Férfi kézi: a visszavonuló Ilyés Ferenc teljesnek érzi a pályafutását

– A tervezettnél korábban, sérülés miatt döntött a visszavonulás mellett. Csalódott?
– Egyáltalán nem, hiszen ahogy azt már tavaly kijelentettem, játékosként ez az utolsó idényem – mondta a Nemzeti Sportnak Ilyés Ferenc, a Grundfos Tatabánya KC 39 éves átlövője, védekezőspecialistája, aki május 12-én, a Veszprémi KKFT ellen szenvedett súlyos térdsérülést. – Hogy öt fordulóval a vége előtt jött el az idő, már nem oszt, nem szoroz. Jó lett volna még egyszer pályára lépni nézők előtt Szegeden vagy Veszprémben, de így hozta a sors. Kár érte, mert sok ismerősöm, barátom jött volna el az utolsó meccsemre. Az egyetlen dolog ami zavar, a rögzítő a lábamon.

– Rögtön érezte, hogy nagy a baj?
– A csapattársaim egyből tudták, tényleg gond lehet, ha lent maradok a földön. Az élet furcsa fintora, hogy Fazekas Nándi fia, Gergő esett rá a lábamra, aki kisgyerekként az oldalvonalon túlról figyelt minket, miközben a labdáját pattogtatta. Egy ártatlan szituációban történt az eset, és habár eleinte elég rosszul nézett ki a térdem, végül nem kellett megműteni, megúsztam egy belsőszalag-szakadással. Konzervatív kezelésnek vetettem alá magam, három-négy hónap múlva már teljes életet szeretnék élni. A gyógytornát tisztességesen szeretném végigcsinálni, hogy visszanyerjem az izomzatomat, mert a kisfiammal sportolni akarok, focizni, kézilabdázni. Vannak megkereséseim alacsonyabb osztályokból, de ezekkel most még nem foglalkozom.

– Túl korai lenne a jövőjéről kérdezni?
– A Tatabánya elnökével, Marosi Lászlóval megegyeztünk, hogy továbbra is maradok a klub a kötelékében, ám arról, hogy pontosan mi lesz a feladatom az ősszel, még nem döntöttük el. Majd kitapasztaljuk, mi az, ami testhezálló. Mindenesetre Matics mester már jelezte, hogy a szakmai stábban is számít rám. Egy biztos, átfogó munka lesz az enyém, kapok időt beletanulni a sportvezetői szerepkörbe is. Annak pedig különösen örülök, hogy a játékosok közelében maradhatok. Próbálom nem túlizgulni, bármilyen pozíció is vár rám. Elsősorban szeretném továbbadni azt a tapasztalatot, tudást, amelyet az idők során szereztem. Gyönyörű helyen, Tatán lakunk, jól érezzük magunkat itt.

– A Bányász visszavonultatja a tizennyolcas számú mezt, amelyben játszott. Ehhez mit szól?
– Egy kisebb ünnepséggel készült az egyesület az Eger elleni utolsó hazai bajnokira, ám a sérülésem közbe szólt, ezért felhívtak, hogy Feci ne lepődj meg, elnapoltuk a búcsúztatásodat. Nem is bánom, hiszen nem szeretnék mankóval bebotorkálni a pálya közepére. A kisfiammal akarok bevonulni, hogy együtt tudjuk elköszönni a szurkolóktól. Elképzelhető, hogy majd csak az új sportcsarnokunkban kerül erre sor.

– Nincs hiányérzete, hogy a válogatottal nem jötte össze az érem egy világversenyen sem?
– A két olimpiát, az athénit és a londonit, amelyen részt vettem, és negyedikek lettünk, nem lehet összehasonlítani. A korábbin nagyon fiatal voltam, kiegészítőembernek számítottam Mezei Ricsi, Pásztor Pista, Pérez Carlos, Szathmári Jani mellett, az utóbbin viszont már az én generációm adta a csapat magját. Szerettünk a válogatottba járni, küzdöttünk, harcoltunk egymásért. Kicsit sajnálom, hogy egyszer sem jött össze a dobogó, hiányérzetem viszont nincs.

– Sokat gondol a kezdetekre, a székelyudvarhelyi kissrácra, aki végül 229 alkalommal húzhatta magára a magyar címeres mezt?
– Édesanyám román válogatott kézilabdázó, olimpikon volt, ezért nem volt kérdés, hogy melyik sportágat választom, bár eleinte én is próbálkoztam a focival. A teremben nőttünk fel a testvéremmel, hamar beszippantott a közeg. Kettőezerháromban lettem válogatott, tizenhat évvel később viseltem utoljára a címeres mezt. Egy bosnyákok elleni győztes Európa-bajnoki selejtező ugrik be Szombathelyen, amely után összegyűltünk az egyik szobában. Talán ott és akkor váltunk igazi csapattá, amely később képes volt kiharcolni az olimpiai kvalifikációt. Soha nem nézegettem, hányszoros válogatott vagyok, néhány évvel ezelőtt rendesen meglepődtem, hogy az örökranglistán már az első tízben szerepel a nevem. Gondoltam is magamban: Úristen! Hogy lehet ennyit összegyűjteni!? Nem a szám, hanem az élmény a meghatározó, abból pedig van bőven.

– Megfordult a három legnagyobb hazai klubban, Szegeden, Tatabányán, Veszprémben, többek között nyert EHF-kupát, KEK-et, magyar bajnokságot és kupát. Melyik a legkedvesebb?
– Tíz évet húztam le Szegeden két részletben. Gyerekként, tizennyolc esztendősen kerültem a Tisza-partjára, végigjártam a ranglétrát: először stabil kerettag, majd húzóember lettem, s végül a válogatottban is bemutatkoztam. A veszprémi lehetőség előrelépés volt számomra, a szegedi szurkolók viszont nem vették jó néven az átigazolásomat, csak akkor enyhültek meg, amikor megnyertük az NB I-et, így bajnokként búcsúzhattam. Kicsit aggódtam, hogy a veszprémieknél csak védekezni fogok, ám Mocsai Lajos komoly feladatot szánt nekem támadásban. A mai napig büszke vagyok, hogy Pérez Carlossal osztottuk el a játékidőt. A lehető legjobb döntést hoztam, amikor a Tatabányát választottam kettőezer-tizenhatban, miután a szegediek már nem tartottak igényt a játékomra. Marosi Laci meggyőzött, hogy külföld helyett maradjak Magyarországon, mert itt jobban szem előtt vagyok. Igaza lett, hiszen azóta a hazai szövetség is felkért határon túli magyar kézilabdáért felelős elnöki megbízottnak. Az utolsó tatabányai idényem hektikus volt: átestünk a víruson, különböző okok miatt maradtak el meccseink, nem voltak nézők, anyagi problémákkal küzdöttünk. A srácok úgy mentek el az egyiptomi világbajnokságra, hogy abban sem voltak biztosan, lesz-e folytatás, lesz-e hova visszajönni. Csapatkapitányként tartottam bennük a lelket, próbáltam motiválni őket, ami nagy kihívás elé állított engem is. A vezetőség ugyan nem várta el, hogy a harmadik helyen végezzünk, az eredménykényszer miatt mégis folyamatos nyomás alatt voltunk. Végül meglett a bronzérem, bizonyítottuk, hogy jó játékosok vagyunk.