Lélegeztetőgépen – Ballai Attila publicisztikája

Szerdán a Veszprém–Barcelona férfi-, szombaton a Buducsnoszt Podgorica–Győri ETO női mérkőzés maradt el a kézilabda Bajnokok Ligájában az egyik csapatnál vagy mindkettőnél regisztrált koronavírus-fertőzés miatt. Hiába, nem elég egészségesnek lenni és annak látszani, azért is szurkolni kell, hogy az ellenfelet is megkímélje a nyavalya. Bár az eredmény szempontjából az sem tragédia, ha a rivális fél keretét ledönti, de a másik felét az európai szövetség és az idő, a versenynaptár szorítása játékra kötelezi. Mint történt csütörtökön, a Meskov Breszt–Szeged összecsapás alkalmával mindkét megviselt gárdával.

A 26–24-es vereséget követően az egyébként erőt, kiegyensúlyozottságot, nyugalmat, derűt sugárzó szegedi másodedző, Marko Krivokapics olyan megtörten nyilatkozott a Sport Tv-ben, mintha az elkerülhetetlen világvége eljövetele percek kérdése lenne. Elkeseredése részben nyilván a pillanatból, a sorozatban harmadik BL-vereségből fakadt, de valószínűleg sokkal inkább abból, hogy a biztos rossznál is lélekölőbb a bizonytalanság. Különösen egy élsportolónak. Hiszen ha tudja, mikor, mekkora erőpróba vár rá, ennek ismeretében kezdi meg a felkészülést; de ha sejtelme sincs róla, hogy kivel, mivel és meddig kell szembenéznie, óhatatlanul emészti, gyötri magát.

E Covid uralta világban természetesen vannak ennél sokkal súlyosabb gondok is. Az életükért küzdő, e küzdelmet egyre többször el is veszítő betegek, elővigyázatosságból, de mégiscsak magukra hagyott idős emberek, kiürülő családi kasszák, lélegeztetőgépre állított komplett gazdasági szektorok. Sportnapilap lévén e hasábokon mégis a versenysport kiszolgáltatottsága a téma. Annál is inkább, mert ugyanarról a tőről, ugyanabból a feloldhatatlannak tetsző alapdilemmából fakad: rendkívüli helyzetben, maximális biztonsági rendszabályok mellett kellene mégis aránylag normális, a hétköznapit idéző életet élni. 2020 őszének magyar sportjában kézilabda-élcsapataink kitettsége a legnagyobb, négy klubban mintegy száz sportemberé. Könnyű belátni, miért.

E tevékenység home office-ban nem űzhető. Nemcsak a mérkőzés, az edzés sem. Egy vezető eredeti hasonlata szerint otthon, egyedül készülni olyan, mintha a nemzetközi nagyvállalat csúcsmenedzsere a gyerekekkel a nappaliban, Monopoly társasjátékkal szimulálná majdani kihívásait. A fokozott fizikai igénybevétel elkerülhetetlen, ez az alap. A távolságtartás lehetetlen, a kézilabda nem röplabda vagy tenisz, hanem küzdősport. (Érdekes adalék, hogy a kapusokon mintha kevésbé fogna a kór. Talán mert az ő nyakukba, arcukba ritkábban lihegnek, felségterületükre, a hatoson belülre még a vírus sem merészkedik be.) Ökölvívásban vagy úszásban az év fő mérkőzését, versenyét addig tologathatjuk, amíg békebeli körülmények között meg lehet azt rendezni. Csapatsportban minden héten van egy év mérkőzése. És minél több a halasztás, annál valószínűbb, hogy a végére menthetetlenül besűrűsödik, ellehetetlenül az idény. Különösen – már megint – kézilabdában. Mert a vízipólótól eltekintve egyéb labdajátékokban nem ostromoljuk a nemzetközi kupák végjátékait, a mérkőzések mennyiségét és minőségét tekintve is kibírhatóbb a teher.

Ha mindez nem lenne elég, következnek a téli válogatott világversenyek. Decemberben női Európa-bajnokság, januárban férfi-vb. Mindkettő magyar részvétellel és ezernyi kétellyel. A női kontinenstorna fenn, északon, Skandináviában, az amúgy is ingerszegény Trondheimben, ahol a tervek szerint két hétre buborékba zárják az összes résztvevőt, a szállodán és a csarnokon kívül egy tapodtat sem mehet senki sehová. A férfiak lenn, délen, Egyiptomban szerepelnek, amelynek legendás egészségügyi hálózata még vírusmentes időszakokban is jelentős kockázatot rejt, egy mandulagyulladás sem életbiztosítás. (Mellékesen, a második csoportkör elképzelt helyszíne a Kairótól ötven-hatvan kilométerre, a sivatagban fekvő úgynevezett Új Főváros, amelyet azonban még nem sikerült egészen felépíteni.) Aligha vitás, hogy nem a hagyományos értelemben vett legjobbak nyerik meg e tornákat, hanem azok, akiket a legkevésbé tizedel meg a vírus, valamint a legfontosabb, egyenes kieséses szakaszra nem zakkannak bele az össze- és bezártságba. Miközben elképesztő a tét, ha a nemzetközi sportági szövetségben, az IHF-ben észre térnek, akkor a tokiói részvétel is; mert ha már 2021 nyarára csúszott az olimpia, nonszensz, hogy a kvalifikációnál csak a 2019-es vb-t veszik figyelembe, a jövő januárit nem. Mintha atlétikában a 2021-es eredmények egyáltalán nem is számítanának.

Ráadásként a két világverseny között, a karácsonyi ünnepek után, az óév utolsó napjaiban Kölnbe hivatalos a férfi BL-végjáték mezőnye. Ez még az előző évi final four, az idei sorozat kellős közepén. Persze, ha megrendezik egyáltalán. Mert a női elmaradt. Előbb májusról szeptember 5–6-ra halasztották, aztán törölték, de úgy, hogy a rá következő hétvégén, 12-én és 13-án elkezdődtek a 2020–2021-es sorozat mérkőzései. Méghozzá nézők előtt. Jelentkezzen, aki mindezt érti!

Jó, ne legyünk nagyokosok se! Van belőlük, sok is. Mindenféle döntéshozó a már fent említett alapellentmondás két szélsősége között lavíroz: nagyon kell vigyázni, de nagyon kellene kézilabdázni is. Különben rámehet ez a harmadik évezredben páratlan ívű pályát befutó sportág. Hiszen a szponzorok, befektetők, tv-társaságok saját szempontjukból joggal mondják: ha ti sohasem játszotok, vagy ha mégis, akkor nyafogtok, hogy ilyen meg olyan tartalékosak vagytok és folyton kikaptok, akkor mit keresünk mi még itt?

Szövetségi és klubvezetők, edzők, játékosok érthetően őrlődnek. Hiszen ki tudja, mi okoz maradandóbb károsodást: százszázalékos állapotban pihenőre ítéltetni vagy ötvenszázalékosban játékra? A CSM Bucuresti extraklasszisa, Cristina Neagu szeptember 30-án produkált pozitív tesztet – rosszul is érezte magát, kellemetlen tünetei voltak –, karanténba vonult, de október 13-ra állítólag már fel is épült, és öt napra rá hat gólt vállalt az FTC feletti 25–19-es BL-győzelemből.

Nálunk efféle gyors és csodás gyógyulás elképzelhetetlen. Nincs az a meccs, az a tét, ami megérne ekkora kockázatot. Ez így emberien és fennkölten hangzik, csakhogy nem tudjuk pontosan felmérni, mekkora is e rizikó. Nincs hozzá támpont, mondjuk egy viszonyszám: az első negatív teszt után X nappal, Y intenzitású terhelés mellett Z a valószínűsége, hogy ez vagy az bekövetkezik. Ne tagadjuk, Tóth Bendegúz válogatott birkózó tragikus halála számszerűsíthetetlen, érzelmi alapú tényező e sokismeretlenes egyenletben. A 22 éves sportoló a februári Eb-ről hazatérve belázasodott, egy pozitív után két negatív Covid-tesztje volt, aztán három hónapra rá, a június 4-i edzésen lett rosszul, és többé már nem tért magához.

Neagu viszont két és fél hét után játszott, és talán még nem virul, de él. Miként azok a névtelen culágerek, kőművessegédek, bútorszállítók, bányászok is, akik tesztállomásnak a közelében sem jártak, napi nyolc-tíz órát keményen melóznak, és fel sem vetődik bennük vagy másban, hogy esetleges fertőzöttségük nyomán mekkora az esélye náluk a kardiológiai szövődménynek. Az élvonalbeli kézilabdázókat bezzeg alapos vizsgálatnak vetik alá az újrakezdés előtt; nekem, laikusnak legfeljebb az nem egészen világos, ebből hogyan derül ki, miként hat majd a szívükre a még meg sem történt, tehát nem diagnosztizálható terhelés. A negatív Covid-teszt is megnyugtató – a mintavétel pillanatában.

Amúgy holnapig sem látunk előre. Így kellene hosszú távú edzéstervet készíteni, versenynaptárt toldozgatni, elmaradt meccsek esetén új, provizórikus időpontokat rögtönözni, nem utolsósorban játékosoknak szerződéseket kínálni. Éltetni a reményt és a kézilabdát.

Friss hír szerint amúgy amerikai tudósok meghatározták a világjárvány három fő hajtóerejét: a háztartásokat, a szuperterjesztő eseményeket és a nemzetközi utazásokat. Erre egyrészt magam is rájöttem volna, másrészt most akkor mi a teendő? Világos, ne menjünk meccsre. Na de ne menjünk haza se?

Most, hogy zárom e sorokat, indulok is a Fradi–Ljubljana BL-találkozóra. Két órával a kezdete előtt úgy néz ki, lejátsszák. Aztán szerintem újra hazajövök. Kockázat kockázat hátán.