A csernobili katasztrófa után tíz nappal Kijevben kerekeztek a Békeversenyen

„Kedden, a prológgal megkezdődött a 39. kerékpáros békeverseny. A Kijev utcáin megrendezett 6.7 km-es futamot a 21 éves NDK-beli Uwe Ampler nyerte, s a csapatban is NDK-s siker született. A május 22-ig tartó békeverseny teljes távja 2109 kilométer, s ezt a versenyzőknek 15 szakaszban kell teljesíteniük. A magyar csapat összetételében az utazás előtti napon változás történt. Sajó Péter lemondta a részvételt. Helyére klubtársa, az ugyancsak szekszárdi Jávor Péter került. A 19 esztendős kerékpáros esztendők óta korosztályának egyik legeredményesebbje.”

A Népsport címlapján olvasható rövid beszámoló 1986. május 7-én jelent meg. Tíz nappal a Békeverseny kijevi rajtja előtt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosától mindössze 108 kilométerre működő csernobili Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben tragikus baleset történt, a történelem talán leghírhedtebb atomkatasztrófája. Az esetről pontos információt nem kapott a magyar közvélemény, a kiszabadult radioaktív anyag hatásait, a következmények súlyát és a veszély mértékét azokban a napokban szinte senki sem tudta megítélni. A kockázatot legfeljebb sejteni lehetett – nem véletlenül tagadta meg a részvételt Sajó Péter, a hatos magyar kerékpároscsapat egyik tagja. A helyére behívott ifjú tehetség azonban nem mérlegelt: pályafutása nagy esélyét kapta meg váratlanul, belevágott az ismeretlenbe.

Szekszárdi családi háza toszkán hangulatú, idilli nyugalmat árasztó belső teraszán üldögélünk az 1986-os Békeverseny mezőnyének legfiatalabb tagjával, Jávor Péterrel. Előtte ládányi érem, fénykép, újságcikk – korán lezárt kerékpáros-pályafutása gazdag emlékgyűjteménye. Megmondani sem tudja, hány országos bajnoki címet szerzett a különböző korosztályokban, de tudomása szerint az eredményeket nézve mind a mai napig ő számít utánpótlás szinten az egyik legsikeresebb magyar kerékpárosnak. Pedig nagyon régen befejezte már: hiába lépett a legjobbak közé a Csernobil árnyékában rendezett kelet-európai szuperverseny előtt, nem tudta végigfutni az ígéretesen induló sportkarriert, az egy évvel későbbi, 1987-es Békeversenyről súlyos baleset miatt menet közben kellett hazautaznia (a Ferihegyi repülőtéren szilánkos könyöktöréssel és romos biciklivel szenvedő utashoz Melis György operaénekes lépett oda segíteni), az 1988-as olimpia előtt pedig kecsegtették ugyan az utazással, ám Szöul helyett végül a katonaság várta. Az 1967. február 11-én született szekszárdi kerékpáros tehetség 1990-ben félretette a biciklit, azóta legfeljebb nézőként figyeli a versenyeket élőben vagy a televízióban. A nappaliban az óriásképernyőn most is éppen a Giro di Lombardia résztvevői tekernek a Comói-tó környéki festői dombokon, kedves kis olasz falvak között. Az építési vállalkozóként dolgozó házigazda a kedvünkért lemond a közvetítésről, a szekszárdi biciklis relikviák fölött eleveníti fel történeteit – különös tekintettel az 1986-os Békeverseny abszurd körülményeire, amelyekről nemrég a So Pédale című francia magazin szerzője, Rico Rizzitelli készített összeállítást. Nem véletlen a franciák kiemelt érdeklődése: a nyugat-európai indulók szinte kivétel nélkül lemondták az utazást az atombaleset sújtotta térségbe, Franciaország azonban elküldte válogatottját. A kockázatos lépésnek elsősorban sportpolitikai okai lehettek: az 1992-es olimpia helyszíneiről 1986 októberében döntöttek, Párizs versenyben állt a nyári, Albertville a téli játékok rendezési jogáért, a Békeverseny-szerepléstől a franciák a keleti blokk képviselőinek szavazatait remélték (mint tudjuk, utóbb Barcelona és Albertville nyerte el a lehetőséget). Ahogyan a vasfüggöny innenső oldalán más országokban, Magyarországon sem vetődött fel ilyen dilemma, ráadásul a Kijev közelében történt katasztrófáról alkotott kép is meglehetősen homályos volt.

„A Magyar Kerékpáros-szövetség nem közölt velünk semmit – mondja Jávor Péter az előzményekről. – Szóbeszédre, bizonytalan hírekre hagyatkozhattunk. Ezek nem robbanást említettek, csupán valamiféle szivárgást valahol messze tőlünk. Nem volt kérdéses, hogy a Békeversenyt megrendezik, mégpedig a magyar csapat részvételével. Eredetileg nem voltam tagja az utazó keretnek – tizenkilenc évesen fiatalnak számítottam –, csak azért mehettem Kijevbe, mert Sajó Péter visszalépett. Jó barátok voltunk, ismertem az érveit, tartott a Szovjet­unióban kialakult helyzettől az aggasztó hírek miatt. Azt mondta, ő nem hajlandó utazni. Amennyire tudom, indult is utóbb valamiféle fegyelmi eljárás ellene a szövetségben, mivel megtagadta a részvételt egy nemzetközi válogatott versenyen. A sors tragikus fordulata, hogy bár akkor Magyarországon maradt, 1999-ben fájdalmasan fiatalon, 35 évesen meghalt leukémiában. Én nem hezitáltam egy tizedmásodpercig sem. Tinédzser voltam, nem ismertem veszélyt, száguldottam le a hegyekről, autókat előztem, szárnyaltam. A Békeverseny az egyik legrangosabb versenynek számított, a keleti blokkban olyan volt, mint nyugaton a Tour de France vagy a Giro d'Italia. Boldogan indultam, szemernyi kétely sem volt bennem.”

Az 1986-os Békeversenyt – amely Kijevet, Varsót, Berlint, Prágát érintette – egyéniben a keletnémet Olaf Ludwig, csapatban a Szovjetunió nyerte meg. Kijevbe hat magyar versenyző utazott: Csíkos János, Hirth József, Jávor Péter, Prommer Gyula, Végvári Sándor, Zámbori György. Közülük ketten már nem élnek, az 1959-ben született Zámbori György a későbbi egyesületétől, a City Taxi SE-től kapott értesülés szerint szívinfarktusban halt meg 2011-ben, az 1967-es Végvári Sándor – a haon.hu cikkének megfogalmazásában – „tragikus körülmények” között hunyt el 2014-ben. Nincs jele annak, hogy haláluknak bármi köze volt a vakmerő nyolcvanas évekbeli túrához. Bár az utazás egészségi kockázatait hangsúlyozni is felesleges, fontos megjegyezni, hogy Jávor Péter is megúszta következmények nélkül.

„A Békeverseny után, Magyarországon semmilyen orvosi vizsgálatot sem végeztek rajtunk. Én hatvankilósan tértem haza, hét kilót fogytam a verseny három hete alatt, ez a fizikai igénybevétel miatt normális, az összes zsírt, az izmok minden energiáját elégettük a biciklin. Hazatérve kicsattanó egészségnek örvendtem. Szerencsére azóta sem volt semmilyen jelentős egészségi problémám. Csodálatos családdal, két tizenéves gyermekkel és nagyszerű feleséggel büszkélkedhetek. Négy évvel az 1986-os verseny után felkerestem egy orvost saját elhatározásomból, kérve őt, hogy vizsgáljon meg. Azt mondta, hogy ha Csernobilnak bármilyen hatása lett volna a szervezetemre, az a pajzsmirigy­működésemen mutatkozna meg – az ő olvasatában ez volt a férfiak körében a kritikus terület –, de semmilyen rendellenességet sem talált. Sajnos azonban tudom, mekkora veszélyt jelentett a katasztrófa a nemzedékemre, személyesen is ismerek olyan asszonyokat, akiknek a sugárzás miatt nehézségei támadtak a szülésnél.”     

Térjünk vissza azonban a kijevi versenyhez, amelynek szokatlan körülményeit felidézni a csernobili tragédia történetének utólagos feldolgozásához is fontos adalékkal szolgálhat. Az Új Szó napilap 1986. május 6-i cikke igyekezett eloszlatni a kétségeket.

„Kijevben, az Ukrán SZSZK fővárosában ma rajtol a 39. kerékpáros Békeverseny. Már tegnap a rajt színhelyén tartózkodott a bolgár, a csehszlovák, a kubai, a mongol, az NDK-beli, a lengyel és a szovjet csapat, s a késő esti órákban várták a francia, a magyar és a szíriai válogatott érkezését. A gondos előkészületek ellenére bonyolult helyzet állt elő a csernobili atomerőműben történt baleset következtében. A nyugati országokban indított kampány miatt az amerikai, a belga, az olasz, a brit szövetségek lemondták részvételüket. A 39. Békeverseny 17.00 órakor rajtol az Októberi Forradalom téren, és a 7 km-es prológus megtétele után ide térnek vissza a versenyzők. A rendezvény iránt óriási az érdeklődés az ukrán fővárosban. A Szovjet Televízió 14 kamerával követi az útvonalon történteket. A kijevi rendezők kitűnő feltételeket teremtettek; a Békeverseny valamennyi Kijevben tartózkodó résztvevője meggyőződhetett arról, hogy a városban normális kerékvágásban folyik az élet és a sportolók egészségét semmi sem veszélyezteti.”

Ezt azért merészség volt kijelenteni. Jávor Péter visszaemlékezése arra enged következtetni, hogy ha alapvetően az információ visszatartása jellemezte is a kijevi szervezők viselkedését, ők tisztában lehettek vele: nagy a baj.

„Miután megérkeztünk Kijevbe, a helyi hatóságoktól sem kaptunk semmilyen értesítést a történtekről. Elszigetelten mozogtunk, nem jártunk ki a városba, nem törődtünk különösebben a körülményekkel, a versenyre összpontosítottunk. Voltak nézők, de nem annyian, mint más helyszíneken, például Varsóban, Berlinben vagy Prágában. Az 1986-os Békeverseny kijevi szakaszán rengeteg rendőr és katona volt jelen. Ami abszolút meghökkentő élményt jelentett, hogy bármerre néztünk, mindenütt úttisztító járművek mosták az aszfaltot, amely pedig tökéletesen tisztának tűnt, simának, mint a tükör. A levegő feltűnően tiszta volt, olyan, amilyenre azt mondjuk: »Most aztán Kubáig is ellátni.« Eszembe jut még egy különös eset a kijevi napokról. Egyszer leültünk a fűbe, ahogy versenyek előtt vagy után máskor is szoktunk. Szinte még le sem tettük a fenekünket, két másodperc múlva már ránk ripakodott valami hatósági személy, hogy azonnal keljünk fel. Akkor nem tudtuk hova tenni a furcsa parancsot, nem értettük, hová a nagy szigorúság. Keveset érintkeztünk a helyiekkel, ha mégis, általában körülrajongtak minket, jöttek oda autogramot kérni – mi voltunk a keleti blokk rocksztárjai. Rendkívül furcsán vette ki magát, hogy némely néző minket kérdezgetett a balesetről, érdeklődve, mit tudunk róla, hallottunk-e valami hírt – még egyszer mondom, a kijeviek kérdeztek minket, versenyzőket! –, teljesen tájékozatlanok voltak, minden információ híján. Megosztottuk velük kevés tudásunkat, de a Csernobil szót még az egymás közti társalgás során sem említettük.”

Az 1986-os Békeversenyen kapott, VIP-belépőként funkcionáló bronzplakett ma is ott lapul a szekszárdi kincsesládában. A jelvény azokban a hetekben képletesen és konkrétan is minden ajtót nyitott – Berlin utcáit járva a már bezárt boltba engedték be a magyar versenyzőket a békeversenyes darabot látva. A kijevi kórházban azonban nem jogosított fel kiváltságra, márpedig Jávor Péter szovjet kalandja azon a májuson ott kezdődött.

„Támadt némi egészségügyi problémám Kijevben, de nem látszott semmi bizonyíték arra, hogy bármi köze volt a sugárzáshoz. A városban erős hasmenéssel és hányással küzdöttem, annyira rosszul lettem, hogy bevittek a helyi kórházba. Micsoda hely volt az, te jó ég! Ha valaki kórházi horrorfilmnek keresett volna forgatási helyszínt, az tökéletesen megfelelt volna. A borzalmas állapotban lévő alagsori folyosókkal, lepusztult szobákkal, a falakból lógó vezetékekkel, a nővéri szolgálatot ellátó durva matrónákkal… Ide fektettek be engem. Tisztában voltam ugyanakkor azzal, hogy nekem meg kell lépnem, amilyen gyorsan csak lehet. A Békeverseny szabályai értelmében ugyanis ha valaki nem állt rajthoz, az egész versenyről kizárta magát. Az edzőm taxival jött értem, szó szerint megszöktetett a kórházból, a kocsiban öltöztem át, úgy estem be a versenyre. Sikeres volt hát a szökés, de nem gondolnám, hogy a derék szovjet orvosok sok időt töltöttek aztán a keresésemmel. Nem voltam a legjobb állapotban, de legalább rajthoz álltam. Ami a rosszullétet illeti, valószínűleg ettem valami olyat, amihez nem volt szokva a gyomrom. Előfordult velem később más helyszíneken is, hogy a helyi ételek felborították a szervezetem működését verseny előtt, igaz, olyan súlyos egyszer sem volt a probléma, hogy kórházba vigyenek.”     

Az akkor még tizenéves szekszárdi fiatalember ma már őrültségnek látja, hogy a csernobili katasztrófa után néhány nappal elindult társaival az ismeretlen szovjet világba, akkor azonban nem állíthatta meg semmi és senki. Fűtötte a biciklis szenvedély, a féktelen szabadságvágy, a mérhetetlen vakmerőség, a korlátlan versenyszellem. A napsütötte szekszárdi teraszon adott kerékpáros jellemrajzából mindez szinte magától értetődően következik.

„Minden biciklista bolond. Olyan teljesítményre vállalkoznak, amilyenre más nem: a hegyek között, a jeges hófalak között izzadtunk gőzölögve, a kanyarban bedőlve úgy küzdöttünk egymással, hogy közben milliméterekre voltak egymástól a kerekek, megfeszültünk minden versenyen. A biciklistának nem mondhatsz olyat, hogy csináld fél gőzzel. Vagy teljesen, vagy sehogy. Mindenből versenyt csináltunk, az egész életünk verseny volt, az edzőtáborokban még azért is harc folyt, hogy ki ér le először a vacsorához. Minden edzés után úgy mentem haza, hogy soha többé nem szállok biciklire, és minden reggel úgy keltem fel, hogy alig vártam, mikor ülhetek már újra nyeregbe. A kerékpársport olvasztótégelye a furcsa, érdekes embereknek. És nekem a szabadságot jelentette: a bezártságot annyira nem bírom, hogy még az autóban is mindig résnyire lehúzom az ablakot.”  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 22-i lapszámában jelent meg.)