Jól áll neki a kormányos szerep – interjú Vándor Róberttel

– 2020 és 2021 után idén harmadszor nyerték meg a Kékszalagot az RSM nevű katamarán csapatával. Melyik volt a legemlékezetesebb a három közül? 
– Az első volt a legnagyobb érzés, mert abba tíz év munkát fektettünk, összesen három hajót tökéletesítgettünk, és mindig is a győzelem volt a fő motivációnk. Nehéz verseny volt a 2020-as, kicsit hasonló, mint az idei, tulajdonképpen háromszor kellett megnyernünk a versenyt. Jól indultunk, elsőnek mentünk át a tihanyi csövön, és már úgy eltávolodtunk a többiektől, hogy Badacsonynál visszanézve alig látszottak a minket követő hajók. Erre megállt a szél, eltelt fél óra, és megérkezett ránk a mezőny, kezdhettünk mindent elölről… Ugyanez megismétlődött a Keszthelyi-öbölben, ahol újra összetorlódott a mezőny, majd visszafelé a tihanyi csőbe elsőnek mentünk be, de a végén megint együtt volt négy-öt katamarán, szerencsére mi tudtunk először elindulni, és onnan mintha kötélen húztak volna minket a célig.

– A mostani Kékszalagban mi volt a legnehezebb? 
– Mindig igyekszünk gyorsan haladni, ezért rendre rossz érzés, amikor felépítjük az előnyt, kihasználunk minden lehetőséget, minden apró rezdülését a természetnek, aztán ez az előny fél óra alatt eltűnik. Most is jól rajtoltunk, elsőnek vettük a bóját Kenesénél, viszonylag nagy előnnyel, utána Siófoknál is, elsőnek mentünk át a tihanyi csövön, és amikor visszafelé Földvárnál kissé közelebb mentünk a parthoz, elállt a szelünk. A mögöttünk érkező így már látta, hogy erre nem szabad jönni, kicsit beljebb kell maradnia, és két hajó elment mellettünk, majd egy pillanat alatt eltűnt.

– Ön hogyan kapcsolódik a Balatonhoz, a vitorlázáshoz? 
– Családi kötődésem van a tóhoz, édesapám nagyon szerette a Balatont, és mindig volt hajója. Így amióta az eszemet tudom – vagy talán még előtte is – minden nyáron lent voltunk a Balatonon, és vízközelben, a kikötőben nőttem fel Balatonalmádiban, Budataván. Ebben a vitorlázást szerető közösségben sokaknak volt hajójuk, többen rendszeresen indultak a Balatonalmádi és Badacsony közötti háziversenyen, így már gyerekként kaptam impulzusokat a balatoni hajózásról.

– Versenyszerűen is vitorlázott? 
– Tizenegy évesen elkerültem a Veszprémi Volán SC sporttelepére Balatonalmádiban, és versenyezni kezdtem kis vitorlásokkal, optimisttel, kadettel, majd 420-assal, de 17 éves koromban be is fejeztem, mert a főiskolai tanulmányokra került át a fókusz. De megmaradt a víz és a tó szeretete, a szörfözés váltotta fel a vitorlázást.

– És hogyan került a nagyhajós vitorlázás vérkeringésébe? 
– Huszonhat éves lehettem, amikor Brencsán Ábel csábított be a nagyhajózásba, mert akkor alakította át a Garuda nevű hajót, amelynek a tőkesúlyából levettek egy tonnát, a hajóra trapézkeret került, így egy sportos, gyors hajó vált belőle, ami már felkeltette az érdeklődésemet. Engedtem az unszolásnak, és elkezdtem velük versenyekre járni.

– Ezzel indultak Kékszalagon? 
– A saját magam építette hajóval előtte már teljesítettem a Kékszalagot, amikor még foglalkoztam oktatással, az egyik lelkes csapatommal belevágtunk, ami igencsak hosszúra sikeredett. Akkoriban egyébként Ábelékkel már indultunk a Fehérszalagokon is, a taktika mellett a vitorlákat kezeltem, állítottam, és egyszer-egyszer volt olyan is – bár lehet, hogy ez már nem is a Garuda volt, hanem utána az Azzardissimo vagy a Pleasure –, hogy a kormányhoz kerültem. Később a Raffica csapatában már többször is előfordult ilyen. Nem okozott gondot egy ekkora hajó elvezetése, élveztem, hogy én irányíthatom az eseményeket. Ez a szerep közelebb állt hozzám, gyerekkoromban is mindig kormányos voltam a kétszemélyes hajókban.

– Azt mondta, a saját maga építette hajóval… Hogyan vágott bele a hajóépítésbe? 
– Nem tanultam, de a kézügyességem megvolt hozzá, és a kis vitorlásokon is mindig volt valami szerelnivaló. A hajó és a hajózás nekem mindig is szerelem volt, anno megláttam egyet, aminek nagyon szép, modern formája volt, ez egy 32 lábas Darling 32-es hajó volt, amin megakadt a szemem, és az élet úgy hozta, hogy lehetőségem lett ilyet összerakni Berhidán, Brencsán Ábel műhelyében. Alapvetően nem értettem ehhez, de mivel egy hajóépítő műhely udvarán voltam, tudtam kitől kérdezni, volt segítségem, és persze kellett hozzá az is, hogy felvállaljam, nincs lehetetlen, mindent meg lehet oldani.

– És hogyan kezdődött az utóbbi hét évben három Kékszalag-győzelmet hozó RSM-projekt? 
– 2010-ben, amikor a kápolnásnyéki hajóépítőüzem építésénél – amiben alvállalkozóként vettünk részt – volt egy kis vita a fővállalkozó és a beruházó között, végül az lett az egyezség, hogy bizonyos összeget hajóban kapunk meg. Paulovits Dénes éppen Svájcban épített egy 35 lábas katamaránt, ami nekem is nagyon tetszett, ráadásul akkor nyílt meg a Kékszalag a többtestű hajók előtt. Ha már jött egy ilyen lehetőség, gyorsan körbeérdeklődtem, hogy össze tudok-e hozni egy csapatot hozzá, és sikerült olyan embereket találnom, akikkel úgy láttam, hogy meg lehet próbálni. Rögtön vettünk egy 18 lábas kis versenykatamaránt, hogy kicsiben meg tudjuk tapasztalni, mi hogyan működik rajta. Úgy gondoltuk, alulról kell kezdeni, szépen felépíteni, mielőtt egy nagy és drága hajó a kezünk közé kerül, ezért igyekeztünk beletanulni, megismerni mindenféle szélben, feszegettük a határainkat, meg akartuk tudni, mit enged meg a technika. A 2010-es évben sok időt töltöttünk ezzel a kis katamaránnal, versenyeztünk világbajnokságon és más nemzetközi versenyeken is, hogy a Kékszalagon már megfelelően kezeljük a nagyobb hajót.

– A csapat változott azóta? 
– Kalocsai Zsolttal kezdtük az egészet, aki azóta is a csapat motorja. 2012-ben jött hozzánk Lange Péter és a Kövér László, majd Erdős Gergely, így öten mentünk együtt néhány évig, aztán bekapcsolódott Fekete Andris, utána Bali István és végül Margitics Botond. Nyolc éve változatlan a csapat.

– Az RSM katamarán 2020-ban nyerte meg az első Kékszalagját. Mi történt a hajóval az első tíz év alatt? 
– Nagyon-nagyon sokat kellett dolgoznunk rajta, és 2010 óta ez már a harmadik hajó. Kezdtük azzal, amit Paulovits Dénes épített, vele mentünk 2014-ig, majd vettünk egy GC32-es repülőkatamaránt, amivel a mai napig mi tartjuk a Balatonkenese–Keszthely gyorsasági rekordot 1 óra 57 perccel, illetve miénk a vitorlás hajóval elért legmagasabb sebesség is a Balatonon, közel 70 km/óra. A célunk ezzel már a Kékszalag-győzelem volt, ami sajnos nem sikerült, pedig a hajót többször is átépítettük, az eredeti árbóc helyett egy nagyobbat tettünk rá, az orrsudarat és a vitorlafelületeket megnöveltük, mindent kitaláltunk. Éreztük, hogy más, nagyobb méretű hajó kell a Balatonra, és 2018-ban találtuk is egy AC45-öt.

– Hogyan sikerült egy ilyen kaliberű hajót találni és megszerezni? 
– Szerencsés helyzetben voltunk, mert 2017-ben az új-zélandiak nyerték meg a legrégebbi és leghíresebb nemzetközi vitorlásversenyt, az Amerika Kupáját, ami a sportág csúcsa. A győztesek úgy döntöttek, hogy a katamarános időszaknak vége, és egytestű hajóval folytatják a viadalt, így lekerültek a napirendről a felhozó versenyeken használt katamaránok, amelyek olcsóbban megvásárolhatók lettek. Akkor még a régi, eredeti árbócával mentünk vele, úgy emlékszem, az első jelentős győzelmünk egy Ezüstszalag volt, amelyen a rekordidő volt a cél, ami sikerült is. Másnap úgy gondoltuk, ha már ennyire ügyesek vagyunk nagy szélben, kimegyünk még edzeni, és Fűzfőnél olyan szél fújt ránk, hogy nem tudtuk kivédeni a borulást. A katamaránnak van egy olyan tulajdonsága, hogy ha nagyon nagy a vitorla felülete, és túl erős szél fúj rá, hajlamos arra, hogy az orrát bedugja a vízbe, nem tud előre menni és felborul. Úgyhogy a győztes Ezüstszalag másnapján felborultunk, összetört az árbóc, elszakadt a vitorla, két motorossal tudtuk visszaállítani a hajót – mindez a Kékszalag előtt egy hónappal.

– A vert helyzetből hogyan sikerült visszakapaszkodniuk? 
– A csapatban volt akkora erő, hogy Paulovits Dénes segítségével, valamint Bali István irányításával két hét alatt építettünk hat méter árbóccsövet. Úgy, hogy délután, munka után mindenki lement a műhelybe, és hajnali háromig ott laminálgattunk, csiszolgattunk, teregettük be az anyagot. Többször is ott aludtam a marcali benzinkúton, mert már nem bírtam hazavezetni hajnalban. De megérte, mert a Kékszalagra végül összeállt a hajó. Egyébként négy éve megint volt egy árbóctörésünk 35 nappal a Kékszalag előtt, a 2022-es Ezüstszalagon Badacsonynál vezettünk, jó szél volt, és egyszer csak felrobbant és négy darabra tört az árbóc, aminek anyagfáradás lehetett az oka, mert semmilyen előjele nem volt. Kerestük a megoldásokat, végül Litkey Farkastól megvettük egy D35-ös hajó törött árbócát, amit meghosszabbítottunk három méterrel és átszerelvényeztünk. Csomó ilyen sztorit tudnék említeni, amikor a csapatnak össze kell tartania, beleadnia anyait-apait, hogy valahogy túljussunk a nehézségeken, viszont ennél jobb csapatépítő tréning nincs.

– Sokat kellett fejleszteniük? 
– Ezt a hajót már össze-vissza tuningoltuk, amit lehetett, szinte már kitaláluk. Két éve egy nagyon profi, 23 méter hosszú árbóc van rajta. Az orrsudarat meghosszabbítottuk, kicseréltük a kormányokat kisebbre, a sverteket átalakítottuk, idén pedig kiülőkeretet kapott a hajó. Mindig van valami fejlesztési terv, elképzelés, mert elég kreatív a csapat, és van, amikor le kell követni az ellenfeleket, van, amikor minket követnek le. De nyugodtan mondhatom, hogy utat mutattunk, legalábbis az AC45-ös hajófejlesztésnél mindenképpen.

– Mikor kezdődik a felkészülés a Kékszalagra? 
– Áprilisban rakjuk össze a hajót, ami három nap, naponta legalább tíz óra kemény munka. Onnantól kezdve minden hétvégén, péntektől vasárnapig edzés, kiegészítve egyhetes edzőtáborral. Egy évben hat-hét versenyen is indulunk, amin van katamarános ellenfél.

– A szavaiból azt veszem ki, hogy nem könnyű tovább fejleszteni. Hogyan folytatódik az RSM-projekt? 
– A technikai sportokban mindig van előre, mindig vannak lehetőségek, bár most már nagy költség egy ilyen hajó a kifejlesztése. A Fifty-Fifty kétárbócos ötlete is ragyogó volt, bizonyos értelemben világújdonság, de kellett egy olyan eltökélt csapat is hozzá, mint Józsa Marciéké, amely fel tudta fejleszteni olyan szintre, hogy most már kis szélben is kemény ellenfél, amelyet alig-alig lehet magunk mögött tartani.

– A vitorlázáson kívül mit csinál? 
– Végzettségem szerint matematika, testnevelés és számítástechnika szakos tanár vagyok, de sohasem tanítottam, a Veszprémi Egyetemen töltöttem a 18 hónapos polgári szolgálatomat testnevelő tanárként, ennyi. Mellette elvégeztem a mérlegképes könyvelőképzést, majd az okleveles könyvvizsgálóit, mert érdekeltek az összefüggések. De aztán rájöttem, hogy nem az én világom ülni a gép előtt és számlákat lapozgatni, meg felvinni a gépre, ugyanakkor maga a rendszer és az összefüggések továbbra is érdekesek voltak. Édesapám vállalkozó volt, talán tőle örököltem ezt a mentalitást – az önállóság fontosságát, amihez nem kell más, csak elhatározás és lelkesedés. Szóval, apám vállalkozását vittem tovább, kábeltévé-hálózatokat építettünk Veszprémben és környékén, és szép lassan kialakult egy negyventagú, többprofilú vállalkozás, mellette pedig jött a család, három gyerek. Aztán meg a válság, ami erősen visszavetett bennünket, de túléltük, viszont újra meg kellett nyomni a startgombot, a bátyámmal közösen újraépítettük a családi céget, amelyben most ügyvezető vagyok.

– Vitorlázásban az RSM-en kívül nincs más projektje? 
– Nincs, csak hobbiszinten szörfözök, kite-ozok, wingezek, amikor fúj a szél és el tudok szabadulni a munkahelyemről.

– Immár háromszoros győztesként mit szeret a legjobban a Kékszalagban? 
– Ez egy balatoni közösség, amelyben mindenki ismer mindenkit, hasonszőrű emberek vagyunk. Megvan köztünk a rivalizálás, ugyanakkor nagyon jó a viszonyunk, mert valójában egy a célunk, amit mindenki nagyon komolyan vesz. Ha elkezdődik a verseny, onnantól mindenki le akarja győzni a másikat, arra az időre nincs barátság, és a szabályok adta lehetőségekkel élve mindenki próbál előrébb jutni. Nagyon jó, hogy ilyen látványos lett a Kékszalag, amihez ezekkel a lenyűgöző nagy hajókkal szerintem mi adjuk a puskaport, és a médiafigyelem is nyilván felénk billen. Én ugyanakkor azt szeretném, ha mindenki kapna belőle, mert például idén mi 13 óra 27 perc alatt mentünk végig a tó körül, de volt, aki 48 órát volt kint a Balatonon a rettentő hőségben, minden éjjel küzdve az árvaszúnyogokkal, és nem adta fel. Ez szerintem óriási teljesítmény, szóval vannak itt hétköznapi hősök is, akik ugyanúgy megérdemelnék a figyelmet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 15-i lapszámában jelent meg.)