Karl Erik Böhn hagyatéka

Azok közé tartoztam, aki Karl Erik Böhn kinevezését a női kézilabda-válogatotthoz nem tartották feltétlenül indokoltnak. Akkoriban meg is fogalmaztam, miért: noha a női szakág leszakadóban van a világ élvonalától, a válogatott szintjén nem megfordíthatatlan folyamatról van szó. Böhn kinevezését a sportágban dolgozó szakemberek bizalomvesztéseként (is) értékeltem, hozzátéve, hogy a norvég edző jelentheti azt a pluszt, amiért szerződtetik, azaz más kultúrából érkezve új impulzusokat hozhat a hagyományaira építő, de önmagától talán megújulni képtelen közegbe. Amely kirakatcsapatában, a válogatottban ott szunnyad a jobb eredmény lehetősége. S hasonlóan mérlegelve döntött az elnökség Böhn kinevezése mellett. Amelyben szerencsefaktorként az is közrejátszhatott, hogy Heidi Löke élettársa Győrben edzősködött – ha úgy tetszik, kéznél volt. Meg titkon abban is reménykedtünk, norvég lévén ismeri a kódot honfitársai ellen.

Már sohasem tudjuk meg, mi lett volna, ha KEB – mi már csak így emlékszünk rá, ahogyan a lányok elnevezték – kitöltheti szerződését. A 2012-es szerbiai Eb-n bronzéremig vezette a válogatottat, mindenféle kételyt eloszlatva, hogy kellett-e ide vagy sem.

Illetve ez így nem pontos. Az, hogy kellett-e, nem tudom, azt mindenesetre igen, jó, hogy jött. Megvalósította, amiben nemigen hittem. Elültette azt a kultúrát, amelyből érkezett. Pedig az Eb elődöntőjében 30–19-re kikaptunk a norvégoktól – ebből pedig szikáran az következett volna, hogy a „sajátjai” ellen nem képes többet kifundálni, mint bármelyik magyar kollégája. Ám abban már nem vagyok biztos, hogy a bronzmeccsen a hazai pályán játszó szerbek ellen bármelyik magyar szakember győzelemre vezette volna-e a csapatot. (Azért hozzáteszem, tíz évvel ezelőtt éppen a budapesti Eb-n, szintén az elődöntőben a norvégoktól elszenvedett nagy vereség után Kiss Szilárd csapata nyert, de az hazai pálya volt.) Illetve a feltételes mód mindegy is, mert Böhn győzelemre vezette. S az pedig már fel sem vetődik, mi lett volna, ha kitölti szerződését…

Hirtelen azt akartam írni, hogy értett a nők nyelvén, aztán eszembe jut, hogy éppen a szerbiai Eb-n, s éppen a norvégok elleni meccs környékén derült ki, hogy ő és Löke már nem alkotnak egy párt. Nem tudom, hogy egy ilyen trauma szerepet játszik-e egy halálos betegség kialakulásában, én hajlamos vagyok azt hinni, hogy igen.

Magamban számos alkalommal kerestem az okát, mi az, amivel sikeres. Biztosan nem tudom, csak sejtem: a mi „balsors, akit régen tép” világunkba, továbbá a „ha a sors nem tép, mi azért tépjük magunkat egymás közt” közegünkbe hozott nyugalmat. Igen, nyugalmat és pozitív szemléletet.

Más kérdés, hogy ez utóbbit illetően eredendően más koordináta-rendszerben mozgott, mint mi, magyarok. Például azt merte mondani, hogy könnyű nekik, norvégoknak, mert csak jólétre kellett váltaniuk természeti kincsüket, az olajat, míg nekünk, magyaroknak minden évszázadban meg kellett küzdenünk a létünkért. Nem konkrétan ezt mondta, de valahogy így.

Talán nem is tudta, de magyar ember szemében ennél többet nem is mondhatott volna. Okos ember volt: ha ennyire ismerte a magyar történelmet, azért, de ha csupán azért mondta, mert tudta, hogy nekünk ezt kell mondani, akkor azért. Ám gyanítom, nála az első feltételezés állja meg a helyét. Állítom, olyan klasszis kézilabdázóknak, mint Görbicz vagy Tomori, válogatott szinten nem sok mindent lehet mondani a kézilabdázásról. Lehet viszont olyan csomagolásban fogalmazni általános érvényű igazságokat, hogy a sportoló azt evidenciának érezze. Sportnyelvre lefordítva: meg tudja csinálni a meccsen, amit egyébként álmából felkeltve meg tud.

És Karl Erik Böhn kapcsán beszélni kell egy olyasvalamiről, amiről magyar ember nem szeret beszélni. Az, hogy nem vagyunk feltétlenül optimista nemzet, az még valahol rendben van – lásd még: balsors, akit régen tép –, de a halálhoz való viszonyulásunk egészen rendhagyó: félünk tőle, ezért taszítjuk magunktól, még a gondolatát is. Böhn ezzel szemben úgy fogta fel a halálos kórt, mint egy mérkőzést, amelyben az ellenfél az esélyes. Megérintette az elmúlás, de nyilatkozataiból sugárzott az erő, egy pillanatra sem uralkodott el rajta a szentimentalizmus. Nem adta fel, de szembenézett a pokoli nehézségekkel. Úgy búcsúzott az élettől, hogy magunkat sajnáltuk, egyszer meg kell halnunk. Ő viszont megbékélt a sorsával, nem félt a haláltól. Sőt, január elején még azt nyilatkozta, ha megéri a márciust, Magyarországra jön gyermekeivel, hogy megmutassa nekik második otthonát.

Azzal kezdtem, milyen körülmények között lett a válogatott szövetségi kapitánya, s azzal fejezném be, mi következhet utána. Tevékenysége rövid időre korlátozódott, nem lehet azt mondani, hogy az őt követő szakvezető kötelező érvénnyel alkalmazza a módszereit. Már csak azért sem, mert váltig állítom, most sem külföldi kapitányra van szükség. De amit itt hagyott nekünk, azt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Ki kell vinni a pályára. Akárki legyen a szövetségi kapitány.