Női kézi Eb: Örülünk, de minek?

Az az érdekes, hogy legutóbb talán a 2009-es kínai világbajnokságról jött haza ahhoz hasonló elégedettségérzés-félével a magyar női kézilabda-válogatott, mint most a svédországi Eb-ről. Pedig számszakilag akkor sem szerepelt fényesen: tizenkét éve nem látott szerény teljesítménnyel kilencedikként végzett.

Hasonló volt a helyzet, mint most, az Eb történelmi 12. helyét követően, mégis hasonlóan optimista felhangokkal. Akkor is egy sérülésektől tizedelt (egyetlen megmaradt világklasszisát, Vérten Orsolyát is a fél tornára elveszítő), egy új szövetségi kapitánnyal (Mátéfi Eszterrel, nevezetesen) új munkába kezdő csapat utazott ki minimális (tulajdonképpen semmilyen) elvárásokkal. Odakint legyőzte, akiket illett legyőzni, kikapott, akiktől ki kellett kapnia, megszorongatta azokat, akiket meg lehetett, és úgy tűnt, a sérültek visszatértével (és sok munkával) többet is kihozhat majd magából, mint a kilencedik hely. Aztán tudjuk, mi lett a vége: egy évre rá jött minden idők addigi legrosszabb Eb-szereplése, majd az azt követő teljes szétesés végén a világbajnokságról és az olimpiáról is sikerült lemaradnunk.

OTT SEM TARTUNK, MINT HÉT ÉVVEL EZELŐTT?

És most ugyanitt tartunk, vagy ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor még itt sem. De valahogy mégis van miért bizakodni.

Ami a hét évvel ezelőtti állapotokkal való hasonlóságot illeti, most is volt egy olyan sornyi hiányzó, hogy az a társaság könnyen vihette volna annyira az Eb-n, mint amelyik pályára lépett. Van új szövetségi kapitány, ezúttal a dán Kim Rasmussen, aki egy semmilyen lengyel válogatottból csinált dupla vb-negyediket, és egy, a szétesés szélén tántorgó CSM Bucuresti-tel nyerte meg a Bajnokok Ligáját, szóval, érti a szakmát. Ahogy hét évvel ezelőtt, úgy most sem volt különösebb elvárás a csapat előtt, csak „kötelező” továbbjutás a csoportkörből – ám most ez is macerásabbnak bizonyult a vártnál.

Bizony, annak idején a Mátéfi-csapatnak Kínában nem volt kellemetlen mérkőzése, sőt, képességeinek megfelelően végig-bozótharcolta a mostani Eb-nél könnyebb tornát. Svédországban ellenben a csehek elleni nyitány és a románok elleni első középdöntős meccs teljesítménye is közelebb állt a katasztrofálishoz, mint a vállalhatóhoz.

Hiába, kapitány és válogatottja még csak ismerkednek – legközelebb talán már Rasmussennek is lesznek eszközei a hagyományos elsőmeccses magyar pánik kezelésére. És azt is megtanulhatta, hogy amíg a csapata nem érzi-érti pontosan a haditervet, addig ne válasszon olyan taktikát, amelynek alapja, hogy hagyja lőni a világ legjobb játékosát – a „Cristina Neagu felszabadítása”-hadművelet ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Emellett az igényesebbek hiányolhatják a csapat eszköztárából a lerohanásból-indításból szerzett, papíron könnyű gólokat (a középdöntős csapatok közül a mieink próbálkoztak ilyesmivel a legkevesebbszer, hétszer, és csak két gólt szereztek így, amivel tökutolsók a mezőnyben), és amikor a sokmozgásos, betöréses támadójátékunknak Románia kihúzta a méregfogát, arra sem volt válaszunk.

De ezzel nagyjából minden felróhatót felróttunk Rasmussennek, ennyit pedig még lehet a tanulási folyamat, meg a tartalékos keret számlájára írni. (Más kérdés, hogy még ha a szakember nem is számíthatott ilyen sérüléshullámra, mennyire volt bölcs döntés a bő Eb-keretbe a három belső lövőposztra csak nyolc egészséges embert neveznie, a két szélre viszont tízet…)

Felsejlik azonban egy valamivel súlyosabb, strukturális jellegű probléma is.

HOL VANNAK A FIATALOK?

Annak a bizonyos kínai csapatnak 23.8 esztendő volt az átlagéletkora (Vérten sérülése után Tóth Tímeát leszámítva nem volt 26 felett senki), míg annak, amelyik a svédországi Eb-t befejezte, 25.8 év – nem az a kimondott csikócsapat. Abba meg bele se kezdjünk, hogy a tokiói olimpiára, amelyre vigyázó szemünket a jelen helyett is vetnünk kell, állítólag, ugyanez a társaság átlagban saccra 29.2 esztendős lenne, ami félelmetesen sok – de hát úgysem ez a csapat megy Tokióba.

Hát akkor melyik?

A kínai keretben ott lapult a 18 éves Kovacsics Anikó, kulcsember volt a 19 éves Zácsik Szandra és a 22 esztendős Szucsánszki Zita meg Tomori Zsuzsanna, most meg a cserejobbszélső, Lukács Viktória az egyetlen 23 év alatti, akinek tisztességes szerep jutott. Ugyanakkor az már nem Rasmussen bűne, hogy amíg annak idején Zácsik és Szucsánszki a Fradiban, Kovacsics és Tomori Győrben volt már egészen fiatalon is meghatározó ember, most a légióserdőben lámpással kell keresni azokat a reménységeket, akikre az Eb-szereplés miatti morgolódás jogát amúgy fenntartó hazai edzők bátran alapoznának, illetve akiket az élklubok számára két kezükkel kineveltek. Így meg nehéz fiatalítani, noha kellene.

AKKOR MIBEN IS REMÉNYKEDJÜNK?

Na, eléggé kétségbe estek már?

Akkor mondjuk a jó híreket, hogy miért nem törvényszerű, hogy a közepes kezdést erős visszaesés kövesse. A titok, amely nem titok: a játékosok és a kapitány.

Egyrészt attól nem tartunk, hogy Rasmussen fejére nőne a magyar kézilabdás közeg: Mátéfi Eszter művének szétesésében annak idején a kapitány mellett a belső és külső erőknek is megvolt a felelőssége, a dán tréner viszont önfejűbb annál, hogy ilyesmi megingassa.

Ráadásul a vereségek ellenére egy hullámhosszra került a csapattal (ez előtte a néhai Karl Erik Böhnnek sikerült hasonlóan, azelőtt meg hát…), miközben megőrizte a maradéktalan tekintélyét is – a lányok elhiszik, amit mond, és végre is akarják hajtani az utasításait, ráadásul az Eb előrehaladtával egyre inkább hittek is benne, hogy képesek minderre, miközben a vereségek ellenére végig összetartó, egymásért küzdeni akaró és tudó közösség maradtak. Itt vehet más irányt a történelem, mint hét éve: ha ezeket az értékeket meg tudja őrizni Rasmussen és a válogatottja, s gyorsasági állóképesség dolgában felzárkózik a Nyugathoz, utána már csak kézilabdáznia kell. Azt meg idővel be lehet gyakorolni.

Hát ezért tűnik optimistának mindenki.

Persze, így volt hét évvel ezelőtt is.

Rasmussen: Erőnlét terén le vagyunk maradva az élmezőnytől – NSO