Kerékpár: Nekem már ez a munkám! – Peák Barnabás

– A hétvégi országos bajnokság időfutamát ötven kilométer/óra feletti átlagsebességgel, új pályacsúccsal nyerte – éppen másik world tour klasszisunk, Valter Attilát előtt –, és a mezőnyversenyen is ötödikként végzett. Úgy tűnik, elég jó formában várja a szombaton rajtoló Tour de Hongrie-t…
– Nagyon sokat készültem, a járványhelyzet miatti kényszerszünetben is rengeteget edzettem, és az ob-ra sikerült elkapnom a fonalat – válaszolta a világelitben szereplő ausztrál Mitchelton-Scott versenyzője, Peák Barnabás. – Az időfutamban több mint egy perccel javítottam meg a saját csúcsomat, és a mezőnyversenyen is jól mentem, dacára annak, hogy mögöttem nem volt egy jó csapat, hiszen egyedül mentem. Valter Atival a mi hátunkon ott volt a nagy céltábla, mindenki ránk figyelt, mert mi world tour mezben tekertünk – de ezek azért kellemes problémák.

– Nehéz volt visszarázódni a hosszú versenymentes szezon után?
– Nem volt egyszerű, főleg hogy én eleve egy csuklótöréssel és az amiatti több hónapos kihagyással kezdtem a szezont. Ebből a szempontból eleinte még nem is jött rosszul a szünet, de aztán a vártnál sokkal jobban elhúzódott, és egy idő után már tényleg nagyon vártam, hogy visszamehessünk versenyezni. Elvégre nem olyan mókás a versenyeket szimpla edzésekkel kipótolni…

– Ha már a csuklótörés: ezt a Margitszigeten edzés közben szenvedte el egy figyelmetlen autós „jóvoltából”, és nemrég megint egy kisteherautós tréningincidens nyomán került a reflektorfénybe edzőpartnerével együtt.
– Nagyon nehéz higgadtnak maradni, mert konkrétan az életünkkel játszanak. Vérlázító, ami a hazai utakon folyik. Amikor én autóba ülök, felfogom, hogy én vagyok a legkivételezettebb helyzetben a közlekedésben résztvevők közül, hiszen ott ülök egy kényelmes, biztonságos zárt térben, bekötve, légzsákkal kipárnázva. Ehhez képest egy gyalogos, egy babakocsis, egy kerékpáros jóformán a túlélésért küzd az itthoni közutakon, mert az autósok közül sokan egyszerűen képtelenek engedni a vélt privilégiumaikból, nehogy néhány másodperccel is később érjenek a céljukhoz. Úgy vannak vele, nekik minden alanyi jogon jár, az utak csak és kizárólag az övék, a közlekedésben részt vevő többi fél pedig konkurencia. Ez az egymással szembeni tolerancia olyan szintű hiánya, ami egyszerre tragikus és végtelenül elkeserítő.

– De miért van ez, és főleg, hogyan lehetne rajta javítani?
– A miértre a válasz fájóan egyszerű: a mentalitás miatt. Akkor lehet előrelépni ebben a kérdésben is, ha a magyar emberek boldogabbak lesznek. Mert most frusztráltak, és fentről lefelé vezetik le a frusztrációikat: a kamionos betart a személyautónak, a személyautó leszorítja a motorost meg a kerékpárost, ők ezek után majd nem engedik át a gyalogost, és így tovább. Ugyanez nagy általánosságban, az élet többi területére vonatkoztatva is megfigyelhető: a nagyfőnök szívatja az eggyel alatta lévőket, azok utána az alkalmazottakon vezetik le, ők hazamennek és az asszonyon, az asszony a gyereken, a gyerek meg a kutyán… Ebből a körforgásból kellene kikerülni valahogyan, de borzasztóan nehéz.

– De legalább a nemzeti körversenyünk már kezd világszintű lenni, minden eddiginél erősebb mezőnnyel.
– Igen, és így gyakorlatilag el is szállt az esélyem, hogy megismételjem a három évvel ezelőtti második helyem… A viccet félretéve, ez óriási fegyvertény, és egy ilyen jó ob után egy ilyen szintű hazai nemzetközi versenynél jobb esélyem nem lesz, hogy fontos szerephez jussak a csapatban. Aztán, hogy ez mire lesz elég – egy szakaszsikerhez, esetleg egy top tízes helyezéshez –, nem tudom, menet közben derül ki minden, de meg fogok ragadni minden kínálkozó alkalmat. Ugyanakkor idéntől ez a sport már egyben a munkám is, azért fizetnek, hogy megcsináljam, amit a csapatom kér, így ha azt kérik, segítsem ezt vagy azt a társamat, ezt fogom tenni!

– Egyebekben hogy érzi magát a Mitchelton-Scottnál? Stabilizálódott a helyzetük a csapat körüli gyanús alakok felbukkanása, majd a furcsa, szezon közbeni főszponzorváltás és „mégsem váltás” után?
– Szerencsére igen, és ez mindenkit nagy megnyugvással tölt el. Tény, szezon közben volt egy kis bizonytalanság, nekünk pedig csak annyit kommunikáltak csapaton belül, hogy minden jó úton halad, közeledik egy új névadó szponzor, amit aztán be is jelentettek. De amint kiderült, hogy egy meglehetősen kétes hátterű spanyol „nonprofit alapítványról” van szó, az eddigi tulajdonosunk, az ausztrál Gerry Ryan, akinek hosszú idő óta szívügye az istálló, mégis vállalta a további támogatást. Kvázi bedobta magát, hogy mentse a csapatot, és ezért nagyon hálásak vagyunk mindannyian. Úgyhogy innentől csak előre!