Pintea elképesztően mélyről indulva élte át a legjobb fél évét Győrben

A román Crina Pintea mostanra nemcsak a női kézilabda elitjébe küzdötte fel magát, kétségtelenül a 2018–2019-es idényben a világ legjobb beállója volt. Válogatott és klubszinten is remekelt, a tavalyi franciaországi Európa-bajnokságon – amelyen Romániával a 4. helyen végzett – posztján beválasztották a torna All Star-csapatába, s az idény végén bekerült a Bajnokok Ligája legjobb együttesébe is.

Képességei mindenkit lenyűgöztek, amikor decemberben aláírt fél évre a Győri Audi ETO KC-hez, és elkezdték váltani egymást a beálló posztján a norvég Kari Brattsettel. Aki csak látta, azt találgatta, hol volt eddig, mikor lett ennyire jó játékos? Pintea több mint egy évtized alatt tanult meg így játszani, folyamatosan építette magát, kemény és megaláztatásokkal teli évek állnak mögötte.

SZÜKSÉG VOLT OTTHON A KÉT DOLGOS KÉZRE

Crina Pintea 1990-ben született a romániai Törökpadja, vagyis Podu Turcului ötezer lakosú településén. A közösségnek nincs pontosabb közigazgatási megjelölése, gyakorlatilag egy tíz falut összefogó kommuna, amely adott már egy klasszis kézilabdázót – ráadásul beállót – a világnak, 1954-ben itt született az 1980-ban Moszkvában olimpiai bronzérmet szerző Lucian Vasilache. És hosszú ideig nem gondolta senki, hogy Pintea felnő mellé – a jó alkatú lányból maximum moldvai gazdasszony válhatott volna, hiszen 16 éves koráig egyáltalán nem sportolt.

„Szinte már hároméves koromtól kötelességeim voltak, hamar hozzá kellett szoknom a falusi élethez – mondta a gyerekkoráról Crina Pintea. – Keményen dolgoztam a családtagjaimmal, rengeteg tennivaló volt a ház körül, állatokat is tartottunk. Már kiskoromban megtanultam, mi a kemény munka, ezért amikor elkezdtem kézilabdázni, már nem is tűnt olyan nehéznek.”

A 192 centire nőtt Crina már ötödik osztályos tanulóként is a legmagasabb lány volt az iskolában, nem meglepő, hogy matematikatanára, aki profi röplabdajátékos volt korábban, elkezdte nyaggatni, hogy ilyen testalkattal és adottságokkal sportolnia kellene.

„Azt akarta, hogy én is röplabdázzak, de csípőből azt válaszoltam neki, hogy nem szeretem a röplabdát. Ösztönös elutasítás volt, mert bevallom, fogalmam sem volt róla, milyen a röplabda. A kosárlabdára ugyanígy reagáltam, pedig arról sem tudtam sokkal többet.”

A tanár úrnak azonban sikerült bogarat ültetnie a lány fülébe, aki egy év elteltével felhozta az ötletet a szüleinek. Ők nem akarták elengedni, mondván, szükség van rá a ház körül. Nem lehet hibáztatni őket, úgy gondolkodtak, mint vidéken bárki abban az időben: a családban Crina volt a legidősebb gyerek, így az édesapja és az édesanyja mellett neki volt a legnagyobb felelőssége, a szülők pedig úgy gondolták, ha elengedik otthonról, kiesik két dolgos kéz.

TÚL IDŐSNEK TARTOTTÁK A PROFI SPORTHOZ

Pinteának öt éven keresztül, tizedikes koráig folyamatosan harcolnia kellett velük, akárhányszor újra felhozta a témát. Számtalanszor előfordult, hogy este megígérték, elengedik, reggelre azonban meggondolták magukat.

A fordulópontot a 2005-ös oroszországi női kézilabda-világbajnokság jelentette, a 15 éves Crina a televízióban látta, ahogy a román válogatott 28–23-as vereséget szenved a házigazdától a torna döntőjében, és a meccs után azt mondta, márpedig ő ezt a sportágat akarja űzni! (Csak zárójelben jegyezzük meg, a vb-n a magyarok Pintea későbbi csapattársa, Görbicz Anita vezérletével 27–24-re legyőzték Dániát a bronzmeccsen, és megszerezték a válogatott mindmáig utolsó világbajnoki érmét.)

„A szüleim azt mondták, túl idős vagyok ahhoz, hogy profi sportoló legyek, és felejtsem el az egészet, mert semmi értelme erről álmodoznom – mesélte tovább Pintea. – Engem viszont már nem lehetett eltántorítani, azt kérdeztem tőlük, ha valamit mégis elérek a kézilabdában, akkor végre elengednek? Igennel feleltek, de szerintem csak azért, mert egyáltalán nem hittek benne, hogy sikerülhet. Úgy voltak vele, próbálkozzak csak nyugodtan.”

A tizenöt éves lány törte a fejét, hogy mit tegyen, kezdeni akart valamit a testi adottságaival, mert legbelül biztos volt benne, hogy neki sportolnia kell. A versenyszellem élt benne, a ház körüli munkában is mindig meg akart előzni mindenkit, még a mosogatást is ő akarta a leggyorsabban befejezni.

Aztán 2006 telén, amikor már mindennap a házuktól nyolc kilométerre járt dolgozni, újra összefutott a matematikatanárával, aki megkérdezte tőle, nem akar-e kézilabdázni. Ekkora Pinteának is elege lett az otthoni életéből, változtatni akart rajta, ezért annyit válaszolt a tanárnak, ha tud neki segíteni, vágjanak bele, mert ő kész elhagyni a szülői házat.

A rövid beszélgetést tett követte: 2006 februárjában együtt írtak levelet Gheorghe Tadici szövetségi kapitánynak, aki a román válogatottat a 2005-ös világbajnokságon is vezette. A tréner áprilisban azt a választ küldte, hogy találkozni akar Pinteával.

SZALADGÁLÓ KAPUS, ÜGYETLEN BALÁTLÖVŐ

„Emlékszem, a találkozó egy pénteki napra esett, megnézett és csak annyit mondott, rendben, akkor hétfőn legyek itt és itt, kezdődhet a munka” – folytatta Pintea, aki így került Tadici akkori munkáltatójához, az Oltchim Ramnicu Valceához, Románia egyik patinás női kézilabdaklubjához.

Persze volt még egy köre a szüleivel, akik alig akarták elhinni a történteket, de végül beleegyeztek abba, hogy a legidősebb lány sportoljon.

„Nagyon izgatott voltam. Otthon mindenki sírt, amikor elmentem, de én életemben először nem néztem vissza. Hallani sem akartam többet arról az életről, végre kezdeni akartam valamit az életemmel” – fogalmazott, a folytatás azonban egyáltalán nem volt ígéretes.

Tulajdonképpen semmit sem tudott a sportágról, csak azért került a Valceához, mert magas volt és erős. Edzője előbb a kapuban próbálta ki, fél évig védett, és ugyan keményen dolgozott, nem volt meg benne a poszthoz szükséges türelem.

„Olyan voltam, mint egy őrült. Állandóan futkároztam, rendszeresen kiszaladtam a félpályáig, az edzőm pedig őrjöngött, hogy a kapusát rendre vissza kell parancsolnia a háló elé – elevenítette fel mosolyogva Pintea. – Később balátlövő lettem, sokat tanultam, de ezúttal meg az emberek nem voltak elég türelmesek velem. Azt akarták, hogy csináljam ugyanazt és ugyanúgy, mint a többiek, akiknek viszont csaknem tíz év előnyük volt velem szemben. Én tizenhat évesen kezdtem el kézilabdázni, ők hét-nyolc évesen. Az edzőim sokat követeltek tőlem, de én hiába akartam mindenáron bizonyítani, egyszerűen nem tudtam annyit nyújtani, amennyit szerettek volna.”

A fiatal lány hiába volt kitartó és szorgalmas, nem volt elég fegyelmezett és technikailag képzett. Összevissza szaladgált a pályán, rendre rá kellett szólni, hogy fusson egyenesen, mint a többiek. Közben képezte magát, sokat tanult a mezőnyjátékról és a szabályokról, tisztában volt vele, ekkora lemaradással az idő nem neki dolgozik.

A FÉRJE AZ EGYETLEN, AKI MINDIG HITT BENNE

„Minél gyorsabban pótolnom kellett mindazt, amit a kézilabda nélkül töltött években elvesztegettem. Kemény időszak volt, csalódott voltam és sokat sírtam, de egy pillanatra sem adtam fel. Megesett, hogy nem volt pénzem, nem volt mit ennem, nem volt cipőm, és nem voltak ruháim. Egy évig egyáltalán nem láttam a szüleimet, és mivel nem volt mobiltelefonom, beszélni sem tudtam velük arról, ami bánt.”

De a szellem kiszabadult a palackból, Pinteát már senki és semmi nem tudta megállítani, különösen miután újabb fordulópont következett az életében. A legmélyebbre akkor került, amikor 2009-ben közvetlenül Tadici-csal kezdett el dolgozni Zilahban, s a közös munka annyira megviselte, hogy egy évvel később abba akarta hagyni a sportolást. Az edző úgy terrorizálta, hogy még enni sem tudott. Aztán három nappal később találkozott Vladdal, későbbi férjével, és Crina úgy véli, a találkozásnak köszönheti, hogy ma az, aki.

„Ő volt az első férfi az életemben, és az első naptól kezdve mellettem áll, bármilyen nehézségen is kell keresztülvágnom magam. Ő az én erőm, mindig tudja, mit kell mondania, hogy lelket öntsön belém – fogalmazott Pintea. – Mivel jól ismert, azt is pontosan tudta, hogy úgysem adom fel, ezért ha csüggedten mentem haza, előbb megnyugtatott, hogy ne aggódjak, ha tényleg azt akarom, hagyjam abba, majd találunk más megoldást. Aztán eltelt egy kis idő, és biztatni kezdett, hogy elég jó vagyok, és tudja, hogy még jobb leszek. Szerintem ő volt az egyetlen ember az életemben, aki tényleg hitt bennem.”

Pinteának összességében 12 év megfeszített munkája van abban, hogy a tizenharmadikban ő lett a legjobb beálló a kontinensen és a világ legerősebb klubsorozatában.

„Tadici folyton azt mondta, nem vagyok elég jó, mindig lustának nevezett, ami nagyon bántott, mert sok mindent rám lehetett fogni, csak azt nem, hogy lusta lettem volna – tette hozzá Pintea. – Reggel hatkor már az edzőteremben voltam, sokat futottam, és állandóan az járt a fejemben, hogyan lehetnék még jobb. Úgy éreztem, mindent megteszek, mégis állandóan kritizálnak. Azt kérdeztem magamtól, miért velem történik ez? Mit csinálok rosszul?”

Ha most, magyar bajnokként, kupagyőztesként és Bajnokok Ligája-győztesként visszatekint a háta mögött hagyott időszakra, már úgy gondolja, minden okkal történt, mert a tapasztalatok nélkül, bármennyire rosszak voltak is, májusban nem ünnepelhetett volna Győrben a legrangosabb trófeával. Szerinte az eddigi élete bizonyíték arra, hogy sohasem lehet tudni, mi miért történik. A lehető legmélyebbről indulva járta végig a ranglétrát, Németországban és Francia­országban is bizonyította, helye van a legjobbak között, Győrben pedig a világ legjobbjává vált.

Pedig nem volt könnyű az útja Párizsból a magyar városba, elsősorban azért, mert amit elkezd, azt szereti is befejezni. Már zajlottak a francia bajnokság és az EHF-kupa küzdelmei, amikor a holland Yvette Broch váratlan visszavonulása után beállót kereső Győr megkereste Pintea ügynökét, a játékos viszont nem akarta cserben hagyni a klubját, így első körben nemet mondott. Annak ellenére, hogy évek óta nagy álma volt az ETO-ban játszani.

ÉLETE LEGJOBB FÉL IDÉNYE GYŐRBEN

Az Esbjerg elleni két meccs hozta az újabb fordulópontot az EHF-kupa harmadik selejtezőkörében, amelyet csapata, a Paris 92 már a főtáblára kerülésért vívott. Dániában 29–28-as vereséget szenvedtek, ami még nem tűnt vészesnek, a visszavágón azonban Pintea piros lapot kapott az első félidő 26. percében, mert véletlenül fejbe lőtte az ellenfél kapusát. A kiállítása döntően befolyásolta a továbbjutás kérdését.

„Hiába biztattam a többieket, már senki sem hitt a győzelemben, ugyanis a sérülések miatt eleve csak nyolcan álltunk ki a meccsre – emlékezett vissza. – De őszintén mondom, akkor még egyáltalán nem is gondoltam a Győrre. Aztán elmentem a román válogatottal az Európa-bajnokságra, s a magyar klub újra keresett. Ott és akkor csak a nemzeti csapatra koncentráltam, az előttem álló feladatra. Nem szeretek és nem is tudok több mindent egyszerre csinálni.”

A magyar bajnok érdeklődése viszont annyira komolyra fordult addigra, hogy a menedzsere még a férjével is beszélt az ügy érde­kében. Az események ezután felgyorsultak, és a pár úgy döntött, belevág az új kalandba.

„Amikor Győrbe szerződtem, kissé meg voltam illetődve, mert a klub tele volt nagy nevekkel, a világ legjobb játékosaival”– fogalmazott. Játszott már együtt kiváló játékosokkal, például Cristina Neaguval, de ennyi sztárral egyszerre még sohasem. Furcsán érezte magát az első edzésen, de úgy volt vele, eddig is megoldotta az előtte tornyosuló feladatokat, most is meg fogja.

„A csapattársaim az első perctől segítettek mindenben. Például Brattsettel mindennap beszélgettem, Oftedallal, Groottal vagy Mörkkel is jó kapcsolatom alakult ki. De bárkit említhetnék, fantasztikus játékosokkal és emberekkel ismerkedtem meg Győrben. Ez volt életem eddigi legjobb fél éve! Sohasem fogom elfelejteni.”

Pintea a következő idényt Bukarestben kezdi, ahol újra világverő csapat áll össze a román Neaguval, a norvég Nora Mörkkel, a szerb Andrea Lekiccsel és Dragana Cvijiccsel – és persze vele. A társaság egészen biztosan érdemi kihívója lesz a Győrnek a Bajnokok Ligájában. De Pintea nem akar ezen gondolkodni – nem is beszélt még egyik csapattársával sem a jövőről, pedig Mörkkel Győrben is együtt játszott fél évig.

„Sok időnk lesz még erre, egyelőre csak pihenni akarok, mert különösen a szezon utolsó három hete nagyon kemény volt. De sohasem örültem még ennyire. Ha visszagondolok arra a rengeteg negatívumra, ami az elmúlt években velem történt, utólag semmi sem tűnik olyan rossznak, mint ahogy akkor éreztem. Sőt, néha már mosolygok rajta, és egy ilyen szezon után azt mondom, minden megérte!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június 15-i lapszámában jelent meg.)