A maiak kikerekedett szemmel hallgatnák, hogy a debreceni Gördülő Csapágyban napi hat órában dolgozott, munkásszállón lakott, de ha ez kellett a sikerhez, meghozta az áldozatot. Elek Gyula figyelt fel rá, és bár a hajdúszoboszlói lány ment volna, a szülőket az edzőnek sem sikerült „megfűznie”, így Sterbinszky a hívás után egy évvel, nagykorúként került Budapestre (előtte előbb a Hajdúszoboszlói Bocskai, majd az MGM Debrecen és a Debreceni Dózsa játékosa volt – a szerk.). Ferencvárosi „átszállással” a Vasas játékosa lett, de mert nem akarták elengedni, egy évig nem játszott éles mérkőzést.
„Nem volt mindig könnyű, ám sosem gondolkodtam azon, mi lehet az akadály” – nyilatkozta a 250-szeres válogatott játékos a Népsport-melléklet januári számában.
Az FTC-vel egyszer, a Vasassal tízszer lett bajnok a korszakos balátlövő, ráadásul utóbbival 1982-ben a Bajnokcsapatok Európa-kupáját is elhódította. A válogatott olimpiáról és világbajnokságról is hozott érmet (olimpiai bronz 1976-ban, vb-ezüst 1982-ben és három vb-bronz 1971ben, 1975-ben és 1978-ban).
„Nehéz kiemelni egyet, mert érzések, hangulatok futnak át rajtam, de persze sokszor beugrik, ahogyan dobogóra állunk valamelyik világversenyen, a BEK-győzelem, netán gólok, amelyek különlegesnek számítottak, mert nem sima felugrásból vagy betörésből szereztem. (…) Az ember mindig többet akar, miért nem lett második hely a harmadikból, győzelem az ezüstéremből.”
Sterbinszky Dániában fejezte be karrierjét, aztán ott ment férjhez, később a dán női felnőtt- és juniorválogatottat is irányította. A 20. század legjobb magyar játékosának választott klasszis évtizedek óta az északi országban, Helsingörben él. Természetgyógyászattal foglalkozik, klinikája országos hírű, rendre neves vendégek keresik fel.
Lapunk szombati Képes Sport mellékletében hosszabb interjút olvashatnak vele.