A lány két kis copffal – hová tűnt a 2001-es junior kézi-vb orosz ásza?

Szerkesztőségi beszélgetés, 2020. december. A 2001-es női junior-vb a téma, persze az ezüstérmes magyar válogatott miatt, kire emlékszünk abból a csapatból, ki mire vitte. Sorjáznak a nevek: a két Anita, Görbicz (naná…) és Bulath, Vérten Orsi, Mehlmann Ibi, Nagy Ivett, a két Őri, Cili és Adrienn, a kapuban Pasi, azaz Pastrovics Melinda, és egyikünknek még egy túl korán „eltűnő” csapattag is beugrik, Kári Horváth Renáta, aki bekerült a vb All Star-csapatába is Nagy Ivett mellett. És aztán egy tétova kérdés: na és emlékeztek az oroszoknál arra a varázslatosan játszó copfos „kiscsajra”, vele vajon mi lett?

A kiscsaj – akinek a két kis copfocskájáról már csak az óriási fehér masnik hiányoztak, hogy megidézze a szovjet idők iskolai divatját –, vagyis Jelena Csauszova akkor, 2001 nyarán töltötte be a húszat, azaz két évvel volt idősebb Görbicz Anitánál, és az egyetlen, akit legalább arra a polcra helyezett a közönség mellett a szakma is, mint magyar poszttársát. A torna legértékesebb játékosa és az All Star-csapat tagja lett irányítóban – ha úgy tetszik, mindkét kategóriában a mi Anitánk „kárára”.

Varázslatosan játszott azon a vb-n, írtuk, és aki látta, emlékszik rá, biztosan nem cáfolja. A 29–27-es orosz győzelemmel végződő döntőben hetet dobott, Kovács Péter szövetségi kapitány pedig így értékelt: „Csauszova semlegesítése sajnos nem sikerült, pedig ez volt az egyik legfontosabb taktikai tervünk”. Az a típusú karmester volt, aki hihetetlen intelligenciával vezényelte csapatát, atletikus, robbanékony, remekül cselező és veszedelmesen gólerős. Szinte tökéletes konstelláció. Ja, és a legkiélezettebb pillanatokban sem remegett meg, sőt, akkor volt a legélesebb, azaz mentálisan is kiemelkedett. A Pápán és Győrben megrendezett, fantasztikus hangulatú junior-vb után született összegzések, szakmai értékelések között volt olyan, amelyik azt írta Csauszováról: az évszázad egyik legnagyobb kézilabdázóját volt szerencsénk láthatni – a 21. század első esztendejében.

És a folytatás a még feltételes módban írt mondatokat is kijelentővé változtatta: a 2001. decemberi felnőtt női kézilabda-világbajnokságot első ízben nyerte meg az Oroszország néven induló csapat, amelynek házi gólkirálya Jelena Csauszova lett 47 góllal. Volgográdi klubedzője, szeretve tisztelt mentora, Levon Akopjan mondta róla: „A fiataloknak időre van szükségük, amíg felveszik a felnőttjáték ritmusát. Vannak kivételek, de nagyon kevesen. Hosszú pályafutásom során egyetlen játékosom volt, aki feljött az ifiből, fogta a labdát, és jobban játszott, mint felnőtt társai: Jelena Csauszova.” Az olaszországi vb negyeddöntőjében a mieinket búcsúztató (23–30, Csauszova: 6 gól) szbornaja az előtte tornyosuló két északi gigászt, az előző két világbajnokot, Dániát (26–20, Csauszova: 10 gól) és a döntőben Norvégiát (30–25, Csauszova: 3 gól) tulajdonképpen simán eltakarítva ért a csúcsra. S hogy mekkora potenciál volt abban az orosz válogatottban, csak egy adalék: irányítóként a 20 éves Csauszova a 22 éves Irina Poltorackajával osztozott a játékperceken (a vb álomcsapatába ezúttal utóbbi került), nem elszigetelt vélemények szerint a világ akkori két legjobbja a poszton. És ha hozzávesszük, hogy a szintén All Star Ljudmila Bodnyeva is éppcsak betöltötte a 23-at, megalapozottnak tűnt a vélemény: Oroszországnak – a Szovjet­unió 1990-es címe után – nem kell majd 11 évet várnia az újabb vb-aranyra. Valóban nem kellett – még abban az évtizedben hármat tettek hozzá Jevgenyij Trefilov szövetségi kapitány lányai. De a 2005-ös, 2007-es, 2009-es győztes csapat névsorából valaki hiányzott: Jelena Csauszova. És nem, nem súlyos sérülés miatt. A már húszévesen világsztár irányító 2002-ben férjhez ment, egyúttal – általános megdöbbenést keltve – bejelentette visszavonulását…

Hogy miért történt, mi vezetett „Léna” döntéséhez a fantasztikus 2001-es esztendő után, amikor Trefilov szerint  „Európa szinte valamennyi topklubja vadászatot indított az orosz válogatott irányítója, Jelena Csauszova után. Olyan őrült összegek hangzanak el vele kapcsolatban, amilyenek a kézilabdában elképzelhetetlennek tűntek. De azt gondolom, túl korai, hogy elmenjen, még fiatal. Nagyon nehéz azonban ellenállni ekkora kísértésnek…”   Csauszova azonban ellenállt. Nemcsak a pénznek, hanem úgy „en bloc” a kézilabdának, a sztárságnak, az aranyérmeknek, szakmai elismerésnek, egyéni díjaknak. És persze még egyszer a kérdés: miért? De mielőtt felfejtenénk a talányt, menjünk vissza kicsit az időben.

Az 1981-ben, Volgográdban született Léna első sportos szárnypróbálgatása a röplabdapályához kötődött, de egy hibázást követő durva edzői ledorongolás után abba is maradt. Aztán egyszer kézilabdaedzők jelentek meg az iskolájában toborzót tartani, és a kislánynak megtetszett a sportág. Azt se feledjük, a kilencvenes években Volgográd volt Oroszország kézilabda-fellegvára, a Rotor (később Akva, majd Dinamo) sorra nyerte a bajnoki címeket, de a város másik első osztályú klubja, a Rosszijanka is többször felkapaszkodott a dobogóra. A toborzó után Csauszova a Rosszijankában kezdte el kézilabdás karrierjét, de a klub megszűnt, ő pedig a Rotorhoz került, Viktor Leontyevics Vjahirev keze alá. Ha ismerős a név, nem véletlen, Anna Vjahireva édesapjáról van szó, akiről Csauszova jó emlékeket őriz: „Ahogy a Rotorba kerültem, a csoportomat áthelyezték Gorogyistyébe, ahol Viktor Vjahirev dolgozott. Nagyon sok időbe telt, mire odaértünk. Körülbelül két órát vett igénybe, amíg eljutottunk otthonról az ottani sportcsarnokba villamossal, busszal, sokszor fagyban, szakadó esőben. Viktor Leontyevicset tartom az első igazi edzőmnek. Sok csodálatos kézilabdázót nevelt, én is sokat köszönhetek neki. Kár, hogy Oroszországban nem becsülik meg az utánpótlásedzők munkáját, pedig nélkülük nem létezne a sportág.”

Aztán ahogy a felnőttcsapatnál első (és utolsó) klubedzője, Levon Akopjan mondta, jött, fogta a labdát és szárnyalt. Hogy ez így lehessen, kellett az örmény mester személyisége, szakmai tudása, pedagógiai érzéke. „Nagyszerű ember volt, zseniális stratéga, genetikailag belekódolt ravaszsággal, kiváló pszichológiai vénával. Valahogy másként látta a kézilabdázást, mint az edzőkollégái. Úgy tűnhetett kívülről, hogy ugyanazokat a gyakorlatokat, ugyanazokat a kombinációkat végezteti edzésen, de a játékhoz »összekevert« minket, aztán mindenkit a megfelelő helyre rakott. Akopjan úgy állt a kézilabdázáshoz, mintha mondjuk egy tál finom borscsot főzött volna.”

És a „borscs” tényleg finomra sikerült. Az akkor már Akva néven futó volgográdi klub 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben bajnok lett, a nemzetközi színtéren 1998–1999-ben még csak EHF-kupa-negyeddöntőig jutott, rá egy évre viszont Bajnokok Ligája-elődöntőig, a Kometal Szkopjével szemben egyetlen gólon múlt a fináléba kerülés. A következő év megint a BL-ben találta az Akvát, de egy lépcsővel lejjebb véget ért a menetelés – az FTC jutott az elődöntőbe. 2001 márciusában Csauszova a győztes volgográdi meccsen (22–17) hét gólt dobott, de a népligeti visszavágón Farkas Ági „elszabadult”, a Fradi 30 góljából 17-et (!) vállalt, Csauszova pedig a volgográdi 22-ből egyet. Aztán nemsokára már annyit sem… Abban az évben ugye a nyáron junior-, decemberben felnőtt-vb-győztes lett, de lélekben már máshol járt…  „Valójában 2001 végén vonultam vissza, amikor megnyertük az olaszországi világbajnokságot. Már nem edzettem, »normális« életet éltem. De Jevgenyij Trefilov eljött hozzám Volgográdba, megkért, segítsek a csapatnak a 2002-es dániai Eb-n. Meggyőzött, megállapodtunk, visszanyertem a formám, és kimentem a csapattal a kontinenstornára, igaz, ott csak negyedikek lettünk. Ezt követően végleg felhagytam a profi sportolással.”

És akkor harmadszor is: miért? Elsőként gondolhatnánk kiégésre, jóllakottságra, motivációhiányra, hiszen ez a lány, alig túl a tinédzserévein, már rendkívül magasra jutott. De hát – vethetnénk ellene – a még elérhető olimpiai és Eb-győzelem, a BL-trófea nem volt elég megtartóerő?! Jelena szerint azonban az életben nem az a legfontosabb, amit sokan annak hisznek. „Igen, a karrierem csúcsán jártam, vagy talán még előtte. De már házas voltam, és választanom kellett: normális családi élet vagy sport? A második hosszú távolléteket jelentett volna a férjemtől. A klubom vagy a válogatott miatt néha több mint egy hónapig távol voltam az otthonomtól. Van persze, akinek tetszik ez a fajta élet, de én nem ilyen vagyok. Ráadásul a vállamat, a térdemet egyre inkább megviselte az élsport. Rájöttem, hogy nem a kézilabdázás a legfontosabb az életben. És az sem mindegy, hogy nem fenyegetnek olyan sérülések, amelyek nemcsak a karrieredet, hanem az életedet is tönkretehetik. Megvalósítottam a sportálmomat és új életet kezdtem.”

Érdekes, de Csauszova a sportálom alatt nem a vb-aranyait érti, hanem a „Sport kitüntetett mestere” címet, amelyet azonban véleménye szerint alaposan devalvált, hogy a „semmit el nem érő” orosz labdarúgó-válogatott tagjai is megkapták a 2018-as hazai vb után…

Jelena a visszavonulása után férjével közös vállalkozásba kezdett, 2013 óta mobilalkalmazások gyártásával és fejlesztésével foglalkozó programozó cég társtulajdonosa, bár határozottan tiltakozik az üzletasszony titulus ellen. S hogy telnek a napjai a munka mellett? „Sokat utazom, sok barátot és ismerőst szereztem a világban, tisztességes a jövedelmünk, ha valamire szükségünk van, nem nézzük az árakat az üzletekben. Egyébként Volgográdban élünk, de a legjobban New Yorkot szeretem, azt a pezsgést, életet, mintha egy filmben lennél. Manhattanben mindent megtalálsz a világon, amit csak akarsz. Ausztriát is szeretem, síelni, csodálni a gyönyörű tájat. Ciprusra is szívesen megyünk, ahol jó barátaink laknak. De amúgy is szinte állandóan mozgásban vagyok: biciklizem, úszom, wakeboardozom és sétáltatom a kutyámat.”

Van még kérdés?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 2-i lapszámában jelent meg.)