Jó úton járunk, de szemléletváltás kell a fejlődéshez – Szarvas Alexandra látja, mire lenne szükség a magyar női futball felzárkóztatásához

– Mondhatjuk, hogy az egész élete a labdarúgás körül forog?  
– Így van. Apukám és nagybátyám focizott, a legjobb barátom – akivel együtt nőttem fel – szintén, az ő édesapja pedig edzőként dolgozott, és rengeteg meccsre elvittek magukkal. Anyukám mindig emlegeti, hogy amíg a nővérem babázott, engem a labda érdekelt.

– Gyerekként a fiúk között kellett a pályán helytállnia, okozott ez bármilyen nehézséget?  
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan közegbe kerültem Fóton, majd később Gödöllőn, amelyben teljesen egyenlőként kezeltek. Nagyon szerettem a fiúk között játszani. Gödöllőn Lovrencsics László, Lovrencsics Gergő apukája volt az edzőm, és imádtam ott lenni. Nem bántak velem másként csak azért, mert lány vagyok, ugyanúgy a csapathoz tartoztam, és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Egy idő után aztán már nem futballozhattam a fiúk között, váltanom kellett. Anyukám nagy örömére megkeresett kedvenc csapata, a Ferencváros, az lett az első női klubom, majd három év után Szombathelyre, a Viktóriához kerültem.

– Nagyon más volt női csapatban futballozni, mint a fiúk között?  
– Nyilván a fiúk dinamikusabbak, erősebbek és a játék is gyorsabb, de ez jól jött ahhoz, hogy tizenöt évesen a felnőtt női csapatban fel tudjam venni a tempót. A Viktóriában eltöltött három év pályafutásom meghatározó időszaka, Markó Edina volt az edzőm, akivel a mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok, és akinek sokat köszönhetek. Amikor odaigazoltam, még abban is segített, melyik iskolába menjek. Anyukámmal megbeszélték, hogy a sportsuli helyett egy erősebb gimnázium jobb lesz. A foci mellett így rengeteget kellett tanulnom, de helytálltam, és amint leérettségiztem, már meg is kaptam az első profi szerződésemet a Bayern Münchennél. A Viktóriával szerzett bajnoki cím után összekerültünk vele a Bajnokok Ligája selejtezőjében, és ugyan a párharc kimenetele nem lehetett kérdéses, hatalmas élményt jelentett a Bayern ellen pályára lépni.

– Mit szóltak hozzá a szülei, hogy a gimnázium befejezése után egyből Németországba költözött?  
– Mindig mindenben támogattak, bátorítottak. Tudták, az a legnagyobb álmom, hogy profi futballista legyek, és amikor ez valóra vált – amellett, hogy nyilván fájó volt nekik, hogy messze leszek –, mérhetetlenül büszkék voltak rám.

– Mennyire működött másként a női futball Münchenben, mint itthon?  
– Sokkal profibb környezet fogadott. Eleinte kissé szürreálisnak is tűnt, mivel az egyik pillanatban még Szombathelyen készültem, a másikban pedig Bastian Schweinsteiger köszönt rám a müncheniek klubközpontjában, a Säbener Strassén… A Bayernnél ugyanis mindenki egy helyen ebédelt, nem különítették el a női csapatot. A legtermészetesebb módon össze lehetett futni Arjen Robbennel vagy Thomas Müllerrel, időnként oda is jöttek hozzánk, hogy megkérdezzék, lányok, mi a helyzet. Az edzések és a mérkőzések is sokkal intenzívebbek voltak, minden posztra jutott legalább három ember, akinek meg kellett küzdenie a kezdőbe kerülésért. Hatalmas elvárásokat támasztottak mindenkivel szemben, de ilyen a profi sport.

– Jobban megbecsülték kinn a női futballistákat?  
– Abszolút, és szerintem ebben nincsen jelentős változás azóta sem.

– Miben nyilvánult ez meg leginkább?  
– Többek között az infrastruktúrában. Ahogyan az egészet megszervezték, amennyit invesztáltak bele, és itt nemcsak a pénzre gondolok, hanem a szándékra. Külföldön rengetegen észrevették már, hogy a női foci üzletképes, egyre több helyen telnek meg a stadionok. Néhány napja olvastam, hogy a Chelsea női csapata a következő idénytől már a Stamford Bridge-en játssza a mérkőzéseit, és az Arsenal is beköltözik a férfiak stadionjába, mert akkora a szurkolói érdeklődés. Sok korábbi játékostársamból sportigazgató lett, rendszeresen beszélek velük, és jó hallani, milyen körülmények között készülhet a csapatuk. A női futball rohamosan fejlődik, a játék gyorsabb lett, Angliában a női bajnoki mérkőzések kilencven százalékát közvetíti a Sky. Külföldön a klubok többsége sokkal jobban megbecsüli a női szakágat, rengeteg erőforrást fordít rá, még ha tudja is, hogy az elején veszteséges befektetés. Nekem itthon a szándék hiányzik a leginkább.

– A Bayern München után kis kitérővel Svájcba szerződött, három idényt töltött a Baselnél, majd huszonöt évesen, pályafutása csúcsán, stabil magyar válogatott játékosként egyszer csak visszavonult. Mi vezetett a drasztikus döntéshez?  
– Eléggé nehéz téma, a mai napig szíven üt. A Baselnél emlékezetes időszakot töltöttem, nagyon szerettem a klubot, engem is elfogadtak és megbecsültek. Viszont az utolsó évemben olyan edzővel dolgoztam, aki miatt többen abbahagyták a futballt, köztük én is. Természetesen a saját döntésemből, de hát olyan személyiség vagyok, hogy vagy száz százalékban csinálok valamit, vagy sehogy. Az utolsó fél évben már úgy mentem le edzésre, hogy nincs meg bennem az a tűz, az a bizonyítási vágy, az a szenvedély, mint amikor elkezdtem focizni. Mindig visszagondoltam arra a régi énemre, aki a foci öröméért játszott, ez hajtott mindig. És amikor úgy éreztem, hogy ez nincs meg, nem szerzett annyi örömöt az egész, akkor befejeztem – és ebben nagy szerepet játszott az edző is sajnos.

– Nem vetődött fel, hogy máshol folytatja a pályafutását? Hogyan fogadták itthon a visszavonulása hírét?  
– Kaptam ajánlatokat. Folytathattam volna Svájcban, Olaszországban, Portugáliában, de már nem vonzott egyik klub sem. Itthon Markó Edina volt a szövetségi kapitány, és eleinte nem voltam képes vele telefonon beszélni, úgyhogy írtam neki egy nagyon hosszú e-mailt, benne minden érzésemmel. Válaszolt rá, majd felhívta anyukámat, hogy mi történt, miben tud segíteni. Később próbált rábeszélni a folytatásra, de ő is tudta, milyen a személyiségem, és végül elfogadta a döntésem.

– Mennyire ment könnyen az átállás az edzői pályára?  
– Nagyon megviselt, hogy abbahagytam a játékot, az utána következő fél év életem eddigi legnehezebb időszaka volt. Az nem is lehetett kérdéses, hogy edzősködni szeretnék, de eleinte nem tudtam magammal mit kezdeni. Nagyon bántott, ami történt, depressziós lettem, pszichológushoz jártam, végül az egyik barátom megkeresett és felajánlott egy edzői lehetőséget. U13-as fiúknál kezdtem, és ahogy megtartottam az első edzést, hirtelen újra az az önfeledt öröm járt át, mint amikor elkezdtem focizni. Abban az időszakban az a kis csapat segített a legtöbbet lelkileg. Az állásból ugyanakkor nem lehetett megélni, így mellette két helyen is dolgoztam.

– Milyen munkákat végzett?  
– Sportboltban dolgoztam eladóként, illetve kisegítettem egy étteremben. De a legkevésbé sem bántam, hiszen tisztán láttam magam előtt a célt. A legalacsonyabb fiúkorosztálynál kezdtem szinte, hogy tapasztalatot szerezzek, és olyan helyekre mentem tovább, ahol sokat tanulhattam.

– Eszébe jutott az is, hogy egyszer akár szövetségi kapitány lehet?  
– Dehogy…! Ennyire nem álmodtam nagyot, igaz, néhány éve rátaláltam egy e-mailre, amit Markó Edinának küldtem még 2017-ben, és egy-két mondatommal arra utaltam, hogy remélem, a nyomdokaiba léphetek és egyszer én is képviselhetem szövetségi kapitányként Magyarországot. Érdekes visszagondolni rá, hogy már akkor megfordult a fejemben, de eleinte csak lépésről lépésre akartam haladni. Idővel a Grasshoppers női csapatához kerültem asszisztensedzőnek, és közben, hogy tudjam csinálni a licenceket, az U19-es együttes vezetőedzője lettem. Később egy volt edzőm, aki akkor már a svájci szövetség utánpótlásában dolgozott, hívott, hogy legyek a segédedzője, majd mellette a Young Boys U14-es fiúcsapatát vettem át, aminek nagyon örültem, mivel a berni klubnál kifejezetten magas szinten folyt az edzőképzés. Még az sem zavart, hogy csak részmunkaidőben tudtak felvenni, és mellette egy sportiskolában kellett dolgoznom. Szintén meghatározó pontot jelentett az életemben, amikor átvehettem az FC Thun U16-os fiúcsapatának az irányítását, első női vezetőedzőként kaptam szerepet Svájcban az elit utánpótlásban, és ez volt az első profi szerződésem mint edző.

– Svájcból végül 2023-ban a Magyar Labdarúgó-szövetség megkeresésére érkezett haza. Több mint tízéves külföldön tartózkodás és karrierépítés után mi szólt a leginkább amellett, hogy elvállalja a magyar U19-es válogatott és később a felnőttválogatott irányítását?  
– A szüleim óvtak a hazatéréstől. Tizenhét éves korom óta kinn dolgoztam, és biztosabbnak tartották volna, ha maradok. A céltudatos hozzáállásom azonban ismét kiütközött, ugyanis úgy gondolom, ha lehetőség adódik képviselni Magyarországot edzőként bármilyen szinten, az hatalmas megtiszteltetés. Szerettem volna visszaadni valamit a külföldön megszerzett tapasztalatból. Másrészt, amióta kikerültem külföldre, csak a nyári és a téli szünetben tudtam találkozni a családommal, és örültem a változásnak.

– Mire gondolt, amikor újra szembesült a női labdarúgást Magyarországon övező körülményekkel, látott pozitív változásokat?  
– Az infrastruktúra fejlődését, az új stadionokat, létesítményeket látva nagyon kíváncsi lettem, ám amikor kimentem az első mérkőzésekre, rájöttem, hogy a távollétemben eltelt tizenkét év alatt kevés dolog változott. Ez nagyon elszomorított, hiszen itthon is találni tehetséges lányokat, és következetes munkával sokkal többet ki lehetne hozni a magyar közegből is. Egyelőre viszont úgy érzem, a környező országok előrébb tartanak nálunk. És ez részben az edzők felelőssége, nemcsak a szövetségnél, hanem a kluboknál, az utánpótlásban is. Egy focista nem attól lesz ügyes, hogy úgy születik, foglalkozni kell vele, és minél többet képezzük, annál jobb lesz az egyén és ezáltal a csapat is. De itthon úgy látom, még mindig az eredmény az elsődleges, a játékos fejlesztése pedig háttérbe szorul.

– Külföldön máshogyan működik?  
– Teljesen más a szemlélet. Amikor például Svájcban az U16-os fiúknál dolgoztam, a legfontosabb elvárás nem a bajnokság megnyerése volt, hanem a játékosok fejlődése. A klub azt a filozófiát követte és közvetítette az edzőknek, hogy legyen minél több olyan tehetséges, képzett futballista, akit az idény végén fel lehet adni a következő korosztálynak, és ez így ment sorra. Kinn olyan szinten, minőségben és annyival többet foglalkoznak velük, hogy ez hosszú távon nagyon meglátszik. Külföldön senkit sem érdekel, hogy a klub U15-ös csapata hányszoros bajnok, míg itthon még mindig ott tartunk, hogy ez számít leginkább.

– A magyar női NB I színvonalában látható pozitív változás?  
– Erről sokat beszélgettem korábbi játékosokkal, és valahogy mindannyian azon a véleményen vagyunk, hogy a színvonal nemigen nőtt. Kevés a minőségi játékos a felnőttek között és utánpótlásszinten, emiatt nagyon híg a mezőny. Ez nyilván nem erősíti azokat a csapatokat, amelyek minőséget képviselnek, mert amint kikerülnek a nemzetközi porondra, az Európa-ligába vagy a Bajnokok Ligájába, rögtön szembesülnek azzal, hogy az azért más szint. És hogyan is tudnának felkészülni arra, ha a bajnokság nem olyan erős?! Lehet, ha kicsit szűkítenénk a mezőnyön, nagyobb lenne a presztízs, többet játszanának azok a csapatok egymás ellen, amelyek minőséget képviselnek és ezáltal jobb lenne a bajnokság színvonala is.

– Mindez, gondolom, a válogatott teljesítményére is kihat.  
– Így van. Mi a magyar közegből válogatunk, illetve azokból, akik kimennek külföldre, és nemzetközi szinten játszanak. De ez is többtényezős, mert akadnak futballisták, akik hiába igazoltak külföldre, ha nem lépnek pályára a csapatukban. Illetve amikor a hazai NB I-re tekintek, a játékosok hiába játszanak kilencven perceket, ha az a szint meg sem üti a nemzetközit. Szóval ott a dilemma, hogy melyik ujjamba harapjak.

– A magyar női válogatott az európai mezőnynek melyik részébe tartozik?  
– Van az elit szint, egy erős középmezőny, és mi ez utóbbi alatt vagyunk. Ez a realitás. És ez nem a C-ligától vagy a B-ligától függ, inkább attól, hogy mit csinálnak a környező országokban, mennyit invesztálnak a női fociba és milyen szándékkal.

– A válogatott a tavasszal jól szerepelt, vb-selejtezős csoportja élén áll, továbbjuthat a C-ligából. A 2027-es vb-szereplés azonban még, ha jól sejtem, irreális elvárás.  
– Igen, az álom. Nyilván jó dolog, hogy a C-ligából is kijuthat az ember, de még a B-ligából is nagyon nehéz ott lenni a világbajnokságon, és ez így van rendjén. Ott szerepeljenek a legjobbak, akik kiérdemlik. Mi még nem tartozunk közéjük. De ez egy folyamat, és szerintem jó úton járunk egy tehetséges, fiatal csapattal.

– Segítené a női futball itthoni megítélését, ha lenne egy olyan kaliberű sztárja, mint Szoboszlai Dominik a férfiak között?  
– Van ilyen játékosunk! Csiszár Henrietta a világ egyik legnagyobb klubjában, az Internazionaléban futballozik. Nem szabad, és nem is szeretném őt Szoboszlai Dominikhoz hasonlítani, de nagyon örülnék, ha több reflektorfény vetülne rá. Egy országban, ahol nem hemzsegnek a sztárfutballisták, lehetne a legjobb női és a legjobb férfi futballistát „egymás mellett”, hasonlóan kezelni.

– Nem hiányzik a klubnál végzett napi munka, a szoros együttműködés a játékosokkal?  
– Két és fél éve irányítom a női válogatottat, előtte fél évet dolgoztam az U19-es válogatott szövetségi edzőjeként, és természetes, hogy itt mások a feladatok. Edzőtáborról edzőtáborra készülünk, nagyon szeretem, hogy a klubedzők és köztem szoros az együttműködés, és együtt teszünk azért, hogy a játékosok még jobbak legyen. Azt is élvezem, hogy meg tudom nézni a játékosaimat a saját környezetükben, tehát elmehetek és meglátogathatom Csiszár Henriettát az Interben vagy Fördős Beatrixot a Nürnbergben. De a napi munka egy klubnál, és a szoros együttműködés a játékosokkal egyértelműen hiányzik.

– Mi motiválja a legjobban az edzősködésben?  
– Hogy emberekkel foglalkozhatok. Nagyon játékosközpontú edzőnek tartom magam, az én szememben elsődlegesen mindenki ember és csak utána játékos, mint ahogy én is először ember vagyok és utána edző. A munkám egyik legizgalmasabb része az, hogy megértsem, kinek mi segíti leginkább a fejlődését. Mindenkit más ösztönöz: van, akit határozottsággal lehet előrébb vinni, míg másoknál az empatikusabb hozzáállás hozza a legjobb eredményt. Ez mindig az adott ember személyiségétől függ. Éppen ezért folyamatosan figyelnem kell a reakciókat, a viselkedést és a visszajelzéseket, hogy mindig a megfelelő hangnemet és módszert válasszam. Nekem ez nemcsak szakmai feladat, hanem egyfajta folyamatos tanulás is, ahol minden emberrel való munka új tapasztalatot ad. Éppen az teszi igazán érdekessé és értékessé ezt a hivatást, hogy nincs két egyforma helyzet, és mindig lehet fejlődni – nemcsak a másik félnek, hanem nekem is. De a legfontosabb, hogy amikor a lányokkal találkozunk az edzőtáborban, nemcsak ők jönnek be fülig érő szájjal, hanem én is, mert már alig várom, hogy itt legyek, és akkor vagyok a legboldogabb, amikor együtt a csapat, és csinálhatjuk, amit a legjobban szeretünk.

A tizedik női labdarúgó-világbajnokságot Brazília rendezi meg 2027 nyarán. A tornán 32 csapat vesz részt, Európából 11 válogatott jut ki. A magyar együttes négy fordulót követően vezeti a C-liga 3. csoportját, megelőzve Azerbajdzsánt, Észak-Macedóniát és Andorrát. A csapat június 5-én Azerbajdzsánban lép pályára, majd négy nappal később Andorrát fogadja, és ha megnyeri a csoportot, továbbjut a selejtező rájátszáskörébe, amelyben egyenes kieséses formában folytatódik a küzdelem, és várhatóan az A-ligából kap ellenfelet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 2-i lapszámában jelent meg.)