Kézilabda: Nem is értem, miért nem akar mindenki kapus lenni! – Mats Olsson

– Egyértelmű volt, hogy a visszavonulása után edző szeretne lenni?
– Egyáltalán nem, először úgy gondoltam, hogy végeztem a kézilabdával – válaszolta a kétszeres olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok, 2005 óta a norvég női válogatott kapusedzőjeként dolgozó Mats Olsson, akivel májusi győri látogatása során beszélgettünk. – Aztán leszerződtem szakértőnek az egyik svéd rádióhoz, és így több világversenyre is eljutottam, közben meg vezetői pozícióban dolgoztam otthon egy számítástechnikai cégnél. A cantabriai éveim alatt ismertem meg a feleségemet, akivel úgy döntöttünk, visszaköltözünk Spanyolországba, így kerültem menedzserként a korábbi klubomhoz. Nagyon szerettem emberekkel foglalkozni, csak aztán a csapatnak pénzügyi problémái támadtak, nekem meg lehetőséget kínáltak az edzői szakmában. Az utóbbi húsz évem már erről szólt. Nagyon jól érezzük magunkat Santanderben, számomra Spanyolország északi régiója a legszebb. Van két lányom, akik már itt születtek, és nőttek fel, már ezt tartjuk az otthonunknak.

– A munkájából adódóan állandóan úton van?
– Igen, mióta a különböző nemzeti szövetségeknek dolgozom, ingáznom kell, leszámítva azt az időszakot, amíg a portugál férfiválogatott szövetségi kapitánya voltam. A norvégok nem csináltak abból problémát, hogy nem ott élek, hiszen nincs szükség a napi jelenlétemre. A technikának köszönhetően a távolból is tudjuk figyelni a játékosok állapotát, a válogatottal meg nagyon különböző helyeken vannak az összetartásaink. Kétségtelen, hogy sokat utazom, egy évben átlagosan hat hónapot töltök távol a családomtól. Folyamatosan felkeresem a külföldön játszó kerettagokat is, és mivel Thorír Hergeirsson stábjának a tagja vagyok, amikor például Győrbe jövök, akkor sem csak Silje Solbergnek tartok edzést, hanem beszélek a többi norvég játékossal is.

– Hogyan tudná leírni a saját edzői hitvallását?
– A filozófiám kicsit eltér a többi kapusedzőétől, nagyobb hangsúlyt fektetek arra, hogyan fejleszthetik a játékosok az elméjüket, hogyan tudják olvasni a lövéseket, így eltalálva, hova fog érkezni a labda. Egy kapusnak minden pillanatban döntéseket kell hoznia, ha csak azután reagál, hogy meglátja a labdát, az már késő. Elővételezésre van szükség, az ehhez elengedhetetlen gondolkodásmódot próbálom átadni. Természetesen a megfelelő fizikai állapot és a technika is fontos, hogy ne a saját korlátai akadályozzák egy kapust a hatékony védésben.

– A bemutató óráin többször tart lövőedzéssel egybekötött kapusképzést.
– Mert azt szeretem, ha az előbb említett három területet egyszerre tudjuk fejleszteni. Természetesen, amikor egy fiatal kapussal foglalkozom, és egy konkrét technikára szeretném megtanítani, alkalmazom a hagyományos módszereket. Azonban sokkal jobban szeretem, ha a kapusnak gondolkodnia kell, olvasni a lövő játékos testbeszédéből, merre fog érkezni a labda.

– A játék felgyorsult, a lövések erősebbek, egyre nehezebb a kapusok helyzete. Mit tehetnek, hogy tartsák a lépést?
– Készítettem egy elemzést a nemzetközi szövetség számára, és a számok azt mutatják, hogy a nagy világversenyeken évről évre egy százalékkal csökken az átlagos védési hatékonyság. Ezt meg kell állítani! Amikor én játszottam, általában egy-két jó játékos volt csapatonként, most a topkluboknál a keret minden tagja kiemelkedő képességekkel bír. Ez azt jelenti, hogy csak elvétve érkezik könnyű lövés a kapura. Ráadásul a szabályok régebben többet megengedtek, több volt az ütközés, ma ha egy szélső beugrik vagy egy játékos betör az egyes és a kettes védő között, nem lehet hozzáérni, különben hetes lesz belőle. Ez egyfelől jó, mert látványosabb a játék, másfelől a kapusoknak még nehezebb a helyzetük, mert a támadók jobban figyelhetnek rájuk, hiszen tudják, a játékvezetők megvédik a testi épségüket. Ha a lövők kiszúrják, hogy a kapus rosszul helyezkedik, egyből megbüntetik.

– És akkor még nem beszéltünk a kapus mezőnyjátékosra való cseréjéről, amely eléggé elterjedt napjainkban, és nem csak az emberhátrányos helyzetekben.
– Ez teljesen másfajta fizikai felkészítést igényel, a kapusoknak bírniuk kell a pluszsprinteket, amely nem volt jellemző az én időmben. El kell mondanom, nagyon ellenzem a hét a hat elleni játékot, mert statikus, de vannak edzők, akik előszeretettel alkalmazzák. Amíg része a szabálynak, el kell fogadni. Ha egy csapat jól játssza, a kapusoknak általában ziccerben kell megpróbálniuk hárítani.

– Különböző módon kell foglalkozni a női és a férfi kapusokkal?
– Technikailag a női játékosok is ugyanazt tudják, mint a férfiak, az eltérés a fizikai paraméterekben van. A férfi játékosok erősebbet lőnek, de a női kapusoknak meg azzal kell megküzdeniük, hogy kisebb a labda, míg a kapu ugyanakkora mindkét nemnél. A női kapusoknak ezért kicsit más technikát kell alkalmazniuk. Nem egyféle módszer szerint szeretek dolgozni, mindig azt nézem, az adott kapusnak mik az erősségei, gyengeségei. Egy százhetven centiméter magas kapus nem védhet ugyanúgy, mint egy kétméteres – az én feladatom, hogy a fizikai különbség ellenére ugyanolyan jó legyen, mint a magasabb társa, és fordítva. Nem azon van a hangsúly, hogy azt csinálják, amit én akarok, hanem hogy azt megtanítsam nekik, amire személy szerint szükségük van.

– Kik a kedvencei a nemzetközi mezőnyből?
– Azokat a kapusokat kedvelem, akik minden adottságukat kihasználják. A norvég válogatottnál évek óta dolgozom Silje Solberggel és Katrine Lundéval, mindketten ott vannak a világ öt legjobb kapusa között. Aztán említhetem Sandra Toftot és Amandine Leynaud-t, akik lehet, hogy fizikailag nem kiemelkedőek, de fejben nagyon ott vannak a meccsek során, tudják, hova érkeznek a lövések. A férfiaknál természetesen ki kell emeljem Andreas Palickát és Mikael Appelgrent – teljesen eltérő stílust képviselnek, így különböző módon kellett foglalkoznom mindkettejükkel. Szeretem Dejan Miloszavljevet, látszik rajta, hogy rengeteget tanult Dejan Pericstől, sok visszaköszön az ő gondolkodásából, mozgásából. Niklas Landin technikailag talán a legfelkészültebb, a méretei miatt nagy előnye, hogy bárhova odaér, és ezt ki is használja.

– Mi a helyzet a magyarokkal? Hogyan látja például Mikler Rolandot?
– Az utóbbi évek során Mikler sokat fejlődött, az egyiptomi vébén az egyik legjobb volt a posztján, a franciák elleni negyeddöntőben magasan megnyerte az ellenfél kapusaival szembeni párharcot. Úgy vélem, egyértelműen megérkezett a legmagasabb szintre.

– Ha most lenne aktív, fel tudná venni a versenyt ebben a felgyorsult játékban?
– Biztos vagyok benne, de nemcsak én, hanem a korábbi idők többi klasszis kapusa is. A különbség, ahogy mondtam, a gondolkodásban van. A topkapusok mindig is azok közül kerültek ki, akik a legjobban használták a fejüket, nem reagálásra, hanem elővételezésre játszottak. Ha az én generációm most lenne a pályán, a felgyorsult játékban is megállnánk a helyünket.

– Mit tanácsolna egy fiatalnak, miért válassza a kapusposztot?
– Erre nagyon egyszerű a válaszom. Aki szeretne folyamatosan meghatározó részese lenni a játéknak, álljon kapusnak! Ha végigjátszik egy meccset a legmagasabb szinten, ötven-hatvan alkalommal beleavatkozhat a játék alakulásába, legyen az egy védés, egy indítás vagy akár egy üres kapus gól. Erre egyik mezőnyjátékosnak sincsen módja. Ha egy Mikkel Hansen szintű sztár lő egy meccsen tíz gólt, és mondjuk ad ugyanennyi gólpasszt, az még mindig csak húsz fontos momentum, döntés egy meccsen. Ez a szórakoztató része a kapusok szempontjából, hogy mindig részei a fontos pillanatoknak. Lehet, hogy egy szélső fel-alá rohangál az egész meccsen, és közben kap három labdát. Ez élvezetes lenne? Nem gondolnám. Kapusként védesz, indítasz, gólt kapsz, mérgelődsz, de utána hárítasz megint egyet, amiért boldog vagy, szóval sok örömet tud szerezni. Nem is értem, miért nem akar mindenki kapus lenni!