Bravúrok, húzások, eszközök – Laurencz László „példátlan” pályafutása

– Tudja, hogy mondják németül a példátlant?
– Nem, nem jut eszembe. De miért?

– Arra sem emlékszik, kitől és milyen rendkívüli alkalomból kérdezte ugyanezt?
– Ja, így már beugrott, öntől. Elég régen volt, de ha eszembe jut, ma is a guta kerülget azért az aljasságért, amit a román bírók műveltek velünk. A meccs utáni sajtótájékoztatón mondtam, hogy példátlan csalás áldozatai lettünk, ezért kérdeztem, hogy van a példátlan.

– Így van, történt mindez az 1994-es Európa-bajnokság berlini elődöntőjében, amelyet elképesztő körülmények között vettek el a csapatunktól, a csapatától, és ajándékoztak oda a dánoknak. Valóban példátlan eset volt?
– Igen, az. Részemről fennállt a tettlegesség veszélye, mindenkiben megfagyott a vér, a román játékvezető pedig, mert kicsit tudott magyarul, odajött hozzám, és mentegetőzni kezdett. Aztán jobbnak látta, ha eltakarodik. Egyszer, amikor Tatabányán edzősködtem, magyar bírók hasonló módon csalták el a Hypo elleni meccsünket, utána pedig azt üzenték, nyugodjak meg, majd visszaadják, de a schilling jobb pénz, mint a forint.

– A jelek szerint ma már a forint is elég jó. Tapasztalatai alapján mennyire lepte meg, hogy idén tavasszal nyomozás indult a kézilabdában elkövetett manipulációk miatt, és kilenc személyt, köztük bírókat, sportvezetőket eljárás alá vontak?
– Különösebben nem. A csalás sajnos az élet minden területén megtörténik, sokkal jelentősebb, emberek sorsát meghatározó ügyekben is. Éppen a sportban, a kézilabdában ne lenne? De hiszem, hogy általános, én legalábbis sokkal több tisztességes emberrel találkoztam, mint tisztességtelennel.

– Visszatérve a példátlan jelzőhöz, példátlanul későn, ötvenhat évesen nevezték ki szövetségi kapitánynak. Miért csak akkor?
– Egyrészt nem voltam folyamatosan itthon, dolgoztam külföldön, másrészt igazán jelentős eredményt az Építőkkel értem el: az első évben mindjárt negyedikek lettünk, aztán másodikak, majd kétszer bajnokságot nyertünk. Ekkor kértek fel kapitánynak, de a kollégáimnak szinte rám kellett tukmálniuk, hogy vállaljam el.

– Nem csoda, mert 1990-ben példátlan mélységben, a harmadik vonalban, az akkor még létező C-világbajnokságra készülve vette át a csapatot. Miben bízott, hova emelkedhet vele?
– Egyértelmű volt számomra, hogy jóval többet érnek a játékosaink annál, ahol állunk, minimum az A-világbajnokságon a helyük. Vissza is jutottunk oda, amilyen gyorsan csak lehetett.

– És hol a helye napjaink magyar válogatottjának? Valakivel éppen az 1994-es Eb-t idéztük a napokban, és az illető azt mondta, az Isten adja, hogy a közeli jövőben csak játékvezetői csalással verethessenek meg minket világverseny elődöntőjében.
– Nem rossz duma. Bevallom, vérmes illúzióim nem voltak a németországi vb-vel kapcsolatban, azt tartottam a minimumnak, hogy a csoportból továbbjussunk, ez meg is valósult. De látva nagyon sok mérkőzést, annyit azért mondhatok, szerintem nem tartozunk a közvetlen élvonalba, hanem a középmezőny elején vagyunk.

– Dán szövetségi kapitányunk, Kim Rasmussen mennyit változtatott, változtathat ezen?
– Anélkül, hogy egyetlen szót is váltottam volna vele, nekem rokonszenvesnek tűnik. Szakmailag pillanatnyilag semmi különöset nem látok, talán a rengeteg és gyors csere az, ami szokatlan, Magyarországon nem divat, de ettől még reméljük, bejön. Azt viszont megkérdezném, hogy a válogatott játékosok közül hányan tettek angolból felsőfokú nyelvvizsgát? Mert nézem az arcokat az időkérésnél, és sokszor úgy érzem, nem értik, mi a feladat.

– Talán inkább a kapitánynak kellene a fogadó ország nyelvét megtanulnia, nem? Ön is így tett az osztrák válogatottnál és a Hypónál, egy abszolút nemzetközi csapatnál. Pontosan tudja, mit jelent a nyelvi korlát, mennyire hátráltatta?
– Előfordult, hogy emiatt kaptunk ki. A Hypóval a BEK-ben a négy közé jutásért mérkőztünk, volt amerikai, cseh, jugoszláv, lengyel, osztrák, szerb, mindenféle játékosom. Az ellenfél kijött négy-kettes védekezésre, amire nyolc nyelvre lefordították, amit mondtam, hogy mit csináljunk ez ellen, addigra elment a meccs.

– Időzzünk tovább a múltban, hiszen elképesztő edzői pálya áll ön mögött, maradva az alapfelütésnél, példátlan bravúrokkal, húzásokkal, eszközökkel. Kezdjük első nagy csapatánál, a Bakony Vegyésznél...
–...első NB I-es csapatom az Újpesti Gyapjú volt.

– Ezúton kérek elnézést az Újpesti Gyapjú minden hívétől, és – komolyra fordítva – a régen elhunyt klasszistól, Jóna Magdától, aki a csapat tagja volt. Visszatérve a Veszprémhez: igaz, hogy – nem a név, a jelenség az érdekes – egyik legkiválóbb játékosa autóbalesetet szenvedett, ön pedig erre megbüntette?
– Igaz, de először természetesen aggódtam érte, meglátogattam a kórházban, biztattam, bátorítottam. Aztán miután szerencsére felgyógyult, megkérdeztem tőle, mit keresett meccs előtti napon éjjel tizenkettőkor az úton, ráadásul amikor a baleset történt, az autójuk orra akkor sem hazafelé állt, hanem egy ismert szórakozóhely irányába. Szóval megbüntettem, de néhány évvel később, amikor már ő is edzősködött, egyszer odajött hozzám, és elmondta, már tudja, hogy igazam volt.

– Akkor is igaza volt, amikor a tatabányai női csapatnál pedagógiai okokból egy álló héten át csak focizhattak edzésen a játékosai?
– Az eredmény engem igazolt. Békéscsabán kikaptunk tíz vagy tizenegy góllal a Magyar Kupában, úgy ítéltem meg, a visszavágó előtt prédikálni, az ellenfélből felkészülni nem érdemes. Ezért megpróbáltam sokkolni a társaságot, ami abból állt, hogy hétfőn, kedden, szerdán is csak fociztunk edzésen. Illetve én ültem a lelátón, olvastam, és amikor letelt a másfél óra, délelőtt is, délután is hazaküldtem mindenkit. Először vigyorogtak, nem értették, mi történik, de csütörtökön megkérdezték, nem készülünk? Visszakérdeztem, hogy mégis mire, és maradt a foci. Meg tudtak volna ölni, de ez olyan ösztönzést adott nekik, hogy tizenkettővel nyertünk.

– Szövetségi kapitányként az első hasonló, e pozícióban ugyancsak példátlan akcióját szintén az 1994-es Eb-n vezette elő, amikor a szlovákok nyolc góllal vezettek a szünetben a mieink ellen. Csapatunk feszülten várta az öltözőben, mivel rukkol majd ki, de ön csak bedugta a fejét az ajtón, egy tőmondattal elküldött mindenkit a málnásba, és ment vissza a kispadra.
– Már nem tudom, hova küldtem őket, fogjuk rá, hogy a fenébe. De valóban, csak bekiabáltam az öltözőbe, és rájuk vágtam az ajtót. Aztán a végén már a szlovákok küzdöttek a döntetlenért. Nem azt mondom, hogy ezek követendő példák, azt végképp nem, hogy rendszeresen alkalmazhatók, de egyszer-egyszer többet érnek a sémáknál. Egyébként a spontán ösztönzésben is volt egy nagy sikerem, még Veszprémben. Rangadó előtt a taktikát vázoltam fel, de láttam a lányok szemén, mennyire idegesek, képtelenek voltak figyelni. Egy kukán ültem, amelynek a teteje hirtelen beszakadt, és úgy estem bele, hogy csak a fejem és a lábam látszott ki belőle. Persze óriási röhögés tört ki, minden feszültség azonnal elszállt. Nyertünk is, simán.

– Egy olyan roppant komoly tétmérkőzésére emlékszem a válogatott élén, amikor a szünetről visszatérve az ellenfél a szó szoros és átvitt értelmében is átfutott a csapatunkon, ez sajnos éppen az 1995-ös világbajnoki döntő volt. Mi és miért történt?
– Dél-Korea ellen játszottunk, Bécsújhelyen, a hazai vb-nken, ez is érdekes történet. Két góllal vezettünk a félidőben, akkoriban még csak tíz perc volt a szünet, de a koreaiak majdnem húsz perc után jöttek ki, kicsit furcsa állapotban. Hogy milyen hatás érte őket, máig óriási kérdőjel nekem. Persze lehet, hogy őket is csak „lebaltázták”.

– Viszont ugyancsak Dél-Korea ellen, az 1993-as vb-n, a második félidőre minden idők leginkább öngyilkos taktikájával küldte fel a csapatot, bár kétségtelenül fényesen bejött. Bármiféle előzetes gyakorlás nélkül négy balkezessel felállni – ez hogy jutott eszébe? Nem tartott attól, hogy ha kikapunk, kerékbe törik?
– Mindenki nézett rám, mint a hülyére, Szabó Melinda például életében először játszott beállóst, de akkora darab volt, nem tudtak vele mit kezdeni a koreaiak. Szünetben látszott, ha így folytatjuk, simán megvernek minket, ezért a meccs előtt fölrajzolt taktikát összetéptem, és mondtam, mostantól rögtönzünk.

– Olyan lépése is volt, amely a visszájára fordult, nagyon rosszul sült el?
– Biztos, csak arra nem emlékszik az ember.

– Akkor mondok egyet én: az 1996-os olimpiára mindenképpen ki akart vinni egy addig a válogatott közelébe sem nagyon kerülő játékost – ismét nem a név a lényeg, ma már amúgy sem mondana sokat –, ezzel általános értetlenséget vívott ki, és végül ki is hagyta az illetőt a keretből.
– Nem akartam kivinni, hanem adtam neki egy lehetőséget. Nem tehettem meg, hogy nem hívom be a keretbe, mert magasan vezette a magyar góllövőlistát. Az olimpia előtti két edzőmeccsen kapott egy-egy félidőt, és azt mondtam, ha tudsz produkálni, jössz, ha nem, itthon maradsz. Itthon maradt.

– Válogatottunk zseniális képességű, viszont kissé ingatag kedélyű klasszisát már-már „titkosszolgálati” eszközökkel motiválta az atlantai győztes bronzmérkőzés előtt. Ma már elárulható, hogyan?
– Ha ez is mehet név nélkül, akkor igen. Az illető éppen nagyon szerelmes volt a vőlegényjelöltjébe, állítólag éjszaka is folyamatosan vele beszélt telefonon, ahelyett, hogy pihent volna a másnapi mérkőzésre. A szövetség egyik vezetőjét ekkor megkértem, hívja fel az egyébként nagyon normális, tisztességes srácot, és kérje meg arra, hogy azt mondja a kedvesének: az lenne a legnagyobb ajándék tőled, ha érmet hoznál haza az olimpiáról. A meccsre menet átfogtam a játékos vállát, megkérdeztem, hogy van, erre szóról szóra, büszkén visszamondta az én üzenetemet.

– Kedélyes, bizonyos helyzetekben kifejezetten laza, intelligens embernek ismerem évtizedek óta, egy-egy szituációban, játékosa visszaemlékezésében viszont úgy tűnt fel, mint egy inkvizítor. Kötelező edzői póz volt ez, és este, otthon jót derült saját magán és a reakciókon?
– Nem, póznál azért jóval több volt. Bizonyos szituációkban hamar fölkaptam a vizet, ez tagadhatatlan, de igyekeztem a módszereimet variálni.

– Mindig is szuverén egyéniség volt, de egy megfellebbezhetetlen feljebbvalót el kellett ismernie maga felett, ausztriai munkája során Gunnar Prokopot. Hogyan viselte?
– Nehezen, tulajdonképpen ezért is lett egy év alatt vége annak a munkának. Egy jellemző példa: edzőmeccset játszottunk egymás között, én vezettem, ő ült a padon, nézte, és minden ítéletembe belekötött. Erre lejöttem, a szájába nyomtam a sípot, és azt mondtam, fújd te. Egyébként is nagyon nehéz volt vele együtt dolgozni, állandóan változtatta az elképzeléseit. Olvasott valamit egy szaklapban, és ami addig fehér volt, arról két hét múlva azt állította, fekete.

– Mondhatjuk, hogy akár a vezetőket, akár a játékosokat, a sportág általános állapotait vesszük, szerencsés időszakra esett pályafutása fénypontja, amikor az edző még sokkal nagyobb tekintély volt, mint manapság?
– Könnyebb helyzetben voltunk az én időmben. A sportköri vezetők persze akkor is próbáltak beleszólni a munkába, de közel sem annyira, mint azok, akik most kívülről jöttek, és a valamiféle rangjukat onnan is behozták magukkal. Néha a játékosok részéről is tapasztalok olyasmit, hogy úgy érzem, ma két nap után lemondanék. Kissé túl sok lett a szabadságjogokból.

– Ezért „menekült" a gyerekek közé, a csepeli utánpótlásba? Mennyire sikertörténet ez, és mennyire az öné?
– Én csak részese vagyok, voltam ennek. Az alapító szülők, Kalmár Zsolt, Kuncz Tamás és Lízer László kezdtek hozzá a szervezéshez, elsősorban ötödikes-hatodikos lányokkal, és tudták, hogy Csepelen lakom, ezért megkértek, segítsek. Hét éve már ennek, az első három-négy évben még edzősködtem is, de most már az egészségi állapotom miatt szakmai vezető vagyok. A mozgás, a járás nehezen megy, de nagy örömmel dolgozom ezekkel a gyerekekkel.

– Annál is inkább, mert a szelleme még szárnyal, újabban a sportág megmondóembere lett. Jól érzi magát ebben a szerepkörben?
– Akkor nem érezném jól magam, ha emberi módon és jó szándékkal nem mondanám el a véleményemet arról, amit nagyon szeretek, a kézilabdáról. Persze nyilván nem mindig van igazam. De sok élmény ér még ma is. Nyáron, a születésnapomon például a kerületi önkormányzat és a Csepel SC szervezett egy fogadást a Duna-partra, az ifjúsági táborba, a polgármester úr itt jelentette be, hogy az új csepeli kézilabdacsarnoknak én leszek a névadója. Kaptam is erről egy oklevelet, ami óriási megtiszteltetés, megható ajándék. Csak már látnám, hogy elkezdik az építkezést, mert ha nem a halálom utánra tervezik a megnyitót, akkor igyekezni kellene.

– Szerencsére a jelek szerint ennyire nem sürget az idő. A csepeli utánpótlásból láthatunk majd kézilabdás olimpikont?
– Bár úgy lenne! Csak az a kérdés, hogy én azt a pokolból vagy a mennyországból fogom-e nézni.