A KEZDETI IDŐSZAK

A női válogatottról írt cikkünkhöz hasonlóan ezúttal is a sportág kispályás változatával foglalkozunk, a sportág kezdeti időszakában viszont korántsem volt egyértelmű, hogy a nagypályás vagy a ma is játszott teremváltozat fog-e elterjedni. Közép-Európában inkább az előbbi, míg az északi országokban az utóbbi hódított, az 1936-os nyári olimpián bemutató sportágként még a nagypályás verzió szerepelt. Ugyanakkor a gólok száma, a látványossága és a követhetősége miatt hamar teret hódított magának a kispályás változat, amely ráadásul nem volt kitéve az időjárás szeszélyének sem.

1938-ban mindössze négy ország részvételével rendezték meg az első (terem)kézilabda-világbajnokságot, amely egyből nagy sikert aratott. A következő nagy tornára a második világháború után került sor, 1954-ben, de a magyar válogatott a négy év múlva, az NDK-ban megrendezett vb-n szerepelt először. Az akkori erőviszonyoknak megfelelően a svéd, román, csehszlovák, német négyes uralta a férfi mezőnyt. Az 1958-as vb-n a mieink ugyan továbbjutottak csoportjukból, de a következő körben már nem szereztek pontot, a helyosztók után végül a hetedikek lettek. 

STABIL HELY A KÖZÉPMEZŐNYBEN

A következő, 1961-es torna is kimaradt a magyar csapat életéből, de ezután már állandó résztvevője volt a világbajnokságoknak az 1960-as, '70-es években, igaz, állandó középmezőnybeli tagja is: a nemzeti csapat a 7. és a 9. pozíció között bérelt magának helyett. A hagyományosan erős kézilabdás nemzetek között megjelentek a jugoszlávok és a szovjetek is mint új trónkövetelők.

Közben az olimpián 36 év után ismét bekerült a programba a kézilabda, a mieink pedig ott voltak a müncheni játékokon. A második körbe még gond nélkül bejutott a magyar csapat, ott azonban nem sikerült a pontszerzés, és végül a svédek elleni helyosztón alulmaradva a nyolcadikok lettünk. Ez mindmáig a legrosszabb olimpiai szereplés. A javítás lehetősége azonban megvolt, hiszen sorozatban három ötkarikás játékokon szerepelhettünk. Négy évvel később hatodikak lettünk, 1980-ban Moszkvában viszont nem sok választott el minket a döntőtől sem.

Két döntetlennel kezdtünk, a lengyelek és a keletnémetek ellen, és ezek, mint később kiderült, sokba kerültek. Hiába nyertük meg ugyanis ezután mindhárom mérkőzésünket a csoportban, és maradtunk veretlenek, ez csak a második helyhez volt elég. A bronzmeccsen végül kikaptunk a románoktól, de így is ez volt a magyar válogatott (holtversenyben) legjobb helyezése az olimpiákon.

Ekkor már olyan játékosok szerepeltek Faludi Mihály szövetségi kapitány kezei alatt, mint Kenyeres József, Kovács Péter vagy éppen Lele Ambrus. Faludi 1973-től ’82-ig, csaknem tíz éven keresztül irányította a válogatottat, és ezalatt három vb-n szerepelt vele a csapat, ami mindmáig rekord.

MOCSAI ÉS A VB-EZÜST (1986)

A nyolcvanas években aztán sikerült az áttörés, és egyben a kitörés a középmezőnyből: 1986-ban Mocsai Lajos irányításával, aki mindössze 32 éves volt ekkor, második lett a válogatott a vb-n, ami a mai napig a mieink legnagyobb sikere a nemzetközi porondon.

A magyar szövetségi kapitányok között kiemelkedően a legeredményesebb százalékos mutatójú Mocsaival a válogatott hibátlanul lépett tovább az első körből (többek között a svédeket és a dánokat is legyőzve). Ezt követően a második csoportkörben sem talált legyőzőre a csapat, sorrendben Izland, Románia és Dél-Korea is nyertesen hagytuk el a pályát, mindez pedig döntőbe jutást ért.
A fináléban Jugoszlávia várt a Mocsai-együttesre, és bár végül minimális különbséggel, két góllal alulmaradt vele szemben (24–22), mégis szívesen gondolhat vissza minden kézilabda-rajongó a svájci tornára. A korábbi versenyeken szerepelt csapathoz olyan klasszisok csatlakoztak, mint Hoffmann László, Iváncsik Mihály vagy Marosi László.

Az éremszerzésre a két évvel későbbi szöuli olimpián is meglett volna az esély, csakhogy a bronzmeccsen ismét szembekerültünk a jugoszlávokkal, akik négy góllal jobbnak bizonyultak (27–23). 1990-ben a sportág egyik őshazája ismét világbajnoki címet ünnepelhetett, Svédország ugyanis négy góllal legyőzte a szovjeteket a prágai fináléban, a magyarok nem sokkal maradtak le róla, hogy a döntőért játszanak, de végül hatodikak lettek.

KILENCVENES ÉVEK: ÚJABB KLASSZISGENERÁCIÓ LÉP SZÍNRE

A kilencvenes évek eleje két hetedik helyet hozott, '92-ben a barcelonai olimpián, majd két esztendőre rá az első Európa-bajnokság alkalmával. A sportág erőviszonyai miatt egy kontinensbajnokság szakmai színvonalát nézve vetekszik az olimpiával és a világbajnoksággal is, így ennek tükrében utóbbi eredményt sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Annál is inkább nem, mert a következő években észre kellett vennünk, kezdünk lemaradni az élmezőnytől, (1993 – 11. hely a vb-n, 1995 – 17. hely a vb-n, 1996 – 10. hely az Eb-n,), ráadásul nem sikerült kvalifikálni magunkat az atlantai olimpiára sem.

Az izlandi mélypont után kevesen gondolták volna, hogy a következő vb-n ismét visszatér az elitbe a magyar nemzeti együttes, márpedig ez történt. Vass Sándor rövid idő alatt versenyképes csapatot csinált a már korábban is kiváló játékosállományból, így a férfiak kibújtak a női válogatott árnyékából.

A japán tornán előbb Marokkót vertük meg nehézkes játékkal, majd szorosan nyertünk a többek között Vladimir Hernándezzel és Carlos Pérezzel felálló Kuba ellen, ezután az olimpiai bajnok horvátok következtek. Világsztárok ide vagy oda, a mieink Szathmári János és Éles József vezetésével 23–20-ra legyőzték déli szomszédunkat. A biztos középdöntős hely tudatában ugyan sima vereséget szenvedtünk az oroszoktól, de ezután a Kína elleni meccsen megszereztük a csoport második helyét. 

Következett a csehek elleni nyolcaddöntő, ahol sokáig Szathmári védései tartották meccsben a mieinket, de a végjátékban az ellenfelünk is hibázott, így 21–20-ra nyerni tudtunk. Az Izlanddal vívandó negyeddöntő sem ígérkezett könnyűnek, de a magyar csapat ismét jól bírta a kiélezett helyzeteket, és újabb meccsen győzött egy góllal (26–25), így 1986 után ismét ott voltunk a legjobb négy között. A svédekkel nem voltunk egy súlycsoportban, 12 góllal nyertek az északiak az elődöntőben, de a franciák ellen még meg lehetett volna a hőn áhított érem. Ismét csak a hajrában dőlt el a találkozó, de a korábbiakkal ellentétben nem mi örülhettünk, Éles – aki a vb második legeredményesebb játékosa lett – döntő pillanatban hetest rontott, a válogatott pedig negyedik lett.

Bár Vass ezután Ausztriában vállalt állást, sikerült meggyőzni, hogy a válogatott mellett folytassa a megkezdett munkát. 1998-ban így nagy reményekkel, Eb-selejtezős csoportját Svédország, Dánia és Lengyelország előtt megnyerve utazott a válogatott Olaszországba az Eb-re. Nem kedvezett számunkra ugyanakkor, hogy Éles a torna előtt térdsérülést szenvedett, így nem tudott segíteni a csapatnak. A csoportban kikaptunk az oroszoktól és a spanyoloktól, de Horvátországot, Csehországot, valamint Macedóniát legyőzve az ötödik helyért játszhattunk. A mieink a jugoszlávok elleni vereség után végül hatodikként térhettek haza, amely azonban a mai napig a férfi válogatott legjobb eredménye Európa-bajnokságon.

1999-ben az egyiptomi vb-n már nem sikerült megtartani pozíciónkat az élmezőnyben: Oroszország és Horvátország után a harmadikként végeztünk a csoportunkban, így a franciákkal találkoztunk a nyolcaddöntőben, ráadásul ez a meccs egyben a sydneyi olimpiáról is döntött. Sokáig futottunk az eredmény után, aztán a hajrában a kapust is lehoztuk az egyenlítés érdekében, és bár Sótonyi Lászlónak sikerült betalálnia, az ellenfél gyors középkezdésből kihasználta a mieink figyelmetlenségét, és az üres kapuba lőtt. Ki ne emlékezne azokra a másodpercekre, igaz, valószínűleg sokan inkább elfelejtenék ezt a buta hibát…

A LISSZABONI DRÁMA ÉS AZ ATHÉNI NEGYEDIK HELY

Ezzel rossz sorozat vette kezdetét a férfiválogatott életében, hiszen egymást követően négy világversenyre sem kvalifikálta magát. Előbb elbuktuk az Eb-pótselejtezőt Szlovéniával szemben, majd miután kimaradt a sydneyi olimpia, valamint a 2001-es franciaországi világbajnokság (utóbbi pótselejtezőjében a norvégok állták utunkat 43–42-es összesítéssel), adva volt a lehetőség a javításra, ehhez az Eb-pótselejtezőn Svájc ellen kellett volna bizonyítanunk. A javítás azonban nem sikerült.

Az újabb nekifutásra, már Skaliczki László irányításával sikerült kijutni a következő világeseményre, amely a 2003-as portugáliai világbajnokság volt. Lisszabonhoz kapcsolódik a magyar kézilabda-történet minden bizonnyal egyik legemlékezetesebb mérkőzése: a jugoszlávok ellenében, kétszeri hosszabbítás után sikerült kiharcolni a legjobb hat közé kerülést és ezzel az olimpiai kvótát.
Pérez a torna előtt megkapta a magyar állampolgárságot, így új kulcsembere lett a válogatottnak. Láthatóan jól megértette magát a belső posztokon Nagy Lászlóval és Buday Dániellel.

Már a csoportból sem akármilyen körülmények között jutottunk túl, balszerencsével kikaptunk a horvátoktól és az oroszoktól, a franciáktól pedig simán, és hiába győztük le Szaúd-Arábiát és Argentínát, sokan már elkönyvelték, hogy utazhatunk haza. Csakhogy az arabok megtették azt a szívességet, hogy legyőzték a dél-amerikaiakat, amivel mi mentünk tovább. A franciák elleni vereséget vittük magunkkal a következő körbe, amelyben a svédek és a szlovénok vártak ránk. Az északiak ellen a hajrában minimálisra csökkentettük a vereséget, így a szlovénok ellen három góllal kellett nyernünk a továbbjutáshoz, és épp ennyivel múltuk felül szomszédunkat (Szathmári bravúrral védte az utolsó támadást).

Jöhetett a jugoszlávok elleni helyosztó, amely sokáig a kapusokról szólt, mind Sterbik Árpád, mind a mieinknél Fazekas Nándor ihletett állapotban védett. Mindkét oldalon sok volt a hiba, nálunk Pérez és Pásztor István vitte a prímet gólszerzésben, úgy tűnt, nem lehet megállítani, de a hajrában Dejan Perics kivédte a hetesét, így 25–25-ről hosszabbítás következett. A ráadásban nekünk kellett az életben maradásért harcolnunk, végül sikerült időn túli hetest kiharcolni, amelyhez ismét Pérez állt oda, és ezúttal már nem hibázott. A második hosszabbításban aztán jött Lendvay Péter, akinek a góljaival végül eldöntöttük a találkozót és egyúttal kijutottunk Athénba. Az már nem is igazán érdekelt senkit, hogy az oroszok ellen nem lett meg az ötödik hely…

Ezután sikerrel vettük a macedónok elleni Eb-selejtezőt, a kontinenstornán végül lemaradtunk a helyosztókról, és a 9. helyen végeztünk, de lélekben már mindenki az olimpiára készült. Athénban izzadságszagú sikerekkel kezdtünk Egyiptom és Brazília ellen, azután pedig, bár sokáig vezettünk, a francia meccsen 26–23-ra kikaptunk. Következtek a németek, akik ellen kevesen számítottak olyan játékra, amilyet a Skaliczki-csapat produkált. Fazekas Nándor és Nagy László parádézott, de a többiek is hozzátették a magukét 30–29-es győzelemhez. A házigazda görögök felülmúlásával másodikak lettünk a csoportban, és Dél-Koreával találkoztunk a negyeddöntőben. A kellemetlen stílusban kézilabdázó ázsiaiakat egy parádés negyedórát produkálva múltuk felül, így újra bejutottunk a legjobb négy közé. Ott azután nem bírtunk a horvátokkal, de az első olimpiai érem még meglehetett volna, azonban az oroszok 28–26 arányban jobbnak bizonyultak, így 1980 és 1988 után ismét maradt a negyedik hely. 

KATTINTSON AZ ADATBANK MEGTEKINTÉSÉHEZ!

A 2004 utáni időszakban már nem sikerült ilyen magas szintre eljutni, sőt a férfiválogatottnak folyamatosan azért kellett küzdenie, hogy megőrizze helyét az élmezőny végén. A 2005-ös vb és a pekingi olimpia kimaradt, a legjobb eredmény pedig a 2009-es vb-n elért hatodik hely volt. Hogy a londoni játékokon ismét ott lehessünk, kulcsfontosságú a csütörtökön kezdődő svédországi torna, s ezen a szövetség elvárása is az, hogy az első hét hely valamelyikén végezzünk, ami szükséges a kvalifikáció szempontjából. 

SZAVAZZON MINDEN IDŐK LEGJOBB FÉRFICSAPATÁRA!