Baleseti sebészeti szakmunkás – Dr. Balogh Péter 36 éve a győri kézisek orvosa

– Ha most csináltatna névjegykártyát, mi állna rajta?
– Dr. Balogh Péter baleseti sebészeti szakmunkás... Komolyra fordítva a szót, csak a győri kórház baleseti és kézsebészeti osztályvezető főorvosa titulus hiányozna a nevem mögül, maradna viszont a sebész, baleseti sebész, kézsebész meghatározás. Egy esztendeje nyugdíjba mentem, mint a győri kórház traumatológus főorvosa, azt remélve, hogy legalább részben kiszállok a hajtásból, a mókuskerékből. Még jó, hogy a remény hal meg utoljára... Manapság heti két napot dolgozom a kórházban, egyet a Kardirex Egészségügyi Központban, egy napom az Audi ETO kézilabdaklubé, egy pedig a tatai Kastélypark Klinikáé. El ne felejtsem, havonta egyszer még kórházi ügyeletet is vállalok!

– A Győri Audi ETO KC régóta az élete része. Minek köszönhető a sport iránti elkötelezettsége?
– A véremben van a sportszeretet, amelytől sok mindent kaptam, rengeteg ismeretséget, barátságot is. Még az egyetemen – kosárlabdázó lévén – beálltam egyszer a srácok közé kosarazni, és kiderült, hogy ők tulajdonképpen kézilabdázók, csak a téli szünetben szorultak be a terembe. Annyira megszerettem a kézilabdázást, hogy 43 évesen Komáromban, az NB II-es csapatban hagytam abba. De közben azért kosárlabdáztam is, sőt évtizedekig kórházunk focicsapatát is erősítettem, vagy néha gyengítettem, mindenesetre szerettem. Egy éve éltem Győrben, amikor 1986-ban a város akkori női élcsapatához, a megszűnés szélén álló Richards kézilabdázóihoz hívott orvosnak Vanyus Attila elnök és az edző, a későbbi ifjúsági kapitány, a napokban elhunyt Horváth Lajos. Ki hitte volna, hogy az elmúlt évtized legsikeresebb magyar együttesét fogom szolgálni, vezetve a klub lelkes és profi egészségügyi szolgálatát?

– Ez az érem egyik oldala. Kapott is vissza a ráfordított energiából?
– Nagyon sok felejthetetlen élménnyel gazdagodtam, később nemcsak az első számú győri női csapatnak, hanem például a junior női kézilabda-válogatottnak köszönhetően. Aztán az egyik megbízás hozta a másikat, két nyári és egy téli olimpián lehettem vezetője az olimpiai csapat egészségügyi szolgálatának, sőt ezeken kívül részt vettem Európai Játékokon és négy alkalommal európai ifjúsági olimpiai játékokon. Élsportunk számos kiválóságát vallhatom közeli ismerősömnek, kedvelve mind a két alaptípust: a kiváló adottságú, de lezserebb, illetve az önszorgalomból magasra jutó versenyzőt, hiszen a tehetség önmagában kevés, ha nem párosul küzdeni tudással. Hosszú pályafutásomból egy sportolót emelnék ki név szerint is, Görbicz Anitát, mert jelen lehettem a szárnybontogatásánál és képességei kiteljesedésénél is, ráadásul azt „dobta ki a gép”, hogy amikor ő visszavonult, én is akkor mentem nyugdíjba...

– Mi fogta meg a baleseti sebészetben, miért ez a szakterület érdekelte a leginkább?
– Amióta az eszemet tudom, kihívásnak éreztem. Talán azért, mert egy baleseti következményre nem lehet előre felkészülni. Az én korosztályomnak még mindent kellett csinálnia a koponyasérülésektől kezdve a mellkas-, has- és végtagműtétekig, hozzájuk kapcsolódott később a kéz- és a mikrosebészet, ezekben tudtam manuálisan is a tőlem telhető legjobbat alkotni. Persze a jó pap holtig tanul, hihetetlen a fejlődés a szakterületemen, és ez magával hozta a specializációt, annak veszélyeivel együtt, vagyis kisebb területről tudhatunk többet, de nehezebb átlátni az egész adott esetet. Fontosnak tartom, hogy minél többrétűek legyenek az ismereteim, mert általa tudok igazán jól és kreatívan dönteni a műtőben.

– Súlyos balesetekkel, zátonyra futott életekkel kellett találkoznia. Mi adott impulzust a folytatáshoz?
– Annak reménye, hogy emberi sorsokon, életeken segíthetek. Egy apró kézsérülés ellátása annak a betegnek ugyanolyan fontos, mint egy súlyos, többszörös sérült talpra állítása. Megtanultam, hogy mindig az a beteg a legfontosabb, aki éppen várja tőlem a segítséget. Tettem, amit megkövetelt tőlem a hivatás, amelyet szerettem is, vállalva, hogy a miénk nem családbarát szakma, a környezetünknek is áldozat a tevékenységünk segítése. És még egy nagyon lényeges szempont szükséges a kiégés elkerüléséhez: a betegek empatikus ismerete. Nekem ebben sokat segített, hogy balesetet elszenvedve voltam a másik térfélen is, amelynek révén magam is átélhettem a túloldal gyötrelmeit: mit jelent az, amikor nem a saját kezemben van a megoldás kulcsa.

– Eszébe jutott, miként alakulhatott volna a sorsa, ha 1985-ben nem adják át Győrben a Magyar Néphadsereg 6. számú Katonai Kórházát?
– Nemigen, a ha-val kezdődő mondatok sohasem foglalkoztattak. Mindig a lehetőségeket kerestem, és igyekeztem is élni velük. Pesti srácként a fővárosban nehezen kaptam volna a képzettségemnek megfelelő állást, így kerültem előbb Tapolcára, majd következett a győri meghívó az újonnan megnyíló kórház baleseti sebészetére, már sebész szakorvosként. Megéreztem benne a hosszú távú jövőt: hónapokig bent laktam a kórházban, a munkamániám a kollégáim szerint sem ismert határokat, de így tudtam rengeteget tanulni és sokrétű tapasztalatra szert tenni az időközben átalakult Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórházban. Ma már kevesen gondolják, hogy nem vagyok tősgyökeres győri.

– Volt-e olyan esete, döntése, amelyet ma másként ítélne meg vagy másként cselekedne?
– A mi szakmánkban nélkülözhetetlen, hogy tudásunk, tapasztalatunk birtokában bizonyos fokú magabiztossággal hozzunk döntést, de mindig fenntartva annak a lehetőségét, hogy vajon lehetne-e jobban is dönteni. Ugyanis, aki nem fél a hibától, az nem is készül rá, és hamarabb el is követi. Biztos vagyok benne, hogy nem volt minden döntésem tökéletes, de úgy érzem, bátran nézhetek tükörbe. Csak egy példa erre: egy tíz évvel ezelőtti gyógyító módszer a mai fejlettebb technikai feltételekkel, felkészültséggel és rutinnal már egészen más lehet.

– Mennyire épített pályafutása során a csapatmunkára?
– Minden orvosi tevékenység csapatmunka: persze van felelőse, de az alapfeltételeket megteremtő bármely munkatársunk nélkül elakadna a folyamat. A gyógyulás ebben a felelősségteljes hivatásban mindig egy teljes team munkájának dicsérete. Amikor Győrbe kerültem, a sor végén segítettem a munkát, az osztály irányítójaként igyekeztem jó csapatot építeni – talán kis túlzással próféta lehettem a hazámban –, és a sor elejéről úgy mentem el, hogy a tudásomat megpróbáltam átadni az utánam jövőknek.

– Kitüntetései, szakmai szerepvállalásai, tudományos munkássága is bizonyítja átlagosnál nagyobb aktivitását. Elégedett?
– Egy orvosnak mindig kettős visszajelzéssel érdemes számolnia. Fontos az első, a betegektől érkező, de az sem mindegy, hogyan fogadja el fáradozását a közeg, amelyben él, tehát a kórház, a város és az ország. Visszatekintve nincs hiányérzetem, pályám során nem volt hiány társadalmi elismerésből.

– Egy ilyen idegfeszítő, stresszes életút mellett elengedhetetlen a feltöltődés. Önnek mi jelentett kikapcsolódást?
– Sokáig a már említett aktív sportolás, az utóbbi években ez változott a természet, állatok, horgászat hármas elfoglaltságának összhangjára. Szeretem a kertet művelni, a növények között átélni az újjászületést. Mindig állatbarát voltam, egykor kedvencként bárányokat és malacot is tartottunk, ma már nem lenne rá időnk és energiánk, de Szofi, a vizslánk hűen őrzi a kéttucatnyi – nem tévedés – cicánkat, amelyek mindegyike családtagnak számít. Feleségemmel így teljes az otthonunk. A horgászat úgy jött – ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez alapon –, hogy kiköltöztünk egy Győr melletti község tavának partjára. Ha kedvem van, éjjel tizenegykor is kimegyek pontyra, süllőre horgászni, mert szerencsére beérem kevés alvással. Egy káros szenvedélyemről, bevallom férfiasan, nem tudtam leszokni: szánom-bánom, de a cigit nem sikerült leraknom, fel is adtam a hiábavaló próbálkozást.

– Mennyire gondol előre, vannak tervei?
– Csupán annyi, hogy addig szeretném folytatni ezt a hivatást – amelyet éppen úgy szeretek, mint negyvenöt évvel ezelőtt egyetemistaként –, amíg hasznára lehetek a betegeknek, sérülteknek. Semmit sem csinálnék másként, a munkamániám következtében rövid életet jósoltak, de a cáfolata, hogy már bent járok a hatvanhetedik életévemben és még aktívnak, hasznosnak érzem magam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 26-i lapszámában jelent meg.)