, s ez nem volt könnyű, hiszen az uszodában meg felnéztek rám, de úgy voltam vele, én ezt végigcsinálom. Sokat tanultam, az éjjeliszekrényemen szakmai könyvek voltak, velük aludtam, de ez nagyon jó időszak volt, szerettem. Voltak hullámvölgyek az életemben, de mindenkiében vannak. Az legyen a legnagyobb bajom, hogy nem lettem olimpiai bajnok, azért élnek enélkül még jó néhány millióan…

– A hetvenéves Hargitay András mit mondana a kilencesztendős Andriskának, amikor belép az uszodába?  
– Nem mondanék semmit, mégpedig azért, mert azt csinálnám újra a helyében, amit az életem során tettem. Mindig is tudtam, éreztem, hogy van gondviselés, innentől kezdve nincs kérdés. Hallgatni kell a szívedre – azért azt elárulom, hogy nekem ez sem volt mindig könnyű, mert én kicsit „eszes” fiú voltam, sokszor nem akartam elhinni, amit a szívem súgott. Azt mondják, egyszerű ez, pedig dehogyis, mert van, hogy az eszed mást mond. De a lényeg: tiszta szívvel kell mindent csinálni, s egy idő után már csak az a kérdés, el tudok-e számolni mindazzal, amit tettem, a végső megméretésnél minden hibámmal együtt vajon tiszta-e a lelkem.

– Mire a legbüszkébb ebből a hetven évből?  
– A sportban elért eredményeimre, a családomra, a közéleti tevékenységeim közül pedig arra, hogy részese lehettem az Anna-réti és a Széphavasi kápolna, valamint a Magyar Nemzeti Himnuszszobor megvalósulásának.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 14-i lapszámában jelent meg.)