Férfi kézi: Nincs szándékomban más országban játszani – Bodó

– Bosszantja, hogy éppen akkor kellett beszüntetni a bajnokságot, amikor kezdte visszanyerni a formáját?
– Nekem duplán csonka volt ez az idény, mert a vállam miatt hosszú időt hagytam ki – mondta a Nemzeti Sportnak Bodó Richárd, a Mol-Pick Szeged balátlövője. – Ez volt pályafutásom legsúlyosabb sérülése, sokat tanultam az elmúlt időszakból, legközelebb türelmesebbnek kell lenni. Most már tudom, többet kell erősíteni a sérült testrészt, hinni az orvosoknak, amikor közlik, nem leszel egyből százszázalékos a visszatérés után. Talán túl görcsösen akartam, hiába éreztem késznek magam, sokáig nem ment a játék.

– Volt arra bármi esély, hogy a januári Európa-bajnokságon szerepeljen?
– Lehet, túl nagy kockázatot vállaltam korábban, amikor három-négy hét pihenő után visszatértem a pályára, mert egyből rásérültem a vállamra. Szerettem volna ott lenni az Európa-bajnokságon, a tévén keresztül is fantasztikus élmény volt, sajnálom, hogy a helyszínen nem élhettem át. Az utolsó pillanatig úgy volt, elutazom a kerettel, és ha csak tíz percre is, de beszállok. A konklúzió végül az lett: egy-két meccset valószínűleg kibírok, de a sorozatterheléssel a karrieremnek is árthatok, ezért inkább itthon maradtam. Jó volt látni, hogy az én posztomon olyan fiatalok robbantak be a válogatottba, mint Ligetvári Patrik és Szita Zoltán.

– Mikor szakadt át a gát?
– Volt egy pillanat a Tatabánya elleni bajnokin, amikor nem gondolkodtam, egy lépést követően felugrottam és megcéloztam a kaput – szerencsére nagy gól lett belőle. Addig a pontig lassabban mozogtam és kiszámíthatóbbak voltak a lövéseim is. Ezután viszont mintegy varázsütésre megváltozott minden: elmúlt az az instabil érzés a vállamban és egy csapásra visszajött az önbizalmam. Barcelonában már a régi Bodó Ricsi voltam, köszönettel tartozom ezért edzőnknek, Juan Carlos Pastornak, aki a rossz formám ellenére is űzött-hajtott, és addig tartott a pályán, ameddig csak lehetett.

– A dunaújvárosi és tatabányai évek után 2016-ban került a Tisza-partjára, ahol hamar közönségkedvenccé vált. Most már szegedinek érzi magát?
– A magyar emberek szeretik a kézilabdát, ez különösen igaz a szegediekre, mert elég néhány jó meccs, és egyből befogadnak. A lényeg, hogy tegyél meg mindent a sikerért, csússzál-másszál a parketten. Egy győzelem után sok Pick-mezest látni a városban, a helyiek pedig mindig nagyon kedvesek.

– Bánhidi Bencével remek a kapcsolata, nemcsak a pályán, a magánéletben is jól megértik egymást.
– Ha egyszer úgy hozza a sors, hogy távoznunk kell Szegedről, akkor „csomagban” megyünk, akár még az NB II-be is. Bence szeret irányítani, magyarázni, amolyan főnök típus, de mégis nagyon jó barátom. Ha nem megy egyikünknek, ott a másik: egy elzárással, egy kettő a kettő elleni figurával vagy egy hetes kiharcolásával, de mindig helyrebillentjük a másik önbizalmát.

– Gondolom, nem bánná, ha még több magyar játékossal tudna összejátszani?
– Jó lenne, ha minél több magyar lenne Szegeden és Veszprémben is, ahogy régen, ez a válogatottnak is előnyös lenne. Vannak ugyan feltörekvő fiataljaink, akik közül néhányan már játszottak a Bajnokok Ligájában, de a számuk még nem elég. Biztos vagyok benne, hogy idővel változik a helyzet, de most még nem tartunk ott, hogy külföldiek nélkül sikeresek legyünk a BL-ben.

– Szóba került önnél a légióskodás?
– Nincs szándékomban más országban játszani, de egy visszautasíthatatlan ajánlatot azért fontolóra vennék. Jól érzem magam itt, szeretek Szegeden élni. Majd ha Pastor mással képzeli el a jövőt, akkor lesz időm elgondolkodni ezen. Addig pedig van legalább még két évem…

– Vigyáznia kell a súlyára a kényszerszünet alatt?
– Amíg nem volt hivatalosan vége az idénynek, mindennap edzettem, figyeltem az étkezésre. Azóta viszont néhányszor meglátogattuk a szülőket, lecsúszott egy-két rántott hús, és a desszertre sem mondtam nemet. Egy hete kaptuk meg a kötelező edzésprogramot, emellett sokat lábteniszezem a barátokkal, na és ott van a kisfiam, Bencuska, úgyhogy nem unatkozom.