Magyar bringasport, 2021: az áttörés éve

„Akkor mondjuk, hogy áttörés, ha sikerül olyan eredményeket elérnünk, amelyek valóban átütik az általános ingerküszöböt, és felkeltik az emberek figyelmét. Ha ezt nézzük, ez az év tényleg nagy áttörés, éles váltás volt – de azért várjuk meg a következőt is, mert minden esély megvan rá, hogy ennél is jobb legyen!”

Valter Attila fogalmazott így, amikor évértékelésre invitáltuk – mert ha valamikor, az idén tényleg van mit értékelni.

Alapesetben szigorúan tartózkodnánk az olyan rémesen modoros, mézes-mázos közhelyek papírra vetésétől, mint hogy a 2021-es esztendő kitörölhetetlen aranybetűkkel vésődik be a magyar kerékpársport történelemkönyvébe, csakhogy a közhely ezúttal kétségtelenül megállja a helyét: akármi is történik a közeli és távolabbi jövőben, a 2021-es esztendőre a honi bringáskörökben mindenki csak úgy emlékszik majd mint a „Nagy Áttörésre”.

Nehéz lenne megtippelni, melyik valószínűtlen állítás hallatán tört volna ki nagyobb kacagásban a nem is oly rég itthon kis túlzással tetszhalott állapotban leledző sportág maroknyi hazai képviselője néhány éve. Ha valaki azt mondja, 2021-ben két magyar indulhat a Giro d'Italián, s egyikük három álomszerű napon keresztül viselheti az országúti kerékpársport egyik legszentebb ereklyéjét, az éllovasnak járó rózsaszín trikót? Vagy hogy egy alig húszéves lány hegyikerékpárban olimpiai negyedik, országúton világbajnoki negyedik helyet szerez Magyarországnak, míg nemzeti körversenyünkön, a 2009 és 2014 között nem is létező Tour de Hongrie-n valósággal tülekednek a világelitben szereplő, úgynevezett world tour csapatok? Esetleg azon, hogy elnyerjük a világ egyik legnagyobb sporteseménye, a Giro 2022-es „Nagy Rajtjának” rendezési jogát, amelyen jó eséllyel legalább egy (de inkább két) magyar versenyző is ott lehet majd? Nehéz választás...

Ezek mind e naptári év eseményei – s akkor még nem említettük az Alberto Contador és Ivan Basso fémjelezte, magyar főszponzor támogatta Eolo-Kometát, az élete első háromhetesét, a Girót teljesítő Dina Mártont, a súlyos edzésbalesetéből felépülő és az U23-as Eb-n remek versenyzéssel negyedik Fetter Eriket vagy a terepkerékpárban is brillírozó, egyebek mellett Magyarország első világkupasikerét megszerző Vas Kata Blankát.

Utóbbit Valter Attilával együtt külön is ki kell emelni – elvégre ők generáltak sohasem látott kerékpárlázat Magyarországon, nemzetközi viszonylatban pedig feltették a térképre hazánk bringasportját.

Hogy sok klasszishoz hasonlóan mindketten hegyikerékpárral kezdtek, talán már nem újdonság, ám Vas Blanka sokoldalúsága és eredményessége ennyire fiatalon alighanem egyedülálló. A szeptemberben 20. életévét betöltő, egyszerre három szakágban – hegyi, országúti és terepkerékpár (cyclocross) – brillírozó magyar lány idei évére nehéz jelzőket találni, nem is próbálkozunk, inkább hagyjuk, hogy maguk a sportági főszereplők áradozzanak róla, megadva a viszonyítási alapot. Valter a maga megszokott intelligens és szerény stílusában például így vallott a kollegináról: „Szépek a mi eredményeink is, de ő messze felülmúl minket – s nem azért, mert mi nem vagyunk elég jók, hanem mert ő extraklasszis. Mi is kezdjük felvenni a fonalat, de jó eséllyel sosem érünk oda a közvetlen világelitbe, ahová ő igen. Benne abszolút megvan a potenciál, hogy sportága szupersztárja legyen, a női Mathieu van der Poel. Nem kérdés, Blanka igazi őstehetség, és fejben is kezd beérni. Döbbenetes, mit művel húszévesen: meggyőződésem, a párizsi olimpiára már egyértelmű éremesélyesként érkezik!”

Aki ismeri, tudja, Vas Blanka szerény, visszafogott sportoló, mentes minden sztárallűrtől, ám ahogy Eisenkrammer Károly találóan megjegyezte, jobb lesz, ha megbarátkozunk a gondolattal (és a versenyző maga is), hogy személyében új magyar világsztár van születőben.

Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy ezeknél az aranyéveknél – beleértve a jövő évi magyarországi rendezésű Giro-rajtot is – semmi sem teremt kiválóbb lehetőséget, hogy a honi szövetségek meglovagolják a hullámot, s a Valter Attiláknak, Vas Blankáknak köszönhető ugrásszerű népszerűség-növekedést kihasználva kiépítsék a sportág hátországát, utánpótlását, edzőképzését. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, ők még nem elsősorban a „rendszer termékei”: bár a Magyar Kerékpáros Szövetség teljes mellszélességgel mögöttük áll, sokkal inkább önerőből és családi hátterüknek köszönhetően emelkedtek fel rengeteg munkával és kitartással. Ám kiváló alapot teremtenek: ha már ilyen példaképek kerültek a fiatalok szeme elé, óriási botorság lenne kihagyni az általuk teremtett „ziccert”.

Már csak azért is, hogy az a bizonyos lufi ne kipukkadjon egy idő után, hanem nőjön, növekedjen, amekkorára csak tud!

„EZT MÁR SENKI SEM VEHETI EL TŐLEM!” – INTERJÚ VALTER ATTILÁVAL

Az FDJ magyar klasszisa álomszerű Girójával és a lombardiai körön elért 12. helyével keretbe foglalta nagyszerű évét, egyedül az olimpiát sajnálja. Ezek után lehetne tökéletesen elégedett is, de ő azt vallja, egyedül a töretlenül fejlődni akarás elégíti ki az embert teljesen.

– Eltelt fél év a minden képzeletet felülmúló Giro d'Italia-szereplése óta, de felteszem, az emlékek ugyanolyan élénken élnek.
– Még mindig álomszerű visszagondolni rá, egyben hihetetlen, hogy hónapok teltek el; kicsit olyan, mintha tegnap történt volna... Életem egyik legnagyobb élménye, örök emlék, és olyan eredmény, amely, bármi is lesz, mindig az enyém marad, ezt már soha senki sem veheti el tőlem. A lehető legnagyobb motiváció minden egyes edzésre, télen is, főleg így, hogy jövőre nálunk rendezik a rajtot.

– Nagyon hosszú év volt. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Az első versenyek főleg a csapatommal, a francia Groupama-FDJ-vel való ismerkedés jegyében teltek, így a szezon­nyitó Emírségek körversenye is, amely a ritka közel-keleti viadalok egyike, nem is volt könnyű, de arra tökéletes, hogy kicsit vissza­rázódjak a world tour mezőnybe. A Katalán kör már teljesen jó volt, a végére összejött egy top tízes helyezés és életem első world tour dobogója is. A Giro előtti utolsó állomás, az Alpesi körverseny sem ment rosszul, bár nagyon szenvedtem a begyulladt fogam miatt. Az inkább azért marad nagy élmény, mert mi, magyarok mindhárman nagyot mentünk, Dina Marci a hegyi pontversenyben, Fetter Erik összetettben szerepelt kimagaslóan.

– Aztán következett a minden szempontból furcsa tokiói olimpia.
– Maga Japán, az olimpia, hogy olimpikonként képviselhettem a hazámat, óriási élmény volt, de az ott megéltek és a kudarc fokozatos feldolgozásához időre volt szükségem. Ebben a sportágban előfordul, hogy nem jön ki jól egy verseny és a teljesítmény – néhány csodabogár akad mindössze, aki tényleg mindig jó –, de ha választani lehetett volna, nem éppen ott szerettem volna belefutni egy ekkora pofonba. Nem beszélve a szervezési hiányosságokról és bakikról: a mai napig nehezen emésztem meg, hogy a nevem mellett hivatalosan DNF szerepel, vagyis hogy nem fejeztem be a versenyt, holott beértem, másrészt előtte önhibámon kívül várakoztattak minket a szervezők, akik útközben érthetetlen módon megállítottak minket...

– Szerencsére az év második felére is jutott bőven sikerélmény, ami kárpótolta.
– A Benelux kört mindenképpen kiemelném, az egyik legnehezebb verseny volt, viszont megtette a hatását: azóta másként közlekedem a mezőnyben, máshová került az ingerküszöböm, és a félelemfaktorom is alaposan kitolódott. Az év végi olasz versenyek is kifejezetten jól sikerültek, nagyon erősnek éreztem magam már a Giro dell'Emilián és a Milánó–Torinón is. Ezeket aztán be tudtam építeni a felkészülésembe az idényzáró Lombardiai körre, amelyre kellően rá is pihentem. Itt jött el az év második felének egyértelmű csúcspontja: megkockáztatom, még a Girón mutatottnál is jobb formában voltam, saját magamat is megleptem, hogy az öt Monumentum egyikének számító egynapos klasszikuson ennyire jól mentem, és tizenkettedikként zártam, ami szerintem hatalmas eredmény. Tavaly még fél órára voltam a dobogótól, most már csak ötven másodpercre – örülök, hogy ilyen záróakkordot adtam az idénynek. Szép, kerek évet teljesítettem, sokkal jobb így befejezni, hogy jól induljon a pihenés és a téli felkészülés. Mentálisan szeretnék a legtöbbet fejlődni, dacára annak, hogy alapvetően nem gondolnám, hogy probléma lenne e téren.

– Az elmúlt években saját bevallása szerint kettesével vette a lépcsőfokokat. Hogy érzi, töretlen a fejlődése?
– Ennyi idősen már nincs, aki kettesével tudja venni a fokokat, innentől az lesz a fontos, hogy legalább egyesével menjen. Szépen gyűlnek a wattok, az eredmények és a tapasztalat, sokkal jobban érzem magam a nyeregben a versenyeken. Ennek ékes bizonyítéka volt az év végi Lombardia, amelyen, nagyképűség nélkül mondhatom, gyengének éreztem a mezőnyt, holott brutálisan erős társaság gyűlt össze. Az, hogy egy ilyen versenyen dobogóközelben tudok lenni, már szuper szintet jelez, s hogy a megfelelő magabiztosság is megvan. Mentálisan szeretnék a legtöbbet fejlődni, dacára annak, hogy alapvetően nem gondolnám, hogy probléma lenne e téren. A kellő tudatosság megvan, de egyre többször érzem, hogy szeretném jobban érezni magam, mindig élvezni, amit csinálok.

– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy nem élvezi, amit csinál?!
– Akadtak olyan pontok egy-egy nehezebb verseny közben vagy gyengébb eredmény után, amikor nem élveztem. Nehéz ezt megfogalmazni. Úgy érzem, néha kezdenek előjönni ilyen „felnőttes” gondolatok, amelyek eddig nem voltak: szigorúan véve tulajdonképpen minden jó, de valami mintha mégis hiányozna, csak nem tudod kitalálni, mi... Nyilván mert az embert az elégíti ki, ha folyamatosan fejlődik, egyre jobb eredményeket ér el, és érzi, hogy jobb, mint amilyen volt. De alighanem ezt a görcsösséget egy idő után el kell felejteni, fejben rendet rakni és megbékélni magaddal, s akkor a végén úgyis boldog leszel!

„Egy sportág ennyire látványos robbanása nem lehet előzmény nélküli: az elmúlt évvel tulajdonképpen megágyaztunk az idei sikereknek. Tény, hatalmasat fújtunk a lufiba, de reméljük, nem pukkad ki, hanem csak nagyobb és nagyobb lesz... Valter Attila neve a tavalyi Tour de Hongrie-sikerével és az Év sportolója-jelöléssel sokaknak vált ismertté, erre az alapra sikerült nagyot húzni elsősorban Ati idei álomszerű Giro-szereplésével és Vas Kata Blanka elképesztő eredményeivel. Vannak egy nemzet életében olyan közösségi élmények, amelyeket ha az adott kor emberei együtt tudnak megélni, örökre beleégnek a tudatukba – az, hogy Ati Giro-parádéja után napokig mindenki erről beszélt, és rózsaszínben pompázott a Puskás Ferenc Aréna és az egész ország, szerintem ilyen volt. Ez felfoghatatlanul nagy fegyvertény, hiszen ilyesmit manapság szinte kizárólag a focival vagy a politikával lehet elérni itthon. Nekem egyértelműen életem egyik legnagyobb élménye. És ne feledjük, Ati ezt úgy érte el, hogy gyakorlatilag fél éven belül tekert le két Girót, meg nyert egy Tour de Hongrie-t... Blankára, arra, amit hétről hétre produkál, tényleg nagyon nehéz szavakat találni. Ha a teljes pályafutása alatt érte volna el ezeket az eredményeket, amelyeket az idén, akkor is magasan ő lenne a legsikeresebb magyar kerékpáros, de így, hogy egyetlen esztendő leforgása alatt hozta össze, alig húszévesen, erre valóban nincsenek megfelelő jelzők. Ideje megbarátkozni a gondolattal, hogy a sportág egyik legnagyobb alakjaként fog bevonulni a történelemkönyvekbe – és nemcsak magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is! A tradicionális bringasportnemzeteknél már most nagyobb sztárnak számít, mint Valter Ati, gyakorlatilag ő a női kerékpár Mathieu van der Poelja, aki az összes létező terepen világklasszis. És akkor még nem beszéltünk az U23-as Eb-n óriási versenyzéssel negyedik Fetter Erikről, illetve arról, hogy az idei Tour de Hongrie-n nyolc world tour istálló indult, amiről négy-öt éve álmodni sem mertünk volna. Bele sem merünk gondolni, mi lesz jövőre, amikor is meglovagoljuk majd a magyarországi Giro-rajt keltette hullámot...”