A világbajnok magyar kézilabdázónő, aki a győzelmi bankettről elszökve disszidált

– Tudta, hogy hívni fogom, mégis meglepettnek tűnik a hangja. Mi az oka?

– Tudja, az idő múlásával mind jobban örül az ember, ha a szülőhazájából hívják. Ha ott, a legszűkebb családi kör tagjain kívül még másoknak is eszébe jutok, mindig felvidít – mondta a Frankfurttól 20 kilométerre fekvő, öt településből összevonva életre hívott, így is mindössze 42 ezer lelket számláló városban, Dreieichban lakó Gleiser-Hanus Ágnes. – Bizony, elszaladt az idő fölöttünk. Én leginkább csak a Belgiumban élő Ignácz Ilonkával és egykori legfiatalabb társunkkal, Ritterné Lengyel Erzsébettel, „Egérrel” tartom a kapcsolatot. Bár a férjem – aki egy üvegező céget vezetett nyugdíjazásáig – elég sok magyar szót megért, de nem beszéli a nyelvet, én azért nem felejtettem el magyarul. Talán hallja is, a háttérben éppen az „Akácos út, ha végig megyek rajtad én” című magyar nóta refrénje hallatszik. És ez megy szinte egész nap: operaáriák, operettdalok, más zeneszámok színesítik a napjaimat, miközben az összes házimunkát jókedvűen elvégzem, magyar és német konyhát egyaránt tudok vezetni.

– Gondolom, nem lepi meg, ha a kézilabdázásra igyekszem terelni a beszélgetést...
– Fontosnak tartom elmondani, hogy én gyakorlatilag a „labdás” pályafutásom végéig két sportág elkötelezettjének számítottam. A kézi- és a kosárlabdát szinte egyszerre ismertem meg, s bár mindkét játékban nagyon szívesen részt vettem, természetesen a kézilabdás eredményeim előbbre valók. Egerben Galambos János testnevelő tanárunk feleségének, Magdi néninek köszönhettem, hogy megszerettette velem a kézilabdázást, amelynek jó előiskolája volt a „háromudvaros” kidobójáték. Hetedikes voltam, amikor az Egri Úttörőház együttesével megnyertük az országos úttörőbajnokságot. Az akkori egri újság erről többek között azt is megírta, hogy „az a vastag copfos lány, az Ági tizenegy lövésből hétszer talált be az ellenfél kapujába”. Aztán az általános után a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban folytattam, amelynek csak kosárlabdacsapata volt. Így ott is játszottam, párhuzamosan pedig az Egri Vörös Meteorban – külön engedéllyel – kézilabdázhattam is. Ott már Lukács Sándor volt a testnevelő tanárunk, aki engem Bambinónak hívott. Azokban az években irányítót és átlövőt is játszottam, csak a Testnevelési Főiskolán kerültem át a beálló pozíciójába. Mint a korunkbeli fiatal lányok, mindig rajongtunk valakiért: akkoriban Bujtor Pista volt a vágyaink netovábbja, aki a MAFC-ban játszott és igen jó kosaras volt.

– Az érettségi után azonnal felvették a TF-re?
– Igen, kollégista lettem, de nem voltam egyedüli egri, mivel több iskolatársam is bejutott a TF-re, akikkel – mint földiekkel – igyekeztem szorosabb kapcsolatot tartani. A legjobb barátnőm Babos Ági és Ignácz Ilonka volt, de közel állt hozzám a diszkoszvetésben országos bajnok, kosárlabdázóként is élvonalbeli játékos, 2020 márciusában elhunyt Hegedűs Györgyi is. Jó volt a kapcsolatom Mező Máriával, a későbbi sportvezetővel és Szűcs Jutkával, a kézilabdában világválogatottságig jutó, későbbi sikeres edző, Kovács László feleségével is, aki szintén mindkét labdajátékban társam volt. A TF-es évek talán legnagyobb sikerét az 1961-ben Szófiában megrendezett főiskolai világjátékokon értem el, amelyen szerepelhettem a 7. helyen végző magyar együttesben. Azt a csapatot Csányi Barna készítette fel. Azokban az esztendőkben a TF-en elsősorban Varga Jenő tanár úrtól tanulhattam a legtöbbet a kézilabdázás tudományából: a korábbi évek irányító-átlövőjéből ő formált beállót.

– Török Bódog, a felnőttválogatott kivételesen eredményes szövetségi kapitánya 1961-ben hívta meg először a legjobbak közé.
– És nagyon igyekeztem, hogy ott is maradjak! Bogyi bácsi szívesen foglalkozott a TF-es lányokkal, mert onnan az átlagnál jobb felkészültségűek kerültek a legjobbak közé. Az 1962-es világbajnokságon is ott lehettem Romániában, de sajnos éppen miattam úszott el a bronzmérkőzés lehetősége. A csehszlovákok elleni meccsen 5–5-ös állásnál eladtam a labdát, majd utolértem ellenfelemet és elbuktattam. A hétméterest belőtték, így lett 6–5 a vége. Ha marad az 5–5, jobb gólkülönbségünkkel mi játszhattunk volna a 3. helyért. Így az ötödikért le kellett győznünk a Szovjetuniót, ami 12–10-re sikerült is.

– A következő, 1965-ös dortmundi világbajnokság különösen emlékezetesen alakult önnek, ugye?
– Egyetlen nyitott kérdés volt, amelyről megoszlottak a vélemények. Bogyi bácsinak a győri Bakóné Schuch Éva és köztem kellett választania, végül engem vitt. Egyébként máig nem értem, hogy miért, de a jugoszlávok elleni világbajnoki döntőben egyetlen perc játéklehetőséget sem kaptam.

– Talán a mesterük megérezte, hogy nagyobb „baj” készülődik?
– Értem, mire céloz. A „lelépésem”, akkori szóhasználat szerint a disszidálásom valóban sok gondot okozott az egész küldöttségnek, tudom, hogy otthon óriási vihart vont maga után. Egyetlen mentségem – amit sokan el sem hisznek –, hogy nem terveztem meg a távozásom. Az történt, hogy egy volt egri játékostársam – aki 1956 óta a Vorwärts Frankfurtban játszott – eljött Dortmundba, és felajánlotta, hogy a csapata befogad és segít, ha kint maradok. Nem volt könnyű dönteni, mert itthon volt vőlegényjelöltem, akivel abban egyeztünk meg, hogy Németországban vásárolok jegygyűrűket. Végül nem vettem gyűrűt, hanem inkább kint maradtam. Az illető később az IBUSZ-utak egyikével kiment Bécsbe, de nem volt hajlandó Németországba jönni, én pedig nem akartam vele a világ végére, Ausztráliába költözni. Így a parti kútba esett – az illetőről egyébként mindmáig tudok, azóta sem házasodott meg.

– Azért maga a „lelépés” elég izgalmasan alakult.
– A bankettről sikerült eltűnnöm, onnan a támogatóimmal elrohantunk a szállodánkba, ahol rövid levelet hagytam hátra és távoztunk. Állítólag mindössze néhány perc kellett volna, hogy utolérjenek. Évekkel később minden csapattársamnak elmondtam az én változatomat, és elnézést kértem tőlük, amiért miattam hátrányt kellett elszenvedniük.

– Hogyan alakult az élete az NSZK-ban?
– Amit ígértek, betartották. Az élvonalbeli Vorwärts Frankfurtban játszhattam, mellette a Grün-Weiss együttesében rendszeresen kosárlabdáztam is. Bár 1968-ban férjhez mentem, csak 1972-ben hagytam abba az élvonalbeli sportolást. Egy lányom és egy fiam született, két leány és egy fiúunokám van, velük nagyon jó a kapcsolatom. Egerben van egy kis házunk, s ameddig lehetett, évente mentünk haza és ott töltöttük a nyári időszakot. A nővérem nemrégen meghalt, a húgom Kanadában, az öcsém pedig Egerben él.

– A sportolással szakított?
– Ugyan, kérem, ha tehetném, örökké a teniszpályán lennék! A teniszezés lett az új szerelmem a labdajátékok után. Némi tehetségemnek ehhez is kellett lennie, hiszen másfél éves „ismerkedést” követően már Bundesliga 2-es csapatban játszottam. Azt nem mondom, hogy virtuóza lettem a tenisznek, de az állóképességemmel és a futógyorsaságommal sok mindent sikerült pótolnom. Hatvannyolc éves koromig nagy szenvedéllyel teniszeztem, s akkor is csak azért hagytam abba, mert a csípőprotézis beépítése után az orvos nem javasolta a folytatást. Azóta rendszeresen kerékpározom és máig megfájdul a szívem, ha teniszpálya mellett haladok el.

– Nem titkolja a korát, idén 81 éves. Mivel telnek a mindennapjai?
– A legnagyobb szenvedélyem a tenisz, amelynek élvonalbeli tornáit maximális figyelemmel követem. Bár nagyra tartom Roger Federer és Novak Djokovics játékát, náluk is többre értékelem azt, amit Rafael Nadal produkál. Szenzációs, ahogy teniszezik. Az új generáció tagjai közül a görög Sztefanosz Cicipasz tetszik a legjobban, aki jól is játszik és mindig küzd is az utolsó labdamenetig.

– Informálódik a magyar női kézilabda-válogatott eredményeiről is?
– Örültem, hogy a csapat kijutott a tokiói olimpiára. Sajnos a németországi tévékben a kézilabda nem kap különösebb szerepet, s ha mégis, akkor is csak a németek mérkőzéseit mutatják. Persze, így is sok hír eljut hozzám, elsősorban a „mindentudó” Ignácz Ilonkától, akinek máig kiemelt szerepet játszik az életében a kézilabdázás. Szeretném megérni, hogy a magyar nők – az elpuskázott olimpiai és világbajnoki esélyek után – még megörvendeztetnek egy igazán nagy sikerrel.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 3-i lapszámában jelent meg.)