Igazgató a fotógép fedezékében – Finta Péter képei

Ha a mesebeli gyevi bíró történetesen a Veszprém vármegyei pályákon vezetne mérkőzéseket, aligha maradna rejtve bármely vétke: felettese, a környék futballéletének első embere ugyanis álruhás Mátyás királyként járja és rejtekéből figyeli a megyei osztályok futballcsatáit. A népmese és a valóság ösvényei itt azonban elágaznak, hiszen Finta Péter, a Magyar Labdarúgó-szövetség Veszprém Vármegyei Igazgatóságának irányítója nem igazságot tenni megy a falvakba, városokba, hanem egyszerűen meccset fotózni. A 45 éves sportvezető szenvedélyes amatőr fényképészként évek óta rögzíti és publikálja a régió futballvilágának különböző szintű összecsapásait, az alkotásaiból összeállított válogatás a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban nyílt Hátsó füves-kiállításon is megtekinthető. Az igazgatói képekből most a Képes Sport olvasói is megismerhetnek néhányat a készítő kommentárjával kiegészítve.

 „Nem szoktam előre szólni a rendezőknek arról, hogy érkezem, és úgy tapasztalom, ilyenkor sokszor jobb is a fényképezőgép fedezékében maradni. Így tényleg a meccsre és a fotókra tudok összpontosítani, nem kell megosztani a figyelmemet – mondja a Veszprém vármegyei labdarúgást 2019 óta igazgató sportember, a Veszprém, az Ajka, a Fehérvár, a Haladás, az Alsóörs és a Nemesvámos korábbi csatára, aki székesfehérvári időszakában, 2006 őszén az NB I-ben is pályára lépett. – A fotózással egyfajta példát is akarnék mutatni a csapatoknak. Manapság nagyon fontos a játékosoknak megjelenni képeken, videókon, a nyilvánosságban. A ligaértekezleteken mindig biztatom az egyesületeket, hogy fektessenek hangsúlyt a honlapra, Facebook-oldalra, mert ha nem csinálják rendesen, lemaradnak egy lépéssel. Meggyőződésem, hogy így lehet erősíteni a játékosok kötődését a csapathoz, éreztetni velük, hogy a közösséghez tartoznak. Egyre kevesebben olvasnak napilapot, a Veszprém Megyei Naplóban kevés az információ az alacsonyabb osztályokról, és elmúlt már az a világ, amikor a kocsmában, buszmegállóban kirakott plakátokról lehetett tájékozódni a helyi csapat eseményeiről. Meghatározó a közösségi média, ezért is igyekszem tudatosan és minél gazdagabban bemutatni fotóimmal a megyei bajnokságok életét a vármegyei igazgatóság Facebook-oldalán.”

Ha arra a kérdésre keressük a választ, miként kerül egy sportvezető kezébe professzionális fényképezőgép, Finta Péternél a válasz prózai és természetes: kezdetben apaként fotózta két fiát, amint veszprémi családi házuk füves kertjében rugdosták vele a labdát. Azóta az apukával passzolgató Finta fivérek a VFC USE tinédzsertehetségeivé cseperedtek, a szülői fotósambícióknak pedig már főként a régió mérkőzései kínálnak kibontakozási terepet.

„Igyekszem minél több helyre eljutni, keresem a meccslehetőségeket. Nemrég például Győrben voltam megnézni a Veszprém NB III-as bajnokiját, és hazafelé betértem a Pápa melletti Kéttornyúlak pályájára, a helyi csapat megyei III. osztályú mérkőzésére. De olyan is volt, hogy fényképeztem egy félidőt Várpalotán, aztán továbbmentem, és a másik félidőt már a közeli Pétfürdőn vagy Öskün követtem.”     

Ha kedvenc képét kellene kiválasztania, a Hátsó füves-kiállításba válogatott felvételek közül éppen egy ösküi témát említ az amatőr fotós-futballvezető: a nemzedékről nemzedékre öröklődő futballhagyomány megható pillanata volt, amikor 2025 novemberében a Balatonfüred II ellen az Öskü színeiben Hornyák István, a 66 éves édesapa együtt lépett pályára fiaival, a 42 éves Gergellyel és a 37 éves Ádámmal, a kezdés előtt pedig az unoka is megjelent a gyepen a legfiatalabb generáció képviseletében.

A megyei labdarúgás világa azonban sok esetben nem a mesés pillanatok tündérbirodalma, a Laczkó Dezső Múzeumban nyílt tárlat kiemelt figyelemmel foglalkozik a háttérben zajló folyamatokkal, a demográfiai és életmódbeli változások hatásaival, és a falusi futballban tapasztalható drasztikus csapatszámcsökkenéssel. Veszprém vármegyében nagyságrendileg az országos átlagnak megfelelő, 34 százalékos leépülés figyelhető meg 2000 óta a nagypályás férfi felnőttegyüttesek körében. A jelenséget pedig Finta Péter és a vármegyei igazgatóság is felelősen figyeli, keresve az alkalmazkodás reális lehetőségeit.

„Manapság rendkívül nehéz összeszedni huszonöt-harminc tagú játékoskeretet egy megyei harmadosztályú egyesületnél, aztán meg hétről hétre kiállítani a megfelelő létszámú csapatot – világít rá a vármegyei futballigazgató. – Dolgoztam a legalacsonyabb osztályban edzőként, iskolában testnevelés tanárként, részt veszek az országos edzőképzésben, ismerem a viszonyokat. Azt látom, hogy egy együttes életben tartásához mindenütt kell egy motor, egy elkötelezett szervező. Úgy kell megjelenni, úgy kell viselkedni, hogy a gyerekeknek kedvük legyen futballozni, elhiggyék, valóban fontos ez az ügy. Ezen a téren persze a válogatott a fő minta. Rengeteget ad a foci, a Hátsó füves-kiállítás történetei, az amatőr labdarúgás példái erre erős bizonyítékkal szolgálnak. Amíg működik egy kistelepülésen a futballcsapat, ki lehet menni a meccsre, lehet a pályán vagy a pálya szélén közösséget építeni, addig él igazán a falu.”     

Mindegy, miként, hogyan, csak pattogjon a labda, maradjon meg a futball mint közösségerősítő élmény. Nagyjából így lehet összefoglalni az MLSZ Veszprém Vármegyei Igazgatóságának törekvését, amely – összhangban az ország néhány egyéb vidékének alternatív kezdeményezéseivel – igyekszik esélyt adni a heti nagypályás bajnoki fellépés helyett a kispályás változatot, netán az alkalmi játékot kereső csapatoknak is. A túlélés receptje néhol valódi leleményt kíván, Gyulafirátóton például az edző édesanyjának házi sütésű, a szünetben ingyen kínált kürtős kalácsával csábították meccsre az érdeklődőket.

„De elég csak néhány zsíros kenyeret kenni a lefújás után, az igazán nem kerül sokba – folytatja gondolatmenetét Finta Péter. – A lényeg, hogy valamit tegyünk a közösségért, adjunk szódavizet vagy vigyünk egy üveg bort, üljünk le, találkozzunk, beszélgessünk. Elfogynak ezek a lehetőségek, sok helyen a kocsmák is bezártak, megszűnnek a helyek, ahol megállhatunk, és egymásra figyelhetünk. Elmegy az életünk, észre sem vesszük, mit veszítünk közben. Felgyorsult a világ, a futballmeccsen viszont még mindig együtt élhetjük meg az élményt, nevetgélhetünk, időt szentelhetünk a másikra.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 27-i lapszámában jelent meg.)