Császár: Ha megkeresnének az Eb-vel kapcsolatban, nem tudnék igent mondani

– Nem könnyű elérni önt.
– Ez igaz – kezdte a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúban Császár Gábor 247-szeres magyar válogatott kézilabdázó, aki jelenleg a svájci bajnok Kadetten Schaffhausen játékosa –, amikor éppen nem edzésen vagy meccsen vagyok, minden percemet a családomnak szentelem, nem nézegetem folyton a telefonomat. Régimódi gyerekként nem hoznak lázba a közösségi oldalak, az egész olyan műnek tűnik nekem az állandó posztolásokkal, fotókkal. A feleségemnek sikerült rábeszélnie, hogy regisztráljak egy ilyen portálra, amit azóta is én üzemeltetek, de vannak fontosabb dolgok is az életben, mint például a kisfiam, Emmet első születésnapi bulija.

– Akkor inkább ne is beszéljünk a kézilabdáról?
– Nem erről van szó, de hirtelenjében nagyon felkapott lettem Magyarországon. Amióta tizenhat gólt szereztem a dán GOG ellen a Bajnokok Ligájában, folyamatosan arról kérdeznek az újságírók, visszatérek-e a válogatottba. Én pedig mindenkinek elmondom, a nemzeti csapattól még senki sem keresett meg, sőt, úgy érzem, már nem is fog. Tudom, az embereket kevésbé hozza lázba a svájci bajnokság, de annyi azért jólesett volna, ha valaki felhív, hogy „Csaszi, látszik, még mindig ügyes vagy!”.

– Még mindig van tüske önben amiatt, hogy januárban a dániai világbajnokságon alig kapott játéklehetőséget?
– Nem először estem ki a „pikszisből”, de igen, az ominózus vébé óta úgy érzem, Magyarországon elfelejtettek, már nem vagyok olyan fontos. Dunaújvárosban egykor óriási ígéretnek tartottak, azt hiszem, sikerült beváltani a hozzám fűzött reményeket, pedig egy kis vasi községből, Kenyeriből indultam. Később viszont hirtelen köddé váltam, miután a dán Viborgba igazoltam, csak akkor vettek elő ismét, amikor Veszprémbe szerződtem. Külföldről nem tudom eldönteni, otthon most milyen a megítélésem. Egy biztos, én ugyanaz a Császár Gábor vagyok, aki az elmúlt tizenöt évben egyszer sem mondott nemet a válogatott meghívóra, és aki mindent alárendelt a nemzeti együttesnek. Büszke magyarnak vallom magam, nincs harag a szívemben. Nagyon várom, hogy az ünnepek után, januárban nyugodtan, a tévé előtt szurkoljak a magyar férfi kézilabda-válogatottnak az Európa-bajnokságon.

– Felvenné a telefont, ha a szövetségtől keresnék?
– Igen, de szerintem ez nem fog megtörténni. Pedig én megértem, hogy más az elképzelés a mostani válogatottnál, fiatalítás van, az új rendszert már nem rám építik. Kár, hogy eddig senki sem vette a fáradságot, de miért is tette volna, ha ez senkinek sem tartozik a munkaköri leírásába. Az is hozzátartozik, ha megkeresnének az Európa-bajnoksággal kapcsolatban, akkor sem tudnék már igent mondani.

– Még mindig dolgozik önben egyfajta bizonyítási vágy?
– Azt le kell szögeznem, tizenkét évvel ezelőtt én választottam az idegenlégióskodást, nem kényszerített rá senki. Amikor külföldre szerződtem, akkor jöttem rá, csak egy „magyar fiú” vagyok a sok közül. Az sem igaz, hogy mindig a pénz volt nálam az első, Veszprémben például sokkal jobban kerestem, mint mondjuk Dániában vagy később Franciaországban. Csak szerettem volna kipróbálni magam egy másik országban, új kultúrában, emberekkel találkozni, nyelveket tanulni. Sosem felejtem el, úgy mentem ki a Viborghoz, hogy nemhogy angolul, de még magyarul is alig beszéltem. Chambéryben talán maradnom kellett volna még egy-két évet, bár Veszprémben nagyon sokat kaptam, ott ismertem meg a feleségemet. Párizsban viszont már nem ment úgy a játék, ahogy szerettem volna, habár nem is töltöttem elég időt a pályán. Akkoriban tették le a mai PSG alapjait, de két idény után inkább úgy döntöttem, a válogatott szempontjából is jobb, ha Svájcba igazolok, ahol a Bajnokok Ligájában szem előtt lehetek.

– Harmincöt évesen már másképp látja a dolgokat?
– Teljesen, mivel ma már – valljuk be – hobbiszinten kézilabdázom, így több időm van a családomra, a saját életemre. A legnagyobb elismerés számomra, hogy Schaffhausenben nyugodtan végezhetem a munkámat. Pedig külföldiként kétszer annyit kell leraknom az asztalra, mint mondjuk egy helyi srácnak. Régebben nagyon sokat lelkiztem, de az utóbbi idők sikerei, kudarcai megerősítettek, ezért egyre kevesebbet foglalkozom azokkal a dolgokkal, amelyeken már nem tudok változtatni.

– Mennyire elégedett a jelenlegi helyzetével?
– Nagyon boldogok vagyunk Svájcban, csak azt sajnálom, hogy nincsenek itt a nagyszülők. Két gyerekkel nem egyszerű, de nem panaszkodom, mert nyugodt, kiegyensúlyozott életet élünk. Néhány éve még bennem volt, hogy egy erősebb, nívósabb bajnokságban kellene kézilabdáznom, de mára rájöttem, ott vagyok, ahol lennem kell. Felismerem jelenlegi csapatom korlátait, elfogadtam azokat a célokat, amelyekért a Schaffhausennel küzdhetünk.

– Véget értek a Bajnokok Ligája-küzdelmek a Schaffhausen számára, miután a D-csoportban az utolsó helyen végzett. Mi motiválja még az idény hátralevő részében?
– A vége felé már kezdett teherré válni a sok utazás, de új célokat mindig lehet és kell is találni. Az ember fejében azért ott motoszkál, hogy ebben a korban már fel kell készülni mindenre, a feleségemmel ezért belevágtunk egy vállalkozásba. Nyitottunk egy fodrászüzletet Budapesten, ami még csak most indul be, de máris nagy örömet szerez. A nagylányom, Esmé már óvodás, ezért az iskolakezdés előtt mindenképp leülünk megbeszélni a továbbiakat.

– Szóba jöhet a hazatérés?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Szellemileg és fizikailag is remek formában érzem magam, meglátjuk, mit dob a „gép”. Egyelőre a zsúfolt hétköznapokra koncentrálok, mert sok mindent elvállaltunk erre az évre. A játék mellett a második csapatnál dolgozom segítőként, miközben az edzői tanfolyamot is végzem. A Testnevelési Egyetemen sportmenedzser szakon tanultam, ami nagyon érdekelt, jobban, mint az edzősködés. Svájcban amúgy is társadalmi munkában alkalmazzák a klubok az aktív játékosokat, itt kicsit más a rendszer. Egyelőre nem tudunk a jövőn gondolkodni, mert a gyerekek miatt be vagyunk táblázva.