Női kézilabda: a dél-koreai lehetőség mentette meg Kim Rasmussen karrierjét

– Haladjunk időrendben! Miután 2020-ban távozott a magyar válogatott éléről, a következő idényre visszatért Lengyelországba, ezúttal azonban nem a női válogatotthoz, hanem egy klubhoz. Miért tartott csak fél évig a Lublinnál végzett munkája?
– Nem volt könnyű már a kezdete sem – válaszolta a Nemzeti Sport megkeresésére még az Ázsia-bajnokság előtt Kim Rasmussen, akit májusban neveztek ki a dél-koreai válogatott szövetségi kapitányának, s korábban 2016 és 2020 között a magyar nemzeti csapatot irányította. – Sok új játékos csatlakozott, így tulajdonképpen a nulláról kellett kezdenünk az építkezést. Nem mindenki értette meg, hogy időbe telik, amíg összerakunk egy ütőképes csapatot, és nem fogunk egyből varázslatos kézilabdát játszani. Októberben, amikor már kezdtünk volna egyenesbe jönni, az egész csapat és szakmai stáb elkapta a koronavírust, és három hétre kiesett a munkából. Talán csak az iroda két dolgozója maradt ki a „jóból”. Nem tudtuk azt az arcunkat mutatni a pályán, amelyet szerettünk volna, és a lengyel bajnokságban nem úgy teljesítettünk, ahogyan elvárták tőlünk. Ott voltunk az élmezőnyben, de nem az első helyen. Ez van, már tapasztaltam a karrierem során, hogy a türelem és a hozzáértés nem mindig a vezetőség erénye.

– Közben viszont leült a montenegrói válogatott kispadjára is, amellyel a következő évben kivívták az olimpiai részvételt. Számolt azzal, hogy a hazai selejtezőtorna elején rögtön elkapják a norvégokat?
– Nem, de az is igaz, hogy a lányokkal megtaláltuk a módját, hogyan tudunk eredményesek lenni a nálunk erősebbnek tartott ellenfelekkel szemben. Előtte decemberben csak hat napunk volt felkészülni a dániai Eb-re, mégis kiválóan teljesítettünk. Ezzel együtt valószínűleg nem sokan számítottak arra, hogy az egyik kulcsemberünk, Jelena Deszpotovics nélkül legyőzzük a norvégokat az olimpiai selejtezőn. Az jelentette a kulcsot, hogy nagyon bíztunk magunkban, az erősségeinkben.

– Olyan híreket is lehetett olvasni, eredetileg azt szerette volna, ha inkább a másik két meccsre koncentrálnak, ez azonban annyira feltüzelte a montenegrói játékosokat, hogy már csak dacból is nekimentek a norvégoknak. Így történt?
– Természetesen realistának kellett lennünk, nem alapozhattunk arra, hogy majd nyerünk Norvégia ellen. Azt szerettem volna, ha több figyelmet fordítunk Romániára, de ez nem jelentette azt, hogy feltett kézzel állunk ki az első mérkőzésre. Aki volt valaha a játékosom, megerősítheti, minden egyes találkozót komolyan veszek. Mivel azonban kevés időnk volt a felkészülésre, okosan kellett beosztanunk, mivel töltjük ki azt – és valóban többet foglalkoztunk a román meccsel.

– Hogyan fogadta, amikor a montenegrói szövetség közölte, a sikeres kvalifikáció ellenére sem hosszabbítja meg a szerződését, és Bojana Popoviccsal utazik a csapat Tokióba?
– Már semmin sem lepődöm meg a kézilabdában. A 2020-as Eb előtt három héttel vettem át a csapatot. Előtte szerepelt a Golden League-ben, a norvégoktól, a dánoktól és a franciáktól is sok góllal kapott ki. Szerintem a kontinenstornán ehhez képest kiválóan szerepeltünk, majd három hónapra rá kiharcoltuk az olimpiai szereplést. Azonban tudom, hogyan működnek a dolgok. Annak azért jobban örültem volna, ha házon belül intézik az ügyet, és egyenesen megmondják nekem, hogy Bojana lesz az új kapitány, ahelyett, hogy különböző igaztalan történeteket kreálnak ürügyként. A játékosok, akik ismernek engem, tudhatják, hogy nem voltak igazak a híresztelések.

– Ezek után követte a csapat olimpiai szereplését?
– Láttam néhány mérkőzését – nem volt könnyű a nagy időeltolódás miatt. De lezártam a múltat, és nem kívántam senki bukását sem. A montenegrói és a magyar csapatnak is szurkoltam, mindkét országban éreztem a szurkolók támogatását. Miattuk és a játékosok miatt is a legjobbat kívántam a két válogatottnak Tokióban. Akinek megvan a politikai támogatása, nem számít, veszít-e, akinek nincs, könnyen repülhet. Ismerem a kézilabdázás közegét, benne dolgozom, és nem tehetek mást, mint hogy elfogadom a működését.

– Az olimpia után Romániában, a Gloria Bistritánál lett vezetőedző, ám csak néhány hónapig tartott az együttműködés. Miért?
– Semmi sem úgy történt, ahogyan megígérték. Tizenhárom új játékos érkezett, szóval megint az alapoktól kellett indítanom. Több kulcsjátékosunk megjárta az olimpiát, egy héttel a bajnoki rajt előtt találkoztam velük először. Kevés időnk volt arra, hogy új csapatot építsünk. Ráadásul sok összetűzésem volt a vezetőséggel, amelynek tagjai nem voltak tisztában azzal, hogyan mennek a dolgok a sportágban, miközben különböző tanácsadókra hallgattak, és a politika is hatással volt rájuk. Mindig vannak az életben, akik kedvelnek, és olyanok is, akik utálnak. Utóbbiak egyből megjelennek egy-egy vereségnél vagy nehézségnél. Be kellett látnom, nem Beszterce volt akkor a nekem megfelelő hely, nem volt egészséges a csapatot körülvevő közeg. Az utolsó öt mérkőzésünkből négyet megnyertünk, ezáltal olyan helyzetben adtam át a csapatot, hogy a dobogóért küzdhetett.

– Ilyen élmények után nem gondolkodott el a folytatáson?
– Pontosan ezt tettem. Belefáradtam a vezetőséggel való állandó huzavonába, a sokszor nem korrekt bánásmódba, és egyáltalán, a sportág piszkos oldalának hatásaiba. Ugyanakkor annyi szépsége is van a játéknak, ezért tartok ki mellette, ezért áldoztam fel mindent érte. Az utóbbi három év rengeteg rossz tapasztalatot hozott, így el kellett gondolkodnom rajta, szükségem van-e erre, időről időre ott akarom-e érte hagyni a gyerekeimet és a barátaimat. Sohasem lógattam a lábamat, mindig a legjobbra törekedtem, de a sportban néha több idő kell, hogy kijöjjön a befektetett munka eredménye. Akik folyamatosan ott vannak a legmagasabb szinten és nyernek, sosem pánikolnak, amikor nem megy úgy nekik, hanem összefognak, és megoldják a problémákat.

– Ha visszaforgathatná az idő kerekét, bármit másként csinálna?
– Ami elsőként eszembe jut, hogy nem próbálnám meg védeni az ítéletekkel szemben a magyar csapatot a Japánban rendezett vébén, amelyen azt az emlékezetes kirohanást rendeztem a sajtótájékoztatón. Ha még egyszer megkapnám ugyanazt a szerencsétlen kérdést az egyik magyar újságírótól, csak fognám magam, és kisétálnék a teremből. Sajnálom, hogy akkor nem hagytak elmenni. Nem hibáztatom a fiatal német játékvezetőket, mert nem volt tapasztalatuk olyan magas hőfokú csatákban, amilyen egy magyar–román. A zsűriasztalnál viszont valami nem volt korrekt. Még csak megközelítőleg sem volt részem soha ilyen bánásmódban a delegálttól. Várták, hogy befolyással lehessenek a meccs végkimenetelére, és a megfelelő pillanatban avatkoztak közbe. Azt nézték, mikor tudnának kiállítani. Persze, ha lőttünk volna még egy gólt, vagy kivédekezünk egy kapus nélküli román támadást, nem beszélnénk az esetről.

– Mindezek után hogyan kapta a dél-koreai lehetőséget?
– Láttam, hogy kapitányt keresnek, és az ügynököm felvette velük a kapcsolatot, aztán szinte egy nap alatt majdnem mindenben megegyeztünk. Pedig már azon voltam, hogy otthagyom a sportágat, és más elfoglaltság után nézek. A dél-koreai állás azonban gondolkodóba ejtett, úgy éreztem, jót tehet nekem, ha megismerkedem egy másik kultúrával. Koncentrálhatok végre csak az edzői munkára, és nem kell külső körülményekkel foglalkoznom. Egyedülálló lehetőség volt arra, hogy bepillantást nyerjek egy olyan kultúrára, amellyel sokszor találkoztunk, de igazán sosem voltunk közel hozzá. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy én lehetek az első külföldi szövetségi kapitány a dél-koreai női kézilabdában.

– Milyen kulturális különbségekkel kellett megküzdenie?
– Igaz, hogy a dél-koreai játékosok rendkívül fegyelmezettek, ugyanakkor nyitottan álltak az újdonságokhoz. Sokkal inkább, mint arra előzetesen számítottam. Szeretik a viccet, így tudunk együtt nevetni. Másféle edzésmódszerekhez szoktak, mint amit Európában alkalmazunk, így erre a területre nagy figyelmet kellett fordítanom. Azt láttam, hogy sokat edzenek, ezért fáradtak, miközben nem túl magas a tréningek intenzitása. Hozzá kellett szokniuk a több testi kontaktushoz, amely nem volt náluk jellemző. Ami a kommunikációt illeti, a játékosok megtanulták, hogy bátran odajöhetnek hozzám, és kérdezhetnek. Egyre több kérdést tettek is fel a változásokról, tudtunk beszélni róluk. Én is csak úgy tudok tanulni a kultúrájukról, hogy mit miért csinálnak, ha kérdezek – így is teszek. Mindkét fél sokat tanulhat a másiktól.

– Előnyt jelent, hogy a Győrben légióskodó Rju Un Hin kívül mindenki otthon játszik a válogatottból?
– A dél-koreai csapatokban szereplők is profi kézilabdázók. A probléma, hogy a klubszezon rendkívül rövid, mindössze négy hónapig tart, januártól májusig. Szeretnék tovább fejleszteni a bajnokságot, még profibbá tenni. Több mérkőzésre van szükségük, egyszerűen nem játszanak elég meccset, ezért volt fontos, hogy tudtunk Európában találkozókat szervezni a válogatottnak. Pozitívum, hogy nagyjából az év felében együtt tudunk készülni, szükség is van a közös munkára a különböző kultúrák miatt. A nyelv továbbra is komoly akadályt jelent, emiatt különösen szükség van a türelemre. Sajnos kevés az olyan tolmács, aki ismeri a kézilabdát. A válogatottnál dolgozók kiváló munkát végeznek, de mivel nem ismerik a sportágat, könnyen elveszhetnek fontos részletek a fordítás közben.

– Hogyan próbálja meg ötvözni az európai és a dél-koreai kézilabdázás stílusjegyeit?
– A kilencvenes években a dél-koreai válogatott egyértelműen az egyik legerősebbnek számított. Gyorsan és agresszívan játszott, ebben a többiek előtt járt, ráadásul az európaiak nem voltak hozzászokva a nyitott védekezéshez. Aztán az európaiak erősebbek, gyorsabbak és technikailag is képzettebbek lettek, így a dél-koreai stílus már nem jelentett előnyt. Az elemzés is sokat fejlődött, alaposabban fel lehetett készülni az ellenfélből. Erre válaszul a koreaiak is megpróbáltak európai kézilabdát játszani, védekezésben például visszaálltak hatos falra, ezzel elvesztették az identitásukat. Könnyebbé vált ellenük játszani, ráadásul a fizikai paramétereik sem voltak meg az európai kézilabdához. Szeretném megőrizni a legjobb részeket a koreai stílusból, ezek a lányok ugyanis mindenkinél gyorsabban tudnak oldalirányban mozogni, ezt ki kell használnunk. Szóval támadásban építenék a dél-koreai hagyományra, a gyorsaságra és kreativitásra, míg védekezésben hoznám az európaiakra jellemző szervezettséget.

– Milyen célt lehet reálisan kitűzni a következő nagy tornákra?
– Ha az előbbiekben elmondott mixet sikeresen alkalmazzuk, mindenkinek kellemetlen ellenfél tudunk lenni. Ha elérjük az egyik soron következő világversenyen a negyeddöntőt, elégedettek lehetünk. Több tapasztalt játékos is sérüléssel bajlódik, ezért generációváltás zajlik a csapatnál. Az U18-asok megnyerték idén a vébét, azonban időre van szükségük, hogy mentálisan és fizikailag is beleerősödjenek a felnőttmezőnybe.

– Kezdésként sorozatban hatodszor is megnyerte Dél-Korea az Ázsia-bajnokságot, bár a döntőben a nagy rivális Japán ellen jelentős hátrányt kellett ledolgoznia, és végül hosszabbításban sikerült elhódítania az aranyérmet.
– Nagyon kemény meccs volt, nem működött a stratégiánk, azonban a játékosok a nehéz pillanatokban igazi csapategységet és karaktert mutattak – felelte már a finálé után Rasmussen. – A második félidő elején hét góllal vezettek a japánok, innen tudtunk visszakapaszkodni, és végül öttel nyertük meg a ráadást. Hittünk egymásban, a közösen elvégzett munkában, és folyamatosan kommunikáltunk. Nem szép kézilabdát játszva győztünk, hanem a küzdeni tudásunkkal. Még hosszú út áll előttünk, nem könnyű külföldiként egy teljesen eltérő kultúrában, számos kihívással megküzdve érvényesülni, de szeretem a munkát, és örülök az aranyéremnek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 10-i lapszámában jelent meg.)