Futballkedvelő operasztár – Hosszú Kávé Lukács Gyöngyivel

– Sorolom az elismeréseit időrendi sorrendben 2003-tól 2026-ig: érdemes művész, Kossuth-díj, a Halhatatlanok Társulatának tagja, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, Győr díszpolgára. Törések nélküli művészi karriert sejtet. Így volt?  
– Teljes mértékben. És egyet, egy ritkábban említettet ki is felejtett: az Osváth Júlia-díjat, amelyet a múlt század egyik legnagyobb színpadi művészének örököse adományozott, és amelyre nagyon büszke vagyok. De a legbüszkébb az Operaház örökös tagságára lehetek, mivel ezt az intézmény kiválóságai, prominensei az ugyancsak feledhetetlen énekesnő, Déry Gabriella elhunyta után titkos szavazással döntötték el. A korona pedig mindenképpen a Győr díszpolgára-kitüntetés, amely azért is kárpótlás, mert a város közélete, sőt, a sajtója sem nagyon foglalkozott a korábbi elismeréseimmel. Már-már azt hittem, feledésbe merült, hogy győri születésűként az énekesek között egyedül vagyok Kossuth-díjas, vagy pedig az elért eredményeim, sikereim kevésbé növelték a város népszerűségét, mint ahogy azt képzeltem.

– Milyen volt az a Győr, amelyben a fiatal Lukács Gyöngyi jegyezte el magát egy életre a zenével?  
– Kedves, a szívemhez közel álló munkás- és polgárvárost hagytam el a felsőfokú képzés kedvéért. Előbb a Bartók Béla ének-zenei általánosban, majd a Liszt Ferenc Zeneiskolában, végül a mai nevén Richter János Zeneművészeti Szakgimnáziumban, a csak Konzinak hívott intézményben pallérozták a tudásom. Már nyolcadikosként zeneszerzést tanultam, később a szolfézs-zeneelmélet és zongora szak következett, és aztán persze az ének. Pezsgő életre emlékszem kulturális vonalon, az opera akkor kezdett meghonosodni a Nemzeti Színházban, volt olyan hétvége, hogy három előadást is megnéztem. Azt nem is szükséges ecsetelnem, hogy a zenei képzés színvonala meghaladta az átlagosat. De az életem jelentős váltása 1986-ban volt, nem kis dolognak számított, hogy felvettek a Moszkvai Csajkovszkij Állami Konzervatóriumba, amelyből öt esztendő múltán operaénekesi, kamaraénekesi és tanári művészdiplomával érkeztem vissza, de már Budapestre.

– Verdi, Puccini, Mascagni, Wagner, Csajkovszkij, Rachmaninov, Sosztakovics: mondjak még legendás szerzőket, akiknek a műveiben színpadra léphetett?  
– Kicsit Verdi-specialistaként tartottak számon sötét tónusú drámai szoprán hangom miatt, de az igaz, hogy kevés az a világhíres szerző, akitől nem énekeltem. Igazából a német operákból maradtam ki, kivéve Richard Wagner olaszos művét, A bolygó hollandit. Pontosan azért, mert a hangom az olasz romantikájú darabokra predesztinálódott, erre is építettem az egész énekesi pályám. Egyébként még mindig egyedül vagyok azzal a nevezetes ténnyel, hogy másodéves egyetemi hallgatóként, húszévesen énekelhettem a Magyar Állami Operaházban Leonorát, Giuseppe Verdi A trubadúr című operájából.

– Az éneklés rendkívüli fizikai teljesítmény, mivel tudta karban tartani magát?  
– Fiatalon a zenetanulás mellett a kötelező úszáson kívül másra nemigen maradt időm. De a pályámon tudomásul kellett venni, hogy az éneklés egyáltalán nem áll távol a sporttól, a fegyelmezettség megteremtése, az állóképesség és az izomzat fejlesztése elengedhetetlen követelmény. A futópad, a szobakerékpár, az erőgépek részei a mindennapjaimnak, sőt, gyakran látogattam konditermeket is, ezt az énekléshez fontos hasi izomzat egyensúlyban tartása miatt sem hanyagolhattam el. Itthon pedig naponta reggel hatkor és este hét után a Duna-parton kerékpároztam, nem ritkán egészen Pomázig.

– Mi a helyzet a sporttal, mint látvánnyal, kikapcsolódási eszközzel?  
– Éppen az úszás miatt áll közel hozzám ez a sportág, az atlétika futás versenyszámaival együtt. Az éneklés megítélése szubjektív, lehet a jót bírálni és a rosszabbat dicsérni, de ebben a két sportágban fekete-fehéren eldönthető, kik a jobbak. Rendszeres televíziónézője voltam a 2022-es budapesti úszó-világbajnokságnak és két évvel később a rövid pályás vb-nek is, és minden bizonnyal jövőre sem mulasztom el követni a világ legjobbjai vetélkedését. Viszont a párom, Alexandru Agache megszállott futballdrukker, annak idején fontos mérkőzés miatt még operaházi fellépést is lemondott Olaszországban. Mellette én is beleszerettem a labdarúgásba, együtt nézzük a világbajnokság mérkőzéseit. Csapatként a franciát kedveljük, viszont a topjátékosok közül ő Cristiano Ronaldóért rajong, én a szerintem természetesebben viselkedő Lionel Messit kedvelem inkább. Abban egyetértünk, hogy jó lenne már a magyar csapatot is a legjobbak között látni…

– New York-i Metropolitan, San Francisco, Los Angeles, Toronto, Tokió, londoni Covent Garden, Hamburg, München, berlini Deutsche Oper, Zürich, moszkvai Bolsoj Színház. Egy csokorra való az olyan operaházakból, amelyekről mi álmodozhatunk, ön pedig szinte mindennapos vendégük volt. Maradt ki a karrierjéből lényeges intézmény?  
– Egyetlen nagyszínházat kell megemlítenem, a párizsi Opéra Bastille-t, ahová kétszer is meghívtak, de egyszer sem tudtam neki eleget tenni. Először más elfoglaltság, másodszor betegség miatt. És azért mondanék még egy színházat, ahol nem sikerült fellépnem: a Győri Nemzeti Színház…

– Végül is, későn ugyan, de szülővárosa is felfedezte rendkívüli tehetségű elszármazottját…  
– Ha ez kérdés lenne, talán nem nekem kellene rá válaszolni. Őszintén szólva felkészületlenül ért a meglepetés, a március 15-i városi ünnepségen kapott Győr díszpolgára cím, de hazudnék, ha nem úgy fogalmaznék, hogy egyben gyógyírt, elégtételt is jelentett. Talán nem az a kérdés, hogy rászolgáltam-e, de tény, évtizedekig alig volt téma a városban, hogy van egy innen induló énekesnő, Lukács Gyöngyi, aki azért nemzetközileg elismert pályát futott be. A régi győri ismerőseim gyakran kérdezték, miért nem akarok otthon fellépni, de hiába is mondtam volna, hogy bár kiemelt operaházi szólista voltam, ebbe a városba nem is hívtak. Aztán 2010-ben sikerült a férjemmel, Alexandru Agachéval egy sikeres nagykoncerten fellépni a Richter-teremben, köszönhetően Fűke Géza filharmóniai igazgató kifejezett kérésének.

– Saját értékítélete szerint mi tekinthető karrierje csúcsának?  
– Egy operaénekesnek minden korban a legmerészebb álmai közé tartozik fellépni a milánói Scalában, aki eljut oda, elmondhatja magáról, hogy átélt valamit a csodából. Nekem annyit jelentett, hogy amikor az első szerződésemet megkaptam Milánóból, le sem tudtam venni a szemem a lap tetején az intézmény logójáról. Az meg később hab volt a tortán, hogy vissza is hívtak, sőt, turnézhattam is a Scala együttesével.

– Az igazi művész nem nélkülözi az egészséges önkritikát: ön hogy érzi, megfelelt a partnerek és saját maga elvárásainak?  
– Valami azt súgja, sehol sem okoztam csalódást. A legnagyobb nevekkel együtt lenni a színpadokon, világsztárokkal dolgozni, erre a szintre eljutni, nem kis dolog volt, köszönettel tartozom érte a Jóistennek. Ha ki kell emelnem néhány hírességet, az amerikai basszus-bariton James Morrist, a nálunk hosszú ideje népszerű Plácido Domingót és José Carrerast említeném, a sokoldalú José Curát, a női kollégák közül a litván mezzoszoprán Violeta Urmanát. Olyan remek karmesterek vezényeltek a fellépéseimen, mint az amerikai Lorin Maazel, az olasz Riccardo Muti, a svájci Marcello Viotti, az osztrák-amerikai Julius Rudel. De ki ne hagyjam a nagyságok közül a férjemet, a kolozsvári származású világhírű énekest, Alexandru Agachét! 

– Tehát a család is elkötelezett az operairodalom mellett?  
– Amennyire csak lehetséges! Természetesen Budapesten élünk, opera bariton férjem is a Magyar Állami Operaház állandó fellépője, jelenleg a Traviata Giorgio Germontját énekli. Első házasságomból született lányom, Lusine Sahakiyan Marton Éva növendéke volt, hat éve szólista, jelenleg A varázsfuvolával Japánban turnézik az Operaház társulatával. A húga, Emma a napokban vette át a Debreceni Egyetem zeneművészeti karán az énekművészi mesterdiplomát.

– Hogyan képzeli el a jövőjét?  
– Az éneklést három éve fejeztem be, úgy gondoltam, harmincöt év után ideje a színpadi szerepléstől visszavonulni. Pályám évtizedei alatt annyit és úgy énekeltem, hogy nincs bennem hiányérzet. A pályatársaknak is azt üzenem, hogy bizonyos korban már át kell adnunk a helyünket a fiataloknak. Néhány fiatalt tanítok, és ahhoz van elsősorban kedvem, hogy a tanítást intézményi keretek között folytassam, szeptembertől a Zeneakadémián mesterkurzust vezetek. Évekkel ezelőtt felajánlottam Győrnek, az egyetemnek is, mégpedig ingyen, eddig azonban nem éltek vele. Ahogy mondani szokás, fű-fa-virág oktat Győrben mesterkurzust, és nem a sértettség beszél belőlem, de akárcsak az énekesi korszakomban, mintha valahogy félnének a neves művésztől. De mindenképpen szeretném megköszönni a díszpolgári címet a felterjesztőknek és Pintér Bence polgármesternek, hogy érezhetően mellém állt ebben a történetben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 27-i lapszámában jelent meg.)