„Lángol a seggem!” – felelte elgyötörten Luigi Ganna, az első Giro d'Italia győztese a célba érve, amikor a rádióriporter lelkendezve arról kérdezte, milyen tapasztalatokat gyűjtött a versenyen. Az 1909-ben elhangzott „Me brusa tanto el cu'!” mondat már-már szállóige lett, nem csupán a helyzetkomikum miatt, hanem azért is, mert tükrözte az olasz nép szoros kötődését a körversenyhez. A lombardiai kőműves-biciklista kendőzetlen gyorsértékelése érzékeltette, a kerékpározás a XX. század első évtizedében már nemcsak a kiváltságosok, a tehetősek, az előkelők sportja volt olasz földön, hanem az egyszerű embereké, a kétkezi munkásoké, a gyári dolgozóké, a mezőgazdasági alkalmazottaké is, akik úgy érezték, két keréken meghódíthatják a világot. Vagy legalábbis megnyerhetik a La Gazzetta dello Sport nagy reményekkel meghirdetett, tömegeket vonzó, az országot lázba hozó versenyét, még ha a végén lángol is nekik kissé.
A lángot pedig azóta is őrzi Olaszország, ahol a kerékpározás kultúrája, népszerűsége, életérzése máig meghatározza a mindennapokat, különösen az északi vidékeken. Délutánonként, munkaidő után vagy hétvégénként megszokott látvány a falvak közötti országúton bolyban, egyendresszben tekerő csoportoké, a biciklizés a tizenévesektől a nyugdíjasokig valamennyi korosztálynak általános sportfoglalatossága. Massimiliano Martini, a Corriere dello Sport pratói munkatársa, cikkünkhöz is nagy segítséget nyújtó szakértője hívta fel a figyelmünket arra, hogy bár a mai sportban egyértelműen a labdarúgást övezi a legnagyobb médiafelhajtás, a hőskorban az olasz közvélemény fókusza évtizedekig a kerékpársportra irányult, a futball csak utána következett.
A maguk időszakában az olasz kerékpározás vezéralakjai az ország ünnepelt csillagainak számítottak, Gino Bartali (1914–2000) és Fausto Coppi (1919–1960) legendás vetélkedése kettéosztotta az olasz sporttársadalmat: a Pio, vagyis Jámbor becenevű, szigorú vallásos életet élő Bartali követői voltak a bartalianusok („bartaliani”), míg a konvenciókat felrúgó, szabados felfogású Fausto Coppi hívei a coppianusok („coppiani”). Kettejük rivalizálásában kitapintható a második világháború utáni Olaszország átalakulása, a keresztény gyökerekhez, konzervatív alapokhoz ragaszkodó olasz közeg ellentmondásos viszonya a mindent felkavaró és újrarendező modern eszmei áramlatokhoz, a magánélet szabályainak megváltozásához.
Maradva a két kerékpáros példájánál: jellemző, hogy a 2006-os portréfilm címében Acélembernek nevezett Bartali egyik legnagyobb rajongójának XII. Pius pápa számított (őszentsége megbízásából csempészett a második világháború során kerékpárja rúdjába rejtve Assisiből Firenzébe zsidókat mentő papírokat), és éppen a nevezett katolikus egyházfő volt az, aki nem adta áldását a Giróra, miután kiderült, a versenyre nevező Coppi házasságtörő kapcsolatba keveredett. A sportember a „fehér ruhás hölgyhöz”, azaz a híresen szép Giulia Occhinihez fűződő románcát megbotránkozva követte a korabeli sajtó, a törvénytelen viszony alakulását a rendőrség is ellenőrizte, állítólag még a rajtaütés eszközétől sem riadva vissza. Coppi aztán tragikusan fiatalon, negyvenévesen meghalt, miután egy Burkina Fasó-i kirakatversenyen maláriával fertőződött meg – a szeretőjét a ravatalon sirató Occhini asszony fotója a tragédia ismert emléke. A XX. század legjobb olasz kerékpárosa tiszteletére emelték a Giro d'Italiához kötődő egyik leghíresebb képzőművészeti alkotást, a Dolomitokban található, Martino Lorenz helyi művész keze munkáját dicsérő bronzszobrot (a körversenyen hagyományosan a legmagasabb csúcsot is Coppi-csúcsnak nevezik, s leggyorsabb meghódítója kapja a nagy elődről elnevezett különdíjat).
A sporton is túlmutató párharcot és a két kerékpáros ismertségét tekintve nem véletlen, hogy a virágzását élő olasz mozi is felkapta az ország hőseit. Vincenzo Torriani olajmágnás, a Giro d'Italia szervezője az 1940-es évek végétől tudatosan kereste a kapcsolatot a filmproducerekkel, és a nyitás egyik leglátványosabb hozadékaként megszületett 1948-ban a kor színészkirályával, a nápolyi Totóval forgatott kultuszfilm, a Toto al Giro d'Italia. A mozivásznon megjelent minden, ami akkoriban a népnek kellett. A főszerepben Totó, az ügyetlen professzor áll, aki a Miss Italia-választás zsűritagjaként beleszeret a szépséges Dorianába (Isa Barzizza alakítja), a kiszemelt azonban már-már lehetetlen feltételt támaszt a szerelem beteljesüléséhez: akkor megy hozzá feleségül, ha megnyeri a Giro d'Italiát. A lobogó szívű tanárnak semmi sem drága célja eléréséért, lelkét eladja az ördögnek és merészen rajthoz áll biciklijével, befurakodva a legnagyobb versenyzők, a filmben saját magukat alakító Bartali, Coppi és társaik közé. Az esetlen férfi persze hibát hibára halmoz, a piszkos alku mégis előresegíti, végül azonban... De nem akarjuk elrontani az élményt annak, aki esetleg kedvet kap megnézni az interneten is elérhető vígjátékot, elég hozzá annyi: a happy end nem marad el, ám persze nem úgy következik be, ahogyan a dráma kibontakozása diktálná.
Ezekhez az évekhez kapcsolódik a Fiorenzo, il terzo uomo (Fiorenzo, a harmadik ember) című mozifilm, amely a Coppi–Bartali párharc árnyékában csendben három Giro-győzelmet arató Fiorenzo Magni (1920–2012) történetét dolgozza fel, ahogyan ekkoriban készült a Bellezze in bicicletta (Szépségek biciklin) című slágerfilm is. Noha nem a Giro ihlette, az olasz filmművészet kerékpárosalkotásainak mezőnyéből kiemelkedik az említetteknél jóval súlyosabb, a neorealizmus eszköztárát használó klasszikus, Vittorio De Sica rendező kilátástalanságról, szegénységről szóló Biciklitolvajok című 1948-as filmje.
Az olasz zeneművészetet sem hagyta érintetlenül a kerékpározás szenvedélye, dalok sora született a témában, csak a példa kedvéért néhány: Francesco De Gregori Il bandito e il campione című 1993-as szerzeménye, Enrico Ruggeri 2012-es, a háromszoros Giro-nyertes Felice Gimondi (1942–2019) tiszteletére alkotott száma vagy éppen Paolo Conte 1979-es, Bartali című darabja. Utóbbi emlékezetes sorában a nagy versenyző karaktere mellett felsejlik az olasz néplélek is (szabad fordításban): „Mennyi utat megtett a cipőmben, mennyit letudott Bartali, a szomorú orr a kaptatón, azok az olaszosan csillogó szemek.”
A Giro misztikus világa és a biciklizés hétköznapi tapasztalata visszatérő témája az olasz irodalomnak is, de Olaszországban a kulturális élet szerves részének számító sportújságírás hagyományai is jelentős részben táplálkoznak a kerékpáréletből. Neves társaihoz, kollégáihoz hasonlóan a múlt század legnagyobb tekintélyű sportújságírója, Gianni Brera is rendszeresen publikált Giro-tapasztalatairól, az elmúlt évek vonatkozó irodalmának egyik szenzációját pedig szintén egy újságírói olvasat szolgáltatta. A Corriere della Sera hasábjain az 1949-es körversenyről Dino Buzzati, az íróként, költőként, festőként egyaránt ismert, sokoldalú művész jelentkezett irodalmi igényű írásokkal, ezeket válogatták össze és szerkesztették 2018-ban egy különleges, filozofikus hangvételű könyvbe. Zárásként ebből idézünk: „Amikor ma az Izoard-hágó borzalmas útjain megpillantottuk Bartalit, amint egyedül küzdi magát előre, eszelős elszántsággal hajtja a pedált, mindene csupa sár, szája sarka lefelé görbül a lélek és a test szenvedésétől, akkor újjászületett bennünk, harminc év múltán, egy valójában soha el nem felejtett érzés.”
Valószínűleg ezt az érzést próbáljuk megragadni, amikor a Giro évszázados múltból táplálkozó, sokak által irigyelt olaszországi szellemiségét kutatjuk.
A Giro d'Italia szerepét újrarajzolta a média fejlődése: a kezdeti, legendásan népszerű rádióközvetítéseket előbb felváltotta a bárokban, otthonokban a verseny idején majdhogynem kötelezően futó televíziós közvetítés, majd az internet és a szociális média kínálta, szinte korlátlan virtuális élmény. A különféle csatornák lehetőséget kínálnak az ország népszerűsítésére, a változatos tájak, a sokféle régió, a gazdag kulturális örökség megismertetésére. Az élmény egyik legnagyszerűbb, költői erejű megfogalmazása a szürrealista fordulatairól is ismert Achille Campanile (1899–1977) római író Battista al Giro d'Italia című 1932-es könyvében olvasható. „Olaszország útjai olyanok, akár Rossini szimfóniái. Nyugodtan, szélesen indulnak, felszabadultan futnak tovább, hogy incselkedjenek tengerekkel, folyókkal, tavakkal, kis hidakkal, virágos rétekkel, romos kastélyokkal, ódon villákkal, tovatűnő falvakkal. Úgy tetszik, egyetlen országon szaladnak át, amely ugyanakkor élettel teli, soha nem múló változatosságtól pompázik. Aztán emelkedik a hangsáv, és az utak átadják magukat a dombok dallamainak – itt kezdődik a crescendo. A csodálatos zsonglőr gyűjti az erejét az utolsó mutatványhoz: egyszerre világossá válik, hogy a falvak eltűntek, házak sincsenek már, a látvány zordabb és zordabb. Emelkedünk. Az erdőben találjuk magunkat, mind magányosabban. A csúcsok szaporodnak, egymást érik a völgyek, szakadék szakadékot követ. Ránk telepedik az egyedüllét érzése, egyre mélyebb a csend, vadabb a táj. Magunk maradtunk, ég és föld között.” |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 30-i lapszámában jelent meg.)