Nem aszkéták, három hétig rózsaszínben látják a világot

A Grand Tour kiemelt kategóriájába három háromhetes országúti kerékpáros körversenyt sorolunk, az 1903-ban életre hívott Tour de France mellett az 1909-ben útjára indított Giro d’Italia és az 1935-ben csatlakozó Vuelta a Espana viadalát. Természetesen előbbi sikere inspirálta utóbbi kettő megszervezését, és ahogy a párizsi L’Auto sportlap példányszáma feltornászására kiötlötte a Francia körverseny tervét, úgy tette azt a milánói La Gazzetta dello Sport napilap az Olasz körverseny, majd a madridi Informaciones című újság a Spanyol körverseny „bevetésével”. Bár a három történelmi múltra büszke sportesemény immár 105, 101, illetve 73 letekert versenyre tekinthet vissza, nekünk, magyaroknak eddig vajmi kevés közünk volt hozzá, csak Bodrogi Lászlónak adatott meg, hogy részt vehetett valamelyiken – a világbajnoki ezüst- és bronzérmes, régóta Franciaországban élő országúti menőt arra kértük, hogy tapasztalatain, élményein keresztül mutassa be, valójában milyen is a profi világ.

– Senki sem születik profi bringásnak, egy magyar kerék­párosnak pedig nem elég a tehetség és a szándék, kevés az esélye rá, hogy eljusson egy profi csapatig. Miért?
– Sokan tizenhat-tizennyolc éves koruk körül abbahagyják a kerékpározást, mert elvonják a figyelmüket a barátok, a barátnők, a szórakozási lehetőségek. Ám annak, aki tényleg tehetséges, és el akar jutni a profi szintig azt tanácsolom, kellő eltökéltséggel lendüljön át a kritikus, két-három éves időszakon, mert cserébe életre szóló élmények várják. De nagyon komolyan kell vennie az edzéseket, a megfelelő táplálkozást és a versenyeket. Nem muszáj aszkéta életmódot élnie, ám ezekre igenis oda kell figyelnie, mert csak így érhet el olyan eredményeket, amelyek felkelthetik egy nagyobb csapat figyelmét.

– Ön mikor döntötte el, hogy a kerékpározásnak szenteli az életét?
– Valamikor 1996 előtt, tizenkilenc éves korom körül határoztuk el a szüleimmel, hogy feladom a főiskolai tanulmányaimat a kerékpározás miatt, és megpróbálok feljebb jutni. Már túl voltam több regionális versenyen, amelyeken jobbára az élbolyban végeztem, és édesapám révén francia kapcsolataim is voltak, ezért odaköltöztem, s egy ideig amatőr versenyeken indultam. Egyre magasabb színvonalú viadalokon rajtoltam, folyamatosan eredményes maradtam, s végül megállapodásra is jutottam a nagynevű Festina csapattal. Ám 1998-ban kitört az istálló körül a doppingbotrány, így az én profi szerződésem is meghiúsult. Akkor a szüleimmel összeállítottunk egy dokumentumot az addigi eredményeimről, és mint valami önéletrajzot több csapatnak elküldtük. Végül az olasz Mapei és a francia Cofidis jelzett vissza, én pedig előbbit választottam, s ott töltöttem el pályafutásom talán legszebb három évét.

– Főként miben különbözik a profi lét az amatőrtől?
– Profiként csak bicikliznem kellett, semmi mást. Kaptam ruhákat, az egyiket verseny közben kellett viselnem, a másikat utána, a harmadikat az utazáshoz, és így tovább. A biciklikkel sem nekem kellett foglalkoznom, hanem a szerelőknek. Voltak masszőreink, csapatorvosaink – több is –, ha bármi probléma volt, meg lehetett velük beszélni, mi a gond. Egész évben figyeltek minket: nyilván nem úgy, mint a rendőrök, hanem nézték, hogyan alakul a formánk, milyen a szellemi, fizikai állapotunk. Szóval, tényleg profi körülmények közé kerültem. Minden apróságra nagyon ügyelt a stáb.

– Milyen volt a stáb? Kikből állt a személyzet?
– Mostanában a nagy háromhetes körversenyeken már csak nyolc versenyző indulhat csapatonként. Az én időmben még kilencen voltunk. Ehhez a kilenc versenyzőhöz tartozott tizenöt személy, akik egyfolytában körülöttünk sürögtek-forogtak: három-négy szerelő, ugyanennyi masszőr. Rajtuk kívül a két csapatvezető az első és a második csapatautóban, továbbá az orvosok és egy buszsofőr. Többen alkották a személyzetet, mint ahányan versenyeztünk, míg amatőr szinten egy segítő jóformán egyedül viszi el a hat bringást. Tényleg ég és föld a különbség.

– Hogy nézett ki egy hetük, amikor verseny volt és amikor „csak” edzés?
– Ha sima, verseny nélküli hét vagy edzőtábor volt, mindennap tréningeztünk, de úgy, hogy mindenkinek megvolt a saját, személyre szabott programja. Olaszországban laktam, sok csapat-, illetve versenytársam is a környéken élt, tudtunk együtt edzeni. Ez szinte kizárólag tekerést jelentett. Általában napi egy edzés volt, elindultunk kilenc-tíz órakor és délután értünk haza. Konditeremre a kerékpárosoknak nemigen van szükségük, hiszen azok az izmok, amelyek a bringázáshoz kellenek, éppen eléggé megerősödnek a többórás tekerések alatt. Ha megfelelően táplálkozunk, biztosan nem hízunk el. Ez pedig nem az a sportág, amelyhez olyan alkat kell, mint amilyen Arnold Schwarzeneggeré vagy Sylvester Stallonéé. A nagyobb versenyek legtöbbször szombaton rajtolnak, ez azt jelenti, hogy szerda este már megérkezünk a helyszínre, értünk jönnek a reptérre, a biciklik, a szerelők, a masszőrök, a csapatautók már ott várnak minket. Másnap edzés, aztán csapatbemutató – mindenki a saját mezében –, szombaton pedig következhet a start.

– Hogyan képzeljük el a versenyek előtti és alatti „logisztikát”?
– Volt egy csapatbuszunk és egy nagyobb lakóautónk, csapatkocsiból pedig volt hat vagy hét – ebben utaztak a vezetők, a masszőrök, az orvosok és a szerelők. A hotelből a rajthoz vittek minket, előző este már mindig össze kellett pakolnunk, lenyomtuk az adott napi szakaszt, a célnál újra várt minket a busz. Csak gyorsan átöltöztünk, és már mentünk is tovább a következő szállodába, a buszokban is tudtunk zuhanyozni. A viadal végén valaki kivitt minket a legközelebbi repülőtérre, ahonnan mindenki hazarepült, ahol a saját kocsija várta a parkolóban, mert az indulásnál otthagyta. De még a repülőjegyek intézésére is volt külön ember.

– Egy-egy szakasz vagy verseny alatt hogyan néz ki a frissítés és a tápanyagpótlás?
– Már a rajtnál adják egy tarisznyából az első frissítő adagot. Ebben vannak cukros, illetve sós apróságok, tényleg kis méretűek, egyrészt, hogy elférjenek a zsebeinkben, másrészt, hogy ne kelljen sokáig rágcsálnunk őket. Aztán általában fél távra esik a következő frissítési vonal, ott kulacsok vannak, egy-két kis szóda, és szintén édes vagy sós falatok. Amire szükségünk van, elvesszük, ami nem kell, azt eldobjuk az út szélére, a nézők úgyis felszedik. Kulacsot egyébként verseny közben is lehet venni, a csapatautóban van egy 150 literes hűtőtáska tele italokkal: sima vízzel, energiaitallal, szódával, szénsavas narancslével, kólával meg ilyesmivel. Csak akkor oda kell hívni az autót, le kell jönni a mezőnytől.

– Biztosan tréfásnak tartja a kérdést, de alighanem sokakat érdekel: hogyan oldják meg a vécézést a többórás tekerés alatt?
– Egyszerű. Van, aki meg sem áll, bicikliről is tud pisilni. Akinek nem megy – ahogy nekem sem ment –, azok meg szépen megállnak az út szélén, leszállnak, s elvégzik a dolgukat. De ez általában úgy működik, hogy nemcsak egy ember áll meg, hanem többen egyszerre, mindenki könnyít magán, és így nyugodtabb lesz a mezőny is. Ilyen „technikai” szünetek alatt értelemszerűen nem illik támadást indítani.

– Mi segíti a regenerációt? Hiszen másnap újabb kétszáz kilométer körüli szakasz vár a versenyzőkre. És mire szolgál a célba érést követő „letekerés”, amit mi, kívülállók a tévéközvetítésben szoktunk látni?
– Különböző szponzoroktól kapott izotóniás italok segítik a regenerálódást, azokat isszuk, illetve olyan ételeket eszünk, amelyek energiát adnak. Nem cukros ételeket, inkább valami szendvicsfélét. Este, vacsorára pedig egy nagy tányér tésztát, teljes menüvel, azaz hússal, zöldségekkel, előtte salátával, utána desszerttel. A „letekerést” pedig csak a nagymenők csinálják, hogy amíg várnak a pódiumnál, addig is csináljanak valamit. Persze a többórás tekerés után sohasem rossz a levezetés, de sokszor nincs idő rá. Mi általában igyekeztünk a lehető leggyorsabban visszajutni a hotelbe, hogy minél hamarabb átessünk a masszázson.

– Véleménye szerint mi a legszebb és a legnehezebb része a profi létnek, ha valaki erre adná a fejét?
– Mint már említettem, tény, hogy sok mindenről le kell mondanunk, de ezt később mind pótolhatjuk. Például családot a pályafutása után is alapíthat az ember. Cserébe a pályafutása során szenzációs tapasztalatokat szerezhet. Én például valamennyi kontinenst többször bejártam, nem is számoltam, hány országba jutottam el. A versenyeken pedig olyan lélegzetelállító helyeken tekerünk, hogy azt elmondani is nehéz. Szóval, semmihez sem fogható élményekkel gazdagodunk, ami nagyon keveseknek adatik meg.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 11-i lapszámában jelent meg.)