Egyszerre lelkesítő és aggasztó – ilyen volt a magyar női kézilabda 2017-es éve

Vágólapra másolva!

2017.12.28. 15:03

Címkék

Beállítottság kérdése, hogyan értékeljük a 2017-es évet női kézilabdában: a világbajnokság sok kérdést hagyott nyitva, pedig amúgy nem volt rossz esztendő.

Csak az a vég! – csak azt tudnánk feledni!

Mert 2017 amúgy november közepéig nem volt kellemetlen a magyar női kézilabdázás számára. A Győr megnyerte a bajnokságot, de legalább annyi izgalom mentén, hogy a Ferencváros a Népligetben megszorongatta, a Magyar Kupát pedig emlékezetes döntő után, hétméterespárbajban el is hódította az FTC, szóval mindenki nyert valamit, és még az elkötelezetlen kézilabdabarátok is jól szórakoztak. Az ETO közben Bajnokok Ligája-győztes is lett, sérülésekkel küszködve, – a riválisoknak legyen mondva, de – tartalékosan, viszont kiválóan küzdve. A Kim Rasmussen vezette formálódó válogatott felkészülési mérkőzéseken remek védekezéssel, olykor kimondottan szép játékkal aratott vállalható győzelmeket korrekt (Horvátország, Norvégia B) és határozottan jó (Románia) ellenfelekkel szemben, s a négy kötelező tétmeccset is hozta, kijutva a decemberi vb-re és jó pozícióból várva a jövő évi Eb selejtezőinek folytatását is. (Bár a Szlovákia elleni vb-selejtező tét nélküli pozsonyi visszavágóján a lélekben már nyaraló csapat minden inspiráció nélküli döntetlenjét jobb feledni.)

Csak aztán eljött a november közepe. A közelítő végzetről előbb csupán az árulkodott, hogy harcban álló csapatainkat egytől egyig (illetve négyig) kizsűrizték az EHF-kupából még a csoportkör előtt. A rövidre szabott világbajnoki felkészülés aztán egyszerre volt lelkesítő és aggasztó: a norvégiai Möbelringen-kupán a mieink parádésan megszórták az oroszokat, 55 percig tartották a lépést a házigazdákkal és legyőzték Dél-Koreát, de közben Oroszország ellen atomjaira hullott az addig biztos védekezés (illetve az atomok legalább a helyükön végeznek valamiféle rezgő mozgást), a norvégok elleni utolsó öt percben egy jó döntést nem hozott magyar játékos a pályán, és a koreaiak legyőzéséhez is a görbiczi elszántság és akaraterő kellett. És bár ezek csak edzőmeccsek voltak irreleváns végeredményekkel, végül a világbajnokság is ugyanilyen lett: egyszerre lelkesítő és aggasztó.

Aki lelkesedni akar, mint egy szövetségi kapitány, találhat rá okot. Vitathatatlan, hogy a társaság mindhárom vereségét utóbb minimum az elődöntőig meg sem álló együttesektől szenvedte el (Franciaország arany-, Norvégia ezüstérmes, Svédország végül negyedik lett), s az is, hogy a norvégok elleni első félidő riadt ácsorgását és a franciák elleni nyolcaddöntő állórajtját leszámítva végig küzdött, hajtott, igyekezett a csapat, na meg hozta a meccseket, amelyeket hoznia illett (az argentinok, lengyelek és csehek elleni csoportmérkőzéseket), a történelmien gyér 15. helye pedig legalább annyira egy buta számítási rendszer, mint a saját teljesítményének eredménye, ráadásul foltokban valóban művelt szép dolgokat – csak nem eleget.

Mert aki aggódni akar, az is felteheti a maga jogos kérdéseit, ahogy a hazai szövetség elnöksége fel is tette. Miért ijedt meg a válogatott a kulcspillanatokban? Miért nem működött a visszarendeződés? Mi az a beállósjáték nevű varázstrükk, amellyel más csapatok oly eredményesen kísérleteznek? Mi történt a védekezéssel? Hová tartozik ez a magyar együttes a világban és hová tart? Miért nem volt esélye egyetlen bravúrra sem? Lesz esélye ilyesmire a későbbiekben? Kérdés kérdés hátán, és csupán hozzáállás kérdése, hogy az első tíz és fél vagy az utolsó másfél hónap alapján akarunk-e rájuk választ keresni.

Egy biztos: az utolsó másfél hónap kicsit megkeserítette az addigi időszak történéseinek ízét, márpedig a magyar női kézilabdázás minden évét az esztendő végi világverseny árazza be. Hogy aztán valójában mekkora a baj (ha van egyáltalán bármekkora), és hogy végső soron lelkesítő vagy aggasztó volt-e ez az év, azt 2018 végén, a franciaországi Eb eredményeit elnézve megmondjuk.

AZ ÉV MÉRKŐZÉSE
GYŐRI AUDI ETO KC–ZSRK VARDAR SZKOPJE (Bajnokok Ligája, döntő, Budapest, 2017. május 7.) Egy évvel korábban is Bajnokok Ligája-döntőt játszott a Győr a Papp László Budapest Sportarénában, és egy évvel korábban is úgy torkollt hosszabbításba a találkozó, hogy addig szinte végig az ETO vezetett. Az idei finálé annyival volt különb, hogy a rendes játékidő végén az ellenfél, a macedón ZSRK Vardar Szkopje még a győzelemért is támadhatott, (Tomori Zsuzsanna utolsó faultja aranyat ért), illetve hogy a hosszabbításban viszont gyorsan háromgólos előnybe került a Győr, és ezt már nem is engedte ki a kezéből – a magyar csapat 31–30-ra győzött, ezzel hat év alatt az ötödik BL-döntőjén a harmadik győzelmét aratta.

AZ ÉV CSALÓDÁSA
AZ EHF-KUPA, AHONNAN MÁR KI IS ESTEK A MAGYAROK Volt egy pillanat, amikor őszinte lelkesedésünkben azzal számoltunk, hogy akár négy magyar csapat is lehet a női EHF-kupa tizenhatos csoportkörében: az Érd a francia Issy Paris Hand ellen tízgólos előnnyel várta a visszavágót a főtáblára jutásért, a Dunaújváros csak eggyel kapott ki a dán éllovas Köbenhavn otthonában, a Vác a török Kastamonu ellen a világ legijedtebb játékával is csak kétgólos hátrányt szedett össze hazai pályán, és egy kis bravúrral a Debrecen is fordíthatott volna otthon mínusz ötről a román Craiova ellen. Ehhez képest az Érd alig felfogható tizenegy gólos vereséggel potyogott ki Párizsban, az Újváros nem tudta megismételni a koppenhágai játékát, a Vác fiataljait a külső-belső nyomás roppantotta össze Törökországban, a Lokinak pedig nem volt valós esélye fordítani a románok ellen – és hirtelen a négyből egyetlen árva magyar csapat sem maradt.

AZ ÉV VÉDÉSE
SZIKORA MELINDA az FTC–Győr Magyar Kupa-döntő hétméterespárbajának végén (2017. április 2.) Lehet, hogy egyszerűbb lenne ezt a rovatot simán csak odaadni Szikora Melindának: tavaly után idén is ő vitte el az év védését, méghozzá egy olyan mozdulattal, amely Magyar Kupa-győzelmet ért a Ferencvárosnak, megszakítva a Győr 12 éven át tartó sorozatát. Mindezt a hétméterespárbaj utolsó lövésénél. „Láttam, hogy Eduarda Amorim máshogy tartja a kezét, szóval nem a jobb alsóba fog jönni a labda, ahová vártam, és már csak annyit tudtam csinálni, hogy kicsit fordítottam a törzsemen, és leengedtem a bal kezem" – emlékezett vissza az elmondva egyszerűnek tűnő, valójában egy másodperc törtrésze alatt felismert helyzetre és tökéletesen végrehajtott mozdulatra, amely után a kezében elakadt a labda, a Ferencváros pedig megnyerte a kupát.