„Erre a sportágra születtem” – interjú Gulyás Michelle-lel

– Az elmúlt hónapok nehézségei miatt csak úgy kezdhetjük: hogy van?  
– Azt mindenképpen elmondhatom, túl vagyok a nehezén. Már tudok edzeni, érzem magamon, hogy motivált vagyok, látom a célokat. Tudom, mit csinálhatok, s mit nem: az akadálypályát még nem, de mindent mást már igen. Ez persze még nem csúcsformát jelent, sokkal inkább visszarázódást.

– Elárulta már korábban, szereti megfejteni, mi miért történik. Engem az is érdekelne, hogyan éli meg, hogy újra és újra próbatétel elé állítja az élet?  
– A legutóbbit nagyon rosszul viseltem, hiszen az előző évem is kimaradt könyöksérülés miatt, ám az nem volt olyan súlyosnak mondható, mint ez a mostani nyaki sérv, mert ez már a hétköznapokban is éreztette a hatását. Az megnyugtatott, hogy Veres Róbert műtött, biztos keze van, jól is sikerült az operáció, ám még csak utána jött az igazán nehéz időszak, hiszen addig csak arra koncentráltam, mi a feladatom, mit kell tennem a beavatkozásig. Addig sem volt könnyű mentálisan kezelni a helyzetet, ám utána még nehezebbé vált: miközben a többiek versenyeken indultak, nekem nagyjából a nyaktorna volt az egyetlen, amit meg tudtam csinálni… Annak, aki már kisgyerekként is örökmozgó volt, akinek szinte egész életében a sport tette ki a napjai java részét, nem volt könnyű elviselni. Drasztikus váltás volt ez a jó néhány hét a korábbiakhoz képest, ám tudtam, szükség volt a műtétre azért is, hogy a jövőben fájdalommentes életet élhessek.

– Az energiabomba Gulyás Michelle tud egyáltalán lustálkodni?  
– Amúgy igen, és szeretek is. Bár végül mindig úgy alakulnak a dolgaim, hogy az eredendően pihenőnek tervezett napra is annyi mindent szervezek, hogy sokszor megállni is alig jut időm. Arra azért figyelek, hogy főleg a versenyidőszakban legyenek semmittevős napjaim – a felkészülés idején több belefér: rendszerint csinálok is valamit, hol a családommal, hol a barátaimmal, hogy még véletlenül se érezze senki, hogy elhanyagolom. És persze még ott vannak a megkeresések, a különböző rendezvények és egyéb események.

– Utóbbiak közül hogyan szelektál? Tud nemet mondani?  
– Ez a legnehezebb. A könyöksérülésem tanított meg arra, hogy nem mondhatok mindenre igent. Megtanultam, hogyan kell meghúzni a határokat: az versenyidőszak volt, benne sok rendezvénnyel, edzésekkel és a rendőrségi feladataimmal. Olyan sűrű időszak volt, benne annyi mindennel, talán egy olyan esésben nem feltétlenül kellett volna eltörnie a könyökömnek, de annyira le és ki volt már merülve a szervezetem, hogy szerintem ez okozta a törést. Onnantól apukám még erősebben állt mellettem, segített abban, hogy meghúzzam a határokat – ha én nemet mondtam, gyakran jött, hogy „Ugyan, olyan kedves, aranyos ez a lány, kicsit győzködjük még, és akkor már nem fog nemet mondani…” És ilyenkor persze mindig elgyengültem, vállaltam a felkérést, hiába tudtam, hogy nem kellene, mert egyszerűen nem bírom.

KÖZÉPSŐ GYEREK, DE NEM ÉREZTE ENNEK HÁTRÁNYÁT  

– Már a gyerekkora is mozgalmas volt, több országban élt a Gulyás család: jelentett bármilyen nehézséget, hogy újra és újra más közösségbe kellett beilleszkednie?  
– Utólag már azt mondom, áldás volt, sok mindent adott hozzá a mostani életemhez. Például a sportban az állandó szabálymódosításokhoz kell az alkalmazkodókészség, nekem pedig ez megvolt. Mindvégig nappali tagozaton végeztem az iskoláimat, az általánost, a gimnáziumot és az egyetemet is.

– Ön akarta így?  
– Igen. Mindig jelen volt az életemben ez a kettősség, talán éppen ez adja nekem a biztonságot is, hiszen tudom, nem csak egy utam van, amelyhez görcsösen ragaszkodnom kell. Mindig tudtam, van másik út, azt is, mikor melyikre kell nagyobb hangsúlyt fektetnem, s azt is, mikor jelenti a menekülést az egyik a másikból. A tanulás és a sport állandó jelenléte mellett a változó közeg, a más és más lakóhely formálta a személyiségemet, nyitottabbnak is kellett lennem, ez magával hozta, hogy kedvesebb, befogadóbb és elfogadóbb legyek – szerintem egy gyereknek talán ezeket a képességeket a legnehezebb elsajátítania. Főleg akkor, ha burokban nő fel.

– Önnek is okozott ez nehézséget?  
– Nem, legalábbis ilyen emlékem nincsen. Mindig olyan iskolába jártam, olyan közeghez tartoztam, ahol mindenki olyan volt, mint én, hasonló élethelyzetben, hasonló sorssal, vagyis mindenki elfogadóan állt a másikhoz. Ez szerintem tényleg nagyon fontos, talán a legfontosabb. A nyitottság, amelyet én mindig tapasztaltam körülöttem, segített abban, hogy ott legyen bennem az érzés, én is ilyen ember akarok lenni.

– Nem az öttusa volt az első sportága, hanem a torna. Ez a kapcsolat itt, Magyarországon indult?  
– Igen, a Postásban, Zuglóban. Imádtam. 

– Pedig elég félelmetesek azok a szerek – gyerekként pláne annak tűnhettek.  
– Sohasem volt bennem semmiféle félelem. Vakmerő és vagány kislány voltam, ez az ilyen sportágaknál előny. Mindig mindent én szerettem elsőként megcsinálni, szerettem versengeni – ez talán abból adódik, hogy hárman vagyunk testvérek, és én vagyok a középső.

– Van olyan álláspont, hogy nekik sohasem könnyű…  
– Szoktam is cukkolni a családomat azzal, hogy nekem milyen nehéz, ám az igazság az, hogy a szüleim nagyon jól kezelték ezt is, figyelték a személyiségemet, és a testvéreimét is. Ehhez hozzáadott az is, hogy sokat éltünk külföldön, így leginkább csak egymásra támaszkodhattunk, szerintem igazán különleges kapcsolat van köztünk, testvérek között, nem mondom, hogy máshol nincs ilyen, ám azt hiszem, nem feltétlenül ez a megszokott.

– Vajon tornában is eljuthatott volna a csúcsig?  
– Ügyes voltam abban a sportágban, de volt, ami elvette a kedvem. Mindig is nagy volt bennem az igazságérzet, és úgy éreztem, egy szubjektív, pontozásos sportágban nem feltétlenül mutatkozik meg a végeredményben az a sok munka, amit belefektet az ember. Rég volt már, amikor abbahagytam, így nemigen tudom megfogalmazni, mindez miért is történt, hiszen imádtam azt a közösséget, szerettem az edzőimet is – azt hiszem, új kihívásokra vágytam. És amikor elkezdtem öttusázni, már nem gondoltam vissza a tornára. De kétségkívül kiváló alapokat adott. Ha lesz gyerekem, biztos, hogy elviszem a tornaterembe, mert olyan koncentrációt ad, olyan rendszerességre szoktat, olyan hozzáállásra nevel, ami kell minden más sportághoz, ahhoz, hogy valaki kitartóan képes legyen küzdeni a céljaiért.

BÁRMIKOR FEL TUDJA IDÉZNI A VERSAILLES-I PILLANTOKAT  

– Az öttusázókat szokták azzal „piszkálni”, ó, ugyan öt sportágban kell bizonyítaniuk, de egyiket sem kell túl magas színvonalon űzniük. Mint mond erre a nem túl kedves megállapításra?  
– Értem, miért mondják, ugyanakkor szerintem sok-sok plusz kell ahhoz, hogy valaki jó öttusázó legyen. Mert például mindegyik sportághoz kell valamilyen tehetség, kell hozzá kitartás – a teherbírásról, a rendkívül nagy koncentrációs képességről nem is beszélve. Már beszéltünk az alkalmazkodás képességéről, na, itt tényleg szükség van erre, és nemcsak amiatt, hogy sokszor változnak a szabályok, hanem az edzések összehangolása okán is. Ez utóbbi nemcsak a versenyzőknek, az edzőknek is hatalmas kihívást jelent.

– Gulyás Michelle-nek szüksége van a kihívásokra, állandóan keresi őket.  
– Ez igaz. Olimpiai bajnok öttusázó vagyok, mondhatnám, hogy erre a sportágra születtem, persze ez ennél jóval összetettebb kérdés. Hiszen nagyon sok olyan ember volt és van körülöttem, aki segített meghozni a jó döntéseket, aki jó irányba terelt – az öttusa, az olimpiai aranyérem felé. Sokaknak lehetek hálás. Az olimpiai bajnoki cím mellett azért is, mert sohasem kérték tőlem, hogy kizárólag csak az öttusát csináljam, mindig támogatták azt is, hogy tanuljak. Ez a kettős modell jelen volt az életemben végig.

– Ha már az olimpiai aranyat említette: 2024 augusztusa óta hányszor futott be a célba – álmában?  
– Álmomban egyszer sem. Ha csak visszagondolok arra a napra, ugyanúgy visszajön az élmény, és újra tudom élni anélkül, hogy álmodnom kelljen.

– Vagyis néha tudatosan is előhívja?  
– A nehéz időszakokban segít. A műtétem után, a mentálisan nehéz időszakban elég sokszor visszanéztem a felvételeket azért, hogy visszahozza bennem a jó érzéseket, azt, miért is csinálom ezt, miért küzdöm végig a rehabilitációt. Bármilyen nehéz is, az ilyen pillanatokért mindig megéri küzdeni.

– Még nagyon fiatal, ám az olimpiai arany felelőséggel is jár. Ezt érzi?  
– Igen. Olimpiai bajnokként igyekszem példát mutatni a fiataloknak. Nem is feltétlenül az életvitelemmel, hiszen arra nemigen látnak rá, inkább az élethez való hozzáállásommal és a személyiségemmel próbálok adni. Lehet így is olimpiai bajnoknak lenni: ha önazonos valaki, ha megosztja a nehézségeit a fiatalokkal – egyre kevesebben választják már az élsportot, mert sok áldozattal, lemondással jár, én próbálom azt megmutatni, hogy emellett mennyire sokat lehet kapni a sporttól. Olyasmit, amit az élet más területétől nem. Érzések, élmények, utazások, edzőtáborok, közösség: az élsport jó választás, persze azt sohasem titkoltam, és tudnia is kell mindenkinek, hogy nem könnyű út.

– Figyelnek önre a fiatalok, befogadják a mondandóját?  
– Úgy érzem, igen. Sok gimnáziumban és általános iskolában voltam előadást tartani, felkelti az érdeklődésüket, ha beszélek erről. Azt nem tudom, mennyire képesek kitartóan küzdeni az álmaikért, főleg manapság, ebben a gyorsan változó világban, ahol könnyebb sok mindent gyorsan elérni – azzal szemben, hogy bármelyik sportágban akár tíz évig is kell küzdeni azért, hogy valaki ott lehessen egy olimpián.

– Milyen az a Gulyás Michelle, amelyik ugyan tudja, hogy küzdenie kell, de éppen aznap nincs kedve semmihez, így az edzéshez sem?  
– Mindent megcsinálok, edzést nem szoktam kihagyni. De belül szenvedek – és hangosan panaszkodom is. Az alapozás időszakában, amikor tényleg kemény munkát végzünk, egy idő után elfáradunk. Fizikailag és mentálisan is. Ha jön a holtpont, nem mondom, hogy az egész edzést végigpanaszkodom, mert először csak csendben szenvedek, utána meg azzal szórakoztatom a többieket, hogy mennyire szenvedek.

– Akkor ez csak jó a közösségnek, hiszen a többieket meg felvidítja.  
– Ez kétségtelen. Nagyon szeretem a csapatomat, a közeget, mert mindenki támogató. És mindenki elviseli a másikat. Amúgy is jellemző rám, hogy egy-egy nehéz helyzetből is képes vagyok viccet csinálni, bár a nyaksérülésemnél ez nem így volt…

  A FÁJDALOM A SPORTTAL JÁR, DE NÉHA MUSZÁJ MEGÁLLNI  

– Gondolom, akkor sem mosolyog, amikor az orvos azt mondja, türelem.  
– Nehéz türelmesnek lenni, közben meg a türelem ilyenkor tisztelet saját magam és a testem felé. Az évek során megtanultam, hogy erre szükség van. Én is az a típus voltam, aki csak akkor állt le, amikor már tényleg nagy volt a baj. Ahhoz, hogy egy sérvet meg kelljen műteni, előtte elég nagy fájdalmat kell átélni, drasztikus tünetekkel. A sportolónak nehéz megértenie: a fájdalom, a küzdés része a mindennapjainknak, ám van az a fájdalom, amelyik ezen túlmegy, amelyik már nem fér bele a normális útba.

– Ha valakinek tengernyi küzdés volt az életében, az Gulyás Michelle. A Párizs előtti hónapok, aztán meg az olimpiai után sérülések szintén alátámasztják ezt. Felért a csúcsra 2024-ben, a klasszikus, vagy majdnem klasszikus öttusa utolsó női olimpiai bajnoka lett, azóta viszont alig-alig tudja megmutatni magát a versenyeken.  
– Azért azóta minden évben indultam versenyen, adtam valamit a szurkolóknak, igaz, keveset. Szerintem a történetem nagyon jó példa a fiataloknak, azt is megmutatja nekik, hogyan tud felállni valaki nehéz helyzetből, hogyan tud visszatérni a sérülése után, úgyhogy én ezeket az érzéseket is igyekszem megosztani velük. Szeretek nekik arról is beszélni, hogy az élsport nem csupa csillogás, tényleg vannak nehezebb periódusai is. Még ha nem is sportolnak, talán tudok abban segíteni nekik, hogy egy-egy mélyponttal hogyan tudnak mentálisan megbirkózni.

– Nagyon tudatosan, immár olimpiai bajnokként éli az életet. Elárulta azt is, ha arra van szükség, tud pihenni, akár lustálkodni is. És még milyen Gulyás Michelle a hétköznapokban?  
– Olyan, mint bármelyik fiatal. Nincsenek nagy megvonások az életemben. Persze a versenyidőszakban igen, akkor szinte semmi más nem fér bele a napjaimba, egyébként viszont mindenre, ami fontos, van időm. Tudjuk: az embernek arra van ideje, amire igazán szeretné, hogy legyen.

– Nem hiszem, hogy nem kelt feltűnést, vagy legalábbis nem vált ki érdeklődést az emberekből, ha megjelenik, mondjuk, egy fesztiválon.  
– Sokan megismernek, sokan kérnek közös fotót. Amellett, hogy mostanra ezt már megszoktam, újra és újra meglepődöm, hogy a velem egykorúak vagy még fiatalabbak ilyenkor azt mesélik el, mit csináltak, hol voltak akkor, amikor nyertem Párizsban, mert olyan erős benyomást tett rájuk, hogy emlékeznek rá. Szürreális kicsit, de nagyon jó érzés.

Ugyan az egyenruha is remekül áll neki, nyilvánvalóan nem ezért választotta a rendőri hivatást – Gulyás Michelle főhadnagy kisasszony elmondja azt is, miért indult el ezen az úton. „Sok minden érdekelt. Talán éppen azért, mert az öttusa ennyire színes, olyan munkát, vagy olyan, a sport melletti és utáni életet, területet kerestem, amely ezt a teljességet ugyanúgy megadja nekem. Mondják azt is, ez egy hierarchizált világ, de szerintem ugyanez megvan a sportban is: az edzőim egyfelől fölöttem állnak, ugyanakkor mégis együtt, közösen dolgozunk. Főként a toborzás a feladatom, s ha van kiképzés, abban segítek, még nem teljes értékű rendőrként dolgozom a rendszerben, majd ha esetleg a rendőrségnél fogok dolgozni később, még jobban odafigyelek arra, hogy főhadnagyként szólítanak meg.”   Amikor a rendőrség mellett döntött, még két terület érdekelte: a pszichológia és a diplomácia. Fiatal kora óta jár pszichológushoz, sokat fejlődött minden téren ezáltal, s mindig szerette tudni, hogyan kell valamit elemezni, mit és miért érez („A versenyzéshez a tudatosság, a gondolatok irányítása kifejezetten fontos.”), vagyis akkor egyértelmű is lehetett volna, hogy efelé indul, ám a rendőrség nagyobb mozgásteret ígért, s ez a szabadság, hogy ténylegesen csak később kell dönteni arról, merre is haladjon, vonzóbbnak bizonyult.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 10-i lapszámában jelent meg.)